Valahogy úgy jártam, amint a Bibliában írva vagyon, csak más összefüggésben: „Agrippa pedig monda Pálnak: Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek.” (Csel 26:28) 

Amiről a könyv szól, azt nagyon elmondj a fülszöveg: „A ​tradicionális szellemtörténet egyik fundamentumát képezi az a megállapítás, hogy a régi népek, melyeknek múltja a történelem előtti időkbe nyúlik vissza, spirituális tradíciójukat mitológiájukba, nap- és néphagyományaikba rejtették el a jövő számára. A magyarság számára az analógiás gondolkodásmód (aminek eredete a távoli, ősi civilizációkig nyúlik vissza) olyan örökség volt, ami elvehetetlennek tűnt a lassan pusztító világi idő múlásával szemben. Ezt a fajta, mélyen spirituális szellemiséget tükröző gondolkodási módszert az iniciatikus, magyar rovásírás is (ami természetesen képírás is volt) megőrizte egészen a kipusztításáig. 

Mindennek ellenére a saját írás elvesztése még nem jelentette egyértelműen az ősi gondolkodás és ismeret teljes elvesztését. 

Az ősi napkeletről hozott »fényes« gondolkodásmód, mint ősi örökség, még a magyar írás (rovásírás) elvesztése után is sokáig megmaradt és élt a magyar néphagyományban. Sőt, ma, a kétezredik éven túl is, ha töredékesen is, de fennmaradt, és úgy-ahogy, de »működik« a magyar gondolkodásban. 

Kevés olyan népet ismerünk a megmaradt, ismert történelemből, amelyik egy tökéletes, mondhatni »élő«, organikus egységet képező házat örökölt volna az őseitől. A magyar nép ilyen házat örökölt. A Kárpátokkal koszorúzott, belül termékeny síkságokkal bélelt, országot átívelő folyókkal táplált történelmi Magyarország ilyen organikus egységet képezett. Erről szerencsére már nagyon sokat írtak és minden bizonnyal fognak is írni. Azon viszont már jóval kevesebben gondolkodtak el, és azt kevesebben vetették papírra, hogy a világon egyedülálló trianoni országvesztés után – a fentebb tárgyalt ősi analogikus-spirituális gondolkodás alapján – az ország szellemi közepén elhelyezkedő láthatatlan »ősszív«, az Ősbuda, ott bent a Pilis rejtekében, a mai Buda fölött, a pálosok birodalmában továbbra is megmaradt az ország elzárt, spirituális szívének, annak ellenére, hogy fizikálisan, Trianon következményeképpen »felcsúszott« északra…”

Mindezeknek a kulminációs pontjában a pálos barátok állnak, a Szent Özséb alapított, egyetlen magyar szerzetesrend.

Bár a füzet szerkesztéssel voltak gondjaim, Göncz Tamás gondolatmenete nagyon megfogott, és amit mondott, azon azóta is gondolkodom, sőt arra sarkalt, hogy utána is nézzek ennek-annak. 

A túlzott ezotéria, az alkímia számomra negatívan okkultista vonások annyira nem jönnek be (lásd posztkeresztény állpotom), de ahogyan a kabaréban volt: „Válámi van!” 

Az biztos, hogy a rám-szakadék és környéke, Dobogókő, a Holdvilág-árok ezentúl másképpen szemléltetik túrázó lábam főjének szemében!

4/5

(2011)

Szeretem Lewis teológia sziporkázásait. A „Csűrcsavar” az egyik kedvenc könyvem. A „Keresztény vagyok” az egyik alapja volt annak, hogy nyitottá váltam a kereszténységre. A szépirodalmi művei viszont valahogy nem jönnek be… A Narnia-sorozatot első két kötetérre még vevő voltam, aztán az is lecsüccsent egy nagyon jól megírt, ámde feledhető fantasyvá. 

Ez a könyv az elején nagyon megfogott, A végére, a látomásos részhez érve, már nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. 

Egy gondolat viszont nagyon tetszett: vajon az-e a jó szeretet, amit annak gondolunk, végigvisszük-e hatásaiban, következményeiben is, hogy a legjobbat akarjuk-e kihozni az alanyból, vagy csupán személyét akarjuk kisajátítani? 

