Néha meglehetős kincseket is lehet találni az óbudai Könyvmegállók szekrényeiben, amikor a környéken élő hajléktalanok nem rabolják le őket csontüresre.
Sajnálom a hajléktalanokat. De sajnálom, hogy miattuk bukott meg a Szentlélek téri szekrény sorsa, és hogy mind a kaszásdűlői, mind a Római téren álló, és immár a csillaghegyi szekrény is erre a sorsra jut. Pontosabban a könyvek jutnak arra a sorsra, hogy szórakoztatás és ismeretnyújtás helyett a tűz martalékaivá lesznek.
Szóval nem tudom melyikből a kevésből, amelyikben még vannak könyvek, de az tuti, hogy könyvmegállós szekrényből vettem ki A C-L sorozatot.
Nem másért, mert még soha nem találkoztam vele, és a kiadó neve helyén a belső címlapon az állt, hogy Bratislava 1969. Vagyis Pozsony. Vagyis cseh. S mert '69, tehát csehszlovák.
Nem mintha annyi, de mennyi cseh szerző könyvét olvastam volna, de emiatt a Bratislava miatt azonnal prekoncepcionális elfogultság lett úrrá rajtam.
EDUARD FIKER
A könyv végén van egy utószó. A benne levő infók egy része inkább előszós (előszavas?) infókat tartalmaz. Eduard Fiker korszakok gyermeke: 1902-ben született és 1961-ben halt meg. Regény- és drámaíró, fordító. A Wikipedia 67 regényét sorolja fel. Az utószó nyolcvanat említ. Kicsit grafomán volt a pasas.
A C-L sorozat 1958-ban jelent meg. Nem csigázlak: a sorozat megjelölése bankjegyeket takar,
Meg azt is olvasom mindkét helyen, hogy egy Emil Vachko nevű íróval ők ketten alapozták meg a cseh krimiirodalmat. Vachko-nak három regénye jelent meg magyarul: Átkozott pillanat, A képtár titka, Gyilkos árnyak. Fej-fej mellett vannak Fikerrel, mert a 67-80 kötetéből neki is hármat fordítottak magyarra. Ez a másik kettő:
Fikernek 1946, vagyis a második világháború után tizenhat regénye jelent meg. A jelen kötet utószavát jegyző Miroslav Vachule* rettentő boldog, amikor talál végre valamit, amit igazolja a kijelentését, hogy „az 1948 februárja után bekövetkezett mély politikai változások őt [Fikert] sem hagyták érintetlenül”.
* tréfás: egy cseh oldalra ráengedtem a Google fordítót,
és ezt olvastam az úriemberről: „Detektív mesekönyvek összeállítója és kiadója.” :-D
Amiből ez látszik, mármint Vachule szerint, az az, hogy Fiker regényében nem egy individuális bűnöző áll szemben a magányos detektívvel, hanem a hűdegonosz is, a felügyelő is csoportban dolgozik. S főleg abból, hogy a két nyomozó főszereplő, Kalaš kapitány és zseniális segítője, az öntörvényű, a logika szabályaival szembe menő, és így mindenkinél logikusabb Karliček simán ráhagyatkozik a rendörök szervezetének a tagjaira, akik aktívan benne vannak a nyomozásban. Ha akarom, értem Vachule logikáját. Bár innen nézve a Cosa Nostra ideológiája Marxon alapszik. Ööö... Hagyjuk!
Az igazság az, hogy azon kívül, hogy egyetlen alkalommal elhangzik (izé, szóval Fiker egyszer leírta) az elvtársak szó, és hogy utalnak egy autó gyártási évére, úgy nagyjából semmi sem jelzi, hogy „a '48 februárja utáni mély politikai változások” után vagyunk. Micsoda körmönfont, arcátlan figyelmen kívül hagyása ez a kommunista hatalomátvételnek, hogy a pepita mindenfélés, tarka lábú csudáját az anyjának! Mondjuk én nem bántam, kicsit sem hiányzott az ennél több elvtársazás.
Íme egy kép arról a bizonyos autóról az Aero 30-asról. 1929–1947 között gyártották.
A TÖRTÉNET
Olyan kis maffiás. De ez csak lassan-lassan derül ki. Felrobbantják egy vonatszerelvény pénzszállító vagonját. A biztonságért felelő négy őrből három szörnyethal. Egyikük életben marad. Na, jó, félig. Jó darabig kérdéses még az is, hogy visszatér-e egyáltalán valaha a valóságba. Tehát kihallgathatatlan.