Lehet, hogy mégis nagyon jó könyv ez? :-D

3,5/5

A könyv egyértelművé tette, hogy nem is olyan könnyű megítélni a WikiLeaks-et. Mert az ember csípőből azt mondaná, hogy persze, így kell ezt csinálni, le kell leplezni a lepel alá bújtatott gazemberségeket, a kormányok galádságait, embertelenségeit, a bújtatott gazdasági érdekeket, a háborúk háttér-okait. Azt maga a téma magába foglalja, hogy akik ezt csinálják, célkeresztbe kerülnek, vagyis nem kis bátorság kell a szervereken való kutakodáshoz és a nyilvánosságra hozáshoz, hiszen aki a sötétben bujkálva alávaló, az nem véletlenül ott teszi, amit tesz: nem akarja, hogy kiderüljön. 

S mennyivel szebb volna ez a vlág, ha mindenki őszinte, nyílt lenne, ha mindenki tudná, hol a határ, és tartaná is magát a határokhoz, Amikor nem az lenne az elitek célja, hogy kipaszírozanak mindent azoktól, akik alúl vannak, hogy kapzsi kezeikkel mindent elvegyenek, amikor úgy sem tudják már mennyijük van, és úgysem tudják felélni, amit összeharácsoltak. Ha mindannyian nyíltan,becsületesen, empatikusan játszanánk az élet nevű játékot... 

Oké, visszajöttem a földre! A világ nem ilyen, ez közhely. A WikiLeaks célja éppen az volt, hogy ilyen lehessen. Ezért szivárogtatott ki kormány-, gazdasági-információkat gigantikus mennyiségben. Egy évvel az indulás után 1,2 millió dokumentumot tartalmazott az oldal, amik igen nagy mennyiségben az afganisztáni és az iraki háborúról szóltak.

De közben a weboldal létrehozó is emberek. A szerző, a WikiLeaks második embere erről alaposan, tényszerűen beszámol. És lerántja a leplet a főagyról, Julian Assenge-ről. Aki nem lehet könnyű ember, bármennyire zseni is. S voltaképpen ez a csalódásom oka a könyv miatt. Rendben van, hogy nehéz személyeskedés nélkül egy olyan szervezet belső dolgait leleplezni, ami kétszemélyes, és a leleplezést az egyik extag végzi. Az is rendben van, hogy voltak személyes sérelmei, és ezekhez levezetéséhez az írás fantasztikus eszköz. Az is érthető, hogy a leleplező iparkodik tiszta maradni, és ezt mindenáron el akarja érni. Még azzal sincsen baj, hogy vannak konfliktusok az emberek között, s még az is érthető, hogy a dokumentumok nyilvánosságra hozásával kapcsolatban is vannak nézeteltérések.(Emlékeim szerint a titkosügynökök személyes adatainak a kiteregetése volt az elvi konfliktus oka: Daniel szerint ez stratégiai hiba az adott ország szempontjából, és életveszélybe sodorja a nyilvánosságra hozott embereket, a hozzátartozóikat. Ez érthető és jogos. De valahogy egy, a WikiLeaks-ről szóló könyvtől nem azt vártam volna, hogy magát a weboldalt és a létrehozóját, kitalálóját sarazza, gyalázza.

Emiatt Daniel könyvétől messze nem azt kaptam, amire számítottam. Hiába van benne majdnem minden, amire kíváncsi voltam. Az zavar, hogy kifröcsög a könyvből a tényszerűségnek álcázott utálat. Ami egyébként tönkre teszi a Földet. Tényszerű, de sehová nem visz. Maximum pénzt hoz Danielnek. 

3/5

(2011, szerkesztve: 2018)

Nem nagyon találkoztam még emberrel, akit, ha hitt valamilyen eszmében, meg lehetett győzni az eszme ostobaságáról vagy tarthatatlanságáról. 
Posztkereszténységemből fakadón több olyan könyvet is olvastam, ami az Isten-érvek mellett tették le a voksukat. Én is. 

Dawkins érvei a másik oldalról hangzanak el. Jól érvel Dawkins. Kell vele foglalkozni. Ha másért nem, hogy az adott hitemet megerősítse: ha evolucionista vagyok, azért, ha keresztény, akkor azért. 

Lehet érvelni. Forogjanak kerekek! 

De végső soron az evolúció is, a teremtés is: hit kérdése. 

S itt már mosolygok az igyekezeten! Mert Dawkins legtöbbször olyan dolgok, érvek ellen harcol, amiket ő maga hozott létre. S kiderül, a Biblia-értelmezés egyáltalán nem az erőssége, és erőfeszítéseket sem tesz, hogy az legyen. Vagyis olyan ellenség ellen harcol, aki vagy nincs, vagy nem is úgy van. Ezáltal pedig önmagának mond ellent,amikor azt mondja, az intelligencia, az értelem a hit ellensége. Mert hiába intelligens, értelmes, a saját hibáit, tévedésit is képtelen felismerni. Vagy úgy gondolja, hogy az értelem is éppen olyan elfogult,mint amilyennek a hitet akarja gondolni? 

Vö.: Dawkins Istene

3/5

Libri, Budapest, 2013, ISBN: 9789633102381 · Fordította: Kepes János

Szűz voltam eddig Palahniukból. Illetve most történik az intellektuális deflorációm. Elkövettem azt a nagyon jó lépést, hogy kivételesen előre elolvastam a véleményeteket itt, a Moly-on. Azért jó lépés, mert kíváncsi lettem: ha ez Palahniuk legrosszabb, legközhelyesebb, legilyenolyanabb írása, akkor milyen lehet a többi?

A könyv ötletes, az időbeli ide-odázás pazarul megoldott, a téma nekem mostanság klönösen érdekes. Néha pedig határozottan olyan jókat röhögtem, mintha Rejtőt olvasnék. S a végén gondolkodni kellett, vajon az ember mennyire ura a sorsának, mennyire mehet szembe a kikerülhetetlen belső kódokkal (a'la „Különvélemény”)?

No, innentől nagyon kíváncsi vagyok a többi regényére is! 
A „Harcosok klubja”-t természetesen láttam.

Zseniális!!

4/5

(2011)

Szinte no comment.
Amikor olvastam, könnyesre röhögtem magamat, idézni kellene belőle, idézném az egész könyvet. Egy idő után már nem zavart, hogy a metro-villamos közönsége mit gondol rólam… 

Amikor olvastam ezt a könyvet elsősorban az érintettség jogán tettem, főleg…
De a probléma az, hogy ez a könyv is, ahogy a személyes beszélgetéseim is, inkább csak kérdéseket hagyott bennem, s nem a válaszai, megoldásai, útmutatásai domináltak.  Gondolatok adott, megoldásokat nem. Igaz, ezt a könyv címe is híven tükrözi. 

S nem tudtam olvasása közben szabadulni a kérdéstől, hogy: ha keresztényként azt mondjuk, hogy a Biblia a legegyszerűbb ember számára is pofon egyszerűen értelmezhető, akkor három tanult, bölcs lelkipásztor mit szenved ennyit pl. ezen a kérdésen?

Ráadásul a hétköznapi gyakorlatban is kaptam biblikus, szilárd véleményt: „Ha a Biblia azt mondja, ne válj el, illetve ha elváltál, maradj egyedül, akkor tegyél így,Moha!”

Azt kérdeztem, rendben van, de mi ennek a gyakorlata? Negyvenéves voltam, amikor váltam. Férfi vagyok. Nincs meg számomra az egyedül-élés ajándéka. A válókereset beadása után félévvel találkoztam azzal, akit a szívem szeret, nem én akartam kiszállni a házasságomból. (Bár utólag azt mondom, a boldogság elől zártam volna el magamat.) Ha benne maradok, égek, mert nem volt már házasság semmilyen téren. Közben sem a szeretet iránti vágyamat, sem az esztétikai érzékemet nem vesztettem el.

Vagyis az egytestté-létel kizárt volt a házasságban számomra. És aszexuálissá kellene lennem a maradék életemre? Mi ennek a gyakorlata? Az emberi mivoltom szolgálatban való feloldása csak tömény, sületlen mellébeszélés. Az egyedül maradás a Szentlélek ajándéka, nem kikényszeríthető. Mit kell tehát tennem? Mondd meg, követeltem a beszélgetőpartneremtől! Te mit csinálnál? – kérdeztem. A megmondóemberem elhallgatott. Őszinte volt, megmondta, hogy fogalma sincsen. 