Kegyetlen, ami a vonaton történik, és ami utána marad. Ahogyan Fiker később sem kispályázik a gyilkosságok kimódolásával. Nem mondhatni, hogy sem azt, hogy finnyás, sem azt, hogy eseménytelen a könyv!
A további képeket az Ideogram nevű AI-képgenerátorral készítettem.
Nem tökéletes, de nagyon közel van ahhoz, amit akartam, és nem is játszódtam vele tengernyit.
Már itt a történet elején felbukkan a könyv zseniális figurája, a már említett Karliček. Rendőr ő is, de nem az egyes szám első személyben mesélő Kalaš kapitány csoportjába tartozik. Karliček olyan dolgokat vesz észre, olyan összefüggéseket lát meg, olyan következtetésekre jut mint senki más, Csendes, magának való pasas, az információkat csak úgy löki magából, és jobbára a többiek előtt jár egy lépéssel. Valahogy úgy képzeld el, mintha Watson lenne a zseniális logikátor (na, micsoda szót alkottam?) Holmes mellett. De tényleg olyan. Csak itt Karliček az ösztövér figura. Szóval komplementer jellemek, érted, csak inverzben.
Karliček a nyomozás során jócskán belehabarodik a túlélő pénzőr menyasszonyába. De a vonzódását mindvégig meghagyja plátóinak, s olyan úriember marad, amilyen nincs is. A hölgy az utolsó pillanatig nem is veszi észre a rendőr heves szimpátiáját. Szóval nem ragadok bele a nyomozás szimpla leírásába. Egyébként ez a vonal csuda kedves és mulatságos.
Karliček a menyasszony arcába feledkezik bele. Mert olyan szép, hogy olyan nincsen is. Érdekes ez...
Nem tudom, hogyan vagy vele, de számomra arc mindig fontosabb volt mint a test. Az arc miatt tudtam szerelmes lenni a testbe is, fordítva soha nem sikerült. Persze a legjobb, amikor a kettő mozgatja meg az embert.
Szerelmetesfeleségemnek először az arcába szerettem bele. Az első találkozásunk első pillanatiban döglégy-színű szemüveg volt rajta. Amit csak kábé fél óra múlva vett le. Akkor láttam meg a közhelyesen gyönyörű zöld szemét („Igen, egyedül az az rajtam, amit minden pasim szóvá tett.”). Aztán a gribedlijét. A széles álkapcsát. A gyönyörű ívű száját, amit volt, hogy még a barátnője is dicsért. (Nem adom!) Lenyűgöződtem.
Ó meg zavarba jött attól, hogy szótlanul bámultam őt. (Ezzel egy-egy lett az állás, mert nem kicsit hökkentett meg azzal, hogy előbb csókolt meg, mint hogy bemutatkozott volna. Ez hosszú, ha nem meséltem még, majd egyszer megteszem. Nem semmi, de aranyos sztori!)
Persze csak emiatt nem szerettem volna bele, de kiindulásai alapnak ugyancsak megfelelő volt.
S tudod, mi van? Tizenhét éve együtt fekszünk, együtt ébredünk, és még nem untam meg nézni őt. Pedig azért a tizenhét év majdnem húsz, és nem múlik el nyomtalanul senki felett, SzFT felett sem. De ma is ugyanúgy gyönyörködöm benne mint amikor az első találkozáson levette a döglégy-szemüvegét
Szóval minden porcikámban tökéletesen empatikus vagyok Karličekkel!
Kalaš és Karliček eljuthatnak ameddig eljutnak a vonatrobbantás ügyében, de nem jutnak a bűntény végére. El is búcsúznak egymástól, Karliček megy vissza a csoportjához.
S ott is marad mindaddig, ameddig egy újabb gyilkosság nem történik. Majd még néhány. Amit Kalaš nagyon gyorsan össze is köt a vonatrobbantással, ahol a húszmilliónak nyoma veszett. Ja, és a két rendőrön kívül tuti biztos abban, hogy a nyomaveszés a robbanás következménye. Pedig á, dehogy!