Egy prédikátorunk, a roppant tudású, tiszteletre méltó Szigeti Jenő azt találta mondani egy prédikációjában, hogy a házasság akkor szűnik meg, ha az egyik felet elkezdeni nem érdekelni a másik bármilyen igénye. Ésszerűen alkalmazva persze. Jenőt én hívtam meg a gyülekezetünkbe, hogy tartson egy előadást a házasságról, a válásról. Rábíztam, mit mond. Nekem válaszolt az előadásával, az biztos! Szerintem sokan kiakadtak, akik képesek voltak értelmezni a mondanivalóját. Nem dogmatikusan volt biblikus.

Bud Spencert szeretjük. Kivétel nélkül mindenki. Mi, magyarok valamiért különösen. (Valami barbár eltörte Kaszásdűlőn a Bud Spencer park táblát. Hatalmas volt a felháborodás, aztán volt valaki, aki a saját pénzén megcsináltatta újra. Köszönet és hála neki!) Lehet, hogy a belénk nevelt, és folyamatosan tukmált frusztráció következményeként elfojtott düh miatt: Spencer odacsap, egy jobb horog, egy egy hatalmas tenyeres jobbról, egy balról, egy öklös felülről a fejre, egy nála betalált gyomros után, elhúzott szájjal egy gigantikus homlokos, és lám, a dolgok pofonegyszerűen lerendeződtek.

Az sem zavaró, Carlo Pedersolinak, mint színésznek van négy arca, és slussz: egy általános, nyugodt, egy értetlenkedő, naiv, egy dühös, meg egy kisfiúsan mosolygós. A színészi kelléktára olyan mint Jancsi és Juliska úti csomagja: alig van benne egy-két dolog. De mindez nem zavar, mert tudja a csuda miért nem... A nyugalma, az ereje, a legyőzhetetlensége, a jóindulata (mert az ellen, és a gaz, de szintén szimpatikus Terence Hill önző genyóskodásaira soha nem rosszindulattal felel, és hogy soha nem kegyetlen, csak igazságos), az, hogy mulatságos... Talán ezek. 

Persze ez a szerep, ezek a szerepei. Minden filmben ugyanazok. De ez sem zavaró. Mondom, úgy szeretjük, ahogy van. Még azt is megbocsátjuk neki ezáltal, hogy egy filmjét láttuk, láttuk az összeset. (A magam részérő a Piedone, a zsarut kakukktojásnak tartom. Abban valahogy árnyaltabb a figura, a kapcsolatai, a röhögésen túl vannak más érzelmek is. Kár, hogy ez az irány nem folytatódott.)

A köny, Bud Spencer életrajzának első része olvasmányos, de voltaképpen nem mond semmit. Rettentő felszínes, részletmentes. Olyan: van. Jobb, mint a semmi, de alig valami. Érdekelt volna részletesebben ez az ember, meg az a másik is, de hihetetlen, hogy nem volt senki Spencer/Pedersoli mellett, aki felhívta volna a figyelmet arra, hogy a több több lett volna. Egy kis önkitárulkozás. A filmekhez való viszonya, a családja, ilyenek. Az, hogy Terence Hill-t szerette, kiderül. 

És sajnos javított kiadása, ugye, már nem lesz ennek a könyvnek. 

3/5

(Megírás: 2011., javítva 2018)

Libri, Budapest, 2013, 2014, 2016, ISBN: 9789633104903 · Fordította: V. Pánczél Éva

Tekintsünk el attól, hogy a könyv három illusztris „szereplőjének” e holtvilági találkozása a Biblia szerint lehetetlenség, ez csupán apropó egy zseniális gondolatkísérlethez a kereszténység melletti érveléshez!

Ha ettől eltekintünk, marad a zsenialitás és a briliáns gondolatmenet. Volt, ahol viszonylag edzett érvrendszeremet is meglepte a megidézett alakjaihoz méltó szerző. Már ha ez egyáltalán jelent valamit. A Dawkins-féle csípőből előszedett, de tartalommal nem bíró, kereszténység-fitymáló, a hit és az értelem össze nem egyeztethető badarságára méltó válaszokat, szempontokat nyújt a könyvecske. Ezt nem azért mondom, mert drukkoltam, hogy így legyen, hanem azért, mert azt mondom, így van. 

Ajánlom innen és túl, mellette vagy ellene egyaránt! De nagyon!

5/5 
(Megírás: 2011)

Lehet, lehet, lehet… A puding próbája az evés.

De nem vagyok éhes.

Nem hiszek a módszerekben igazából, talán azért. Vagy csupán azért, mert ahogyan öregszem, a lelkem mélyén egyre inkább egy erőszakos, galád, énérvényesítő alak vagyok, aki nem akar ablakot nyitni, nem akar mindig okosabb, megfontoltabb lenni, s nem akar mindig lábtörlő lenni, s akar néha haragudni, minősíteni és elítélni.

De komolyan: tényleg olyan érzésem volt, hogy ha hallgatunk a szerzőre, az embernek folyamatosan fedőt kell tennie a kommunikációjára, és gazembernek kell éreznie magát, ha valakinek minősíthetetlen viselkedését minősíti és elküldi a francba. A szerző tán még Jézust is lebeszélte volna a jeruzsálemi templom kirámolásáról: „Olyan erőszakos vagy! – mondta volna a Szeretetnek. – Rossz a kommunikációd! Ablakot nyiss, ne falakat építs! Micsoda értékelő beszéd azt mondani a farizeusoknak, hogy viperák fajzatjai: ez értékelés, nem megértés!” 
etc. etc. 

Ezzel együtt: tényleg halálosan kevés ma a meghallgatás, a hallgatni-tudás. Ezáltal pedig a valós probléma-megoldás is.

Én meg ma összevesztem a feleségemmel, és kiszálltam az autóból, nem mentem strandra, vele meg a gyerekkel. Itthon punnyadok és írok mindenféle antiajánlásokat. 

Ablakot kell nyitnom, lám!

2,5/5

A közelmúltban jártam a Semmelweis utcában, ahol is megálltam a Magyarok Háza kirakata előtt, amelyben a Magyarságtudományi Füzetek eddig megjelent számai kínálták magukat. Úgy a huszonegynéhányadik példányig az összes ott sorakozik a polcomon. Akkor valahogy lemaradtam a sorozatról. Egyből azt stírőltem, miről maradtam le. Egyből feltűnt Einstein arca. Mint kakukktojás. Mert, ugye, Magyarságtudományi Füzetek. Einstein meg kevésbé magyar. A tudomány, mint olyan, még kevésbé. Einstein pedig nyilván nem magyar világképről írt. Azonnal betértem megvenni. Nem sikerült, mert csak nagy címletű bankjegy volt nálam, s nem tudtak visszaadni. De legközelebb már kiszámolt pénzzel mentem.

A füzet megmagyarázza a megjelentetés okát: túlléptek a kitűzött célon, mert a szerző, dr, Balogh Sándor mondanivalója egyetemesen fontos.

Vágjunk bele! 

A szerző nem állít mást, mint azt, hogy a tudomány mára zsákutcába jutott. A materializmus zsákutcájába, amely kizárólag alulról próbál felfelé gondolkodni, és a részletek alapján próbálja összeállítani a nagy egészet. S így eleve tudománytalannak ítél mindent, ami ebbe a világképbe nem fér bele. Valahogy úgy, ahogyan egy lábjegyzetben idézett, álhivatalos szócikk megállapítja: Tudományos fikció – olyan tudományos elmélet, amely kihagyja Istent. Holott, mondja a szerző, a teljes kép csak hierarchikusan megismerhető. Valahogy a jól ismert arisztotelészi oksági elmélet alapján: minden mozgás mögött ott van a Mozgató. S mert így tesz a tudomány, kénytelen a véletlen, a valahogy, az önszerveződés, és a tudjuk szavakkal manipulálni. S mondja, az utóbbi, a tudjuk mögött jobbára ennyi áll: 

A redukcionista módszer könnyen megzavarja a laikust: ha egy tudós „tudja” ki vagyok én, hogyan vitatkozhatnék egy tudóssal, egyáltalán meg merhetem-e kérdőjelezni, amit egy tudós „tud”? Pedig az ilyen „tudjuk”, gyakran csak azt jelenti, hogy ismerjük a közvetlenül látható előzményeket, de fogalmunk sincs, hogy mi okozta az előzményeket, és hogyha az előzmények létrehozzák a vizsgált eredményt, vajon miért történik az, ami történik.