S itt van egy flikk-flakk a szerkezetben. Mert az egy darab regény tulajdonképpen három hosszabb novella, kisregény összefűzése. Az első a robbantás sztorija. Majd egy második, aminek a két hősünk a végére jár. S akkor kicsit megint elakadnak az egészet tekintve. Aztán egy újabb nyomra bukkannak, majd ismét gyilkosságok következnek, aminek a végén aztán meg is lelik a gonoszságok főelméjét.
A GONOSZSÁGOK FŐELMÉJE
Na, itt van Fikernek egy zseniális húzása. Mintegy előrefut a krimiirodalomban. Szerencsére odáig nem jut el, mint a manapságos bűnügyi filmek, könyvek, amelyekben már nem is a gyilkosságok, rablások tetteseit sittre vágó rendőr, magánnyominger a pozitív szereplő, hanem a rosszfiúk és rosszlányok (ez esetben nem azért rosszak, mert prostik, hanem azért, mert rossz a jellemük).
De Fiker főgonosza egy jellem. Nem olyan hátborzongatón érdekes pszichopata mint Hannibal Lecter, de ez is egy tuti koponya, teljesen kiforgatott, de penge éles logikára alapozott erkölcsiséggel. A fickót Falfarnak hívják. A logikája alapja egy személyes tragédia nyomán kristályosodik ki benne: nincsen gonoszabb dolog mint a háború, ezért a személyes, egyéni bűnök nem is számítanak. Persze, hogy lehet vele vitázni, de azért nem ennyire sommás a kibicsaklott filozófiája. A többit elhallgatom, hátha arra sarkallak vele, hogy megszerezd a könyvet.
ÖSSZHATÁS
Az utószóban a már említett Miroslav Vahcule, tudod, a detektív mesekönyvek összeállítója, azt állítja, nem ez Fiker legjobb regénye. Egy van, ami ennél is jobb, az utolsó, megjelent műve. Azt magyarul ne is keresd! Pedig ez A C-L sorozat minél többet forgatom magamban, egy minden szempontból igen jól sikerült krimi lett. Cselekményes, de nem pörög túl, agyalós, de simán követhető, van benne hulla, csúf halál, de nem az undortól hányni, van benne csavar, de nem téved el a nevek és a fordulatok között az olvasó, nem szájbarágós és nem is lila. És néha, hála Karliček figurájának még el is mosolyodunk. Mondom, úgy van egyben, ahogyan van. Csuda, hogy nem készült belőle film. Ha jól skubiztam a netet.
Vagyis ha szembe jön veled, botorság lenne elfordítani a fejedet.
Tatran, Pozsony, 1966, 268 oldal · keménytáblás · Fordította: Hideghéty Erzsébet
8/10
2024 júniusának a közepe. Egy hónap és nyaralás. Ismét Gyula, ismét ugyanott, Mirtillnél és Tibinél, a MiTi apartmanban. Nem mondom, hogy szétszakadok a hétköznapokban, de nagyon várom. S közben tudom, hogy úgy el fog repülni mint a csoda, mintha nem is lett volna, és tulajdonképpen nem történik majd semmi különös. Csak ahogy Szerelmetesfelségtársam fogalmazott tavaly, amikor átléptük a Gyula-táblát:
– Hazajöttünk!
*
Repülnek a napok. „Szállnak, csak szállnak a napok /Jönnek, csak jönnek a holnapok...” De nagyon. Az öregotthoni munka miatt, ha akarok, ha nem, sokszor gondolok a halálra. Meg arra, hogy ötvenhét vagyok. Ha fiatalos is.
– Képzeljétek, X kollegina hatvanhat éves. Tudtam, hogy idősebb nálam, de azt gondoltam, csak pár évvel.
– Miért, Zoli, te sem nézel ki annyinak, amennyi a korod!
De közben azért gondosan szedem a gyógyszereimet, amik hatnak erre-arra, ha akarom, ha nem, és nem akarom, de hatnak, kezelgetem az aranyeremet, rossz a szemem, messze nem tökéletes a fogsorom, a négyötöd szívvel élés miatt azért már jobban szeretek ücsörögni mint pattogni (bár azért átpattogom a napot, kocsiba fel, kocsiról le, hátfalra fel, hátfalról le, lakók lesegítése, ami néha szinte leemelés, beséta a munkahelyre, haza séta... Nem megerőltető egyáltalán, de nem is überpasszív.
Szóval öregszem. Nincs semmi felhangja, csak tényleszögezés.