Balogh Sándor nagyot mer: azt állítja egy einstein-i előszó alapján, hogy a tudománynak új paradigmára van szüksége, mert a jelenlegi, ahogy írtam, zsákutca. Képes törvényszerűségek felismerésére, de alig képes többre, mint milliárdok elköltésére olyan sehová sem vezető kísérletekre, mint a részecskegyorsítás, vagy az ellenőrizhetetlen húrelmélet körüli cécót. S amivel foglalkozik, annak már régen alig van gyakorlati haszna.

A kvantumfizika (nocsak, ismét!) sok mindent felborított. Ismerjük a hatásait, de nagyon ismerjük a miértjeit, a hogyanjait. Ráadásul teljesen felborította a statikus newton-i fizika egyetemlegességét. A „hiszem, ha látom” hozzáállás teljesen értelmét veszítette, hiszen régen túllépett a fizikailag érzékelhető három dimenzión. Az amiről beszél, amit feltételez, már régen olyasmi, mint a hangyáknak magyarázott konyhatechnika.

Dr. Balogh Sándor mondanivalója gyakorlatilag leegyszerűsíthető a következőkre: 1. Ami van vagy történik és amit az okság elve megkövetel, az nem lehetetlen, nem lehet kizárni a tudományok területéről. 2. Amikor a végső dolgokról van szó, el kell fogadni, hogy valami vagy Valaki VAN. 3. Isten elégséges oka a valóságnak. 
De azonnal ki is emeli, hogy ez nem „istenhit”, nem hit a teremtő Istenben, hanem tudományfilozófiai konklúzió, annak megállapítása, hogy létezik egy teremtő Isten . Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez az Isten nem szükségszerűen azonos sem az Ó- sem az Újszövetség Istenével. (Gondolom, ez sokaknak megnyugtató.) Pusztán csak azt, hogy Isten van. Mint létező oka mindennek.

Ez a könyvecske lényege. Amit természetesen doktor Balogh sokkal hosszabban, kimerítőbben és tudományosabban fejteget. Sokszor úgy, hogy fel is adtam a megértését a tudományosabb részeknek. Ismerethiány és hiányos szürkeállomány végett. Viszont, ahogy többször leírtam már, éppen a kvantumfizikáról olvasott egy-két könyv volt az, ami megerősített abban, hogy a tudomány nem mindenható, és sokszor ugyanúgy képviselőnek metafizikai befolyása, hite alatt áll, mint az általa kárhoztatott vallások képviselői. (A szerző erre hozza példának a nyugati orvostudományt, amely, szemben a keleti orvoslással, csak kezeli a betegséget, néha nagyobb bajt okozva, mint amit az alapállapot jelentett, szemben a keleti orvoslással, amely az embert, mint egészet nézi.) S így eleve kizár magyarázatokat, mert nem illenek bele a világképébe. Ez a zsákutca.

Amit nem fogtam fel az a lényeg: mitől új ez a paradigma? A XIX. század végéig az összes tudomány képviselőnek ez volt a világképe. (Figyelj, Szerelmetesfeleségtársam!) A zene is tudomány, és például Bach egész életét annak szentelte, hogy művein keresztül mutassa, bizonyítsa be Isten létezését, nagyságát és szeretetét.

Dr. Balogh Sándor írását csuda izgalmasnak és felettébb naivnak találtam. Ha egyet is értek vele. Amit át akar adni voltaképpen hitkérdés. S tudomány emberei, néhány kivételtől eltekintve, ha el is jutnak odáig, hogy valamire már csak a VAN lehetne magyarázat, nem lépik át a küszöböt, mert a következtetést eleve kizárják. Ebben képtelenek hinni, számukra megváltoztathatatlan, hogy a véletlenben, a valószínűlegben, az önszerveződésben higgyenek.

4/5

Úgy istenigazából nem tudom, kicsoda Antalffy Tibor. A neten sem találtam sok mindent róla, jóformán a könyveit, meg a blogoldalát, mint legöregebb bloggerét. 

Érdekes egy világ ez! Az emberi eszet dicsőítő francia forradalom óta az eszetlenség gigantikus térhódítását figyelhetjük meg, jobbára a humanizmusra, a logikára, a jogra és az észszerűségre hivatkozva. Vagyis az eszementség nemes elvek, célok mögé bújik. Ami a Brian életében még roppan meghökkentő és mulatságos volt*, mára a legkomolyabb polémiák tárgya, hódít az emberi jogok érvényesítése és a gender-ideológia.

Szilvay Gergely kemény fába vágta a fejszéjét. Már az alcímmel kihívja maga ellen a Sors liberális haragját: Kritika a klasszikus gondolkodás fényében. Mert, ugyan, mi a klasszikus? Például a férfi-nő kapcsolattól bármilyen irányba, mértékben, technikában eltérést mutató kapcsolatok akármilyen formája? S miért baj, ha két ember, függetlenül attól, hogy mi van a lába között, szereti egymást? Miért kell ezt kritizálni? Miért ne lehetne két azonos nemű szerelme tartalmasabb, mélyebb, az általuk örökbe fogadott gyerekeknek többet mond, mint egy tartalmatlan, képmutató, hazug heteroszexuális kapcsolat. Kinek fáj, hogy két (vagy több) ember mit csinál zárt ajtók mögött, miért kell mondvacsinált okokkal megtagadni tőlük azt a jogot (élettársi, házastársi kapcsolat), amit bárki más megkap? Miért ne lehetnének házasok, miért ne fogadhatnának örökbe gyerekeket? (Nem sorolom tovább a liberális érvek néha valóban elgondolkodtató tömkelegét.)

Szilvay nem kertel, nem szépít, nem próbálja óvatos tekintetével folyamatosan figyelni az érveivel szemben állók emberi, politikai érzékenységét. Mondhatnók, távol áll tőle a polkorrekt fogalmazás gondolata is. (Ezzel engem teljesen megnyert magának.) De ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy érvek nélkül, bármiféle tekintélyre hivatkozva (legyen az akár klasszikus gondolkodás, az évezredes gyakorlat vagy Isten) megpróbálná leuralni a vele egyet nem értőket, a vele szemben állókat. Akkor sem, amikor azt a nevetséges, morbid érvet kell például megvitatnia, hogy a nemek, a férfi és a női mivolt, azt ne mondjam, princípium voltaképpen semmit sem jelent. (Én egyébként itt akadtam el: erről polemizálni kell? A gépszíj a földön, és újra bootoltam.)

Miközben Szilvay érvel, egyértelmű, hogy alaposan végiggondolta, amit ír, amit gondol. Nem valakik, valami ellen érvel, hanem valami mellett. Még akkor is, amikor rámutat az alapvető témájának feloldhatatlan, vagy csak a Brian élete-nek logikájával feloldható a társadalmi, logikai, biológiai és sokszor kétségbeejtőn nevetséges ellentmondásaira.

Nem mondom, hogy könnyű olvasmány a kötet. De azt igen, hogy de mindvégig érdekfeszítő, alapos, nem kertelő, nem törleszkedő és nem durva. Nem pusztán egy indulatos, könnyű pamflet az azonos neműek kapcsolatai, házassága ellen, nem csupán a klasszikus, konzervatív értékek egyoldalú mantrázása, hanem széles-, mondhatni teljes körű végiggondolása a témának és határkérdéseinek. Elég csak a kötet tartalomjegyzékre rápillantani itt, a Molyon. Az is tény, amit @Sytka olvasótársunk megállapít pompás értékelésében: sokszor annyira széles spektrumban fogja be Szilvay Gergely az érveket, hogy már-már úgy érezzük, a türelmünkkel játszik, és túl messzire merészkedik a témától. Ez az egyetlen olyan pont, amikor felmerül a kérdés, hogy ebben a betegesen polkorrekt, szélső liberális módon intoleráns világban bizony van határa a bátorságának és határozott véleményének, amivel a témához nyúlt. Minden bizonnyal ezért a túlbiztosítás. De ettől függetlenül minden tiszteletem a szerzőé. Én magamban itt a Molyon is érzem azt a fajta belső stoppot, öncenzúrát, amit az 1989 előtt, a rendszer- és a vezetőket illető kritikák kimondásakor, leírásakor érzett a honpolgár; nincs különbség, csak a tematika változott, s a figyelő szemek, bár mást vizslatnak, mégis ugyanúgy vizslatnak, s adott témákra sutty!, lecsap a siserecsoport (mert a had az túlzás lenne). Szilvay Gergely meg sem próbál polkorrekt lenni. Csupán minden szélsőséges indulattól és érzelemtől mentesen: érvel. S az a fura, hogy valahogy így objektív. Miközben, ugye, a könyv alcíme is azt sugallja, hogy itt egy pokolfajzat konzervatív veri majd a nyálát. S lám, miközben persze, igen, aközben meg egyáltalán nem.

Afelett tűnődtem egy picit, hogy vajon mit ér el a vaskos tanulmányával? Mert nyilván csak azok fognak egyetérteni vele, akik a „mindenbuziköcsögötkikellirtani” és a „egyéniszabadságjogokhozsemmiközükarohadtfasisztáknak”-spektrumok között vannak. S csak azok fognak egyetérteni vele. És akkor mi van? Vélem, hogy a tanulmány összeállításának a fő célja az volt, hogy a törvényhozásban sertepertélő képviselők számára mutasson logikai, morális, biológiai, és teológiai utat. De vajon őket érdekli-e ilyen mélységben a kérdés? Kételkedem. S vajon őket nem köti-e a politikai berkekben is kötelezővé vált idióta, intoleráns polkorrektség? Dehogynem! 

De legalább ketten vagyunk a moly.hu-n, akik elolvastuk (és ketten még olvassák). 

Részemről nagyon köszönöm a lehetőséget!

A könyv tartalmáról csak egyetlen gondolat: meggyőz arról, hogy a homoszexualitás nem természetes dolog (miközben körüljárja, mi a természetes), sorra veszi azokat a kérdéséket, amelyeket a melegházasság és a meleg kapcsolatok mellett fel szokás hozni, és sorra meg is cáfolja őket, miközben komoly mélységben bemutatja a kritikája témája mellett felhozott érveket is, az érvei elleni ellenérvekkel egyetemben.

Egy gondolat a könyvről, mint tárgyról. Négyszázhatvannégy oldal, tehát nem vékony kötet. Nem keménykötésű a kiadás, mégis van súlya, egy kézben nem tartható, mindenképpen kettő kell hozzá. De mert a gerincnél strapabíró, erős ragasztást alkalmaztak, a könyv kinyitva nem tehető le a kézből, tehát azt, hogy magunk elé tesszük ágyra, asztalra, felejtsük el! Viszont olyan margóarányokat alkalmazott a tördelő, bár kétségtelenül betartotta a tipográfiai szabályt, miszerint a kötéstől az óramutató járásával megegyező irányban növekszik a margóméret, ami miatt a könyvvel gyakorlatilag folyamatosan küzdeni kell. Komoly fizikai munka, ínhüvely-gyulladás generátor nyitva tartani, és a margó felőli szöveget olvasni. Hatalmas mellényúlás. Ennél rosszabbak már csak az Osiris könyvei, amelyek ragasztottak, vaskosak és legalább szét is hullanak, ha az ember kinyitja őket.) Éppen a célt, az olvasást, a tanulmányozást akadályozza a könyv megtervezése. Nem hiszem, hogy direkt. Bár, annyi összeesküvés van, miért itt ne lenne? :-)

* https://www.youtube.com/watch…

5/5 

Peter Tatchell, az egyik vezető brit melegaktivista viszont úgy véli, nem minden szexuális töltetű gyermek-felnőtt kapcsolat okoz sérülést, lehet ennek pozitiv oldala is, amelyet a nyugati kultúra nem hajlandó elismerni, még ha a pedofíliát el is kell ítélni. A Journal of Homosexuality című folyóirat 1990-ben különszámot szentelt a pedofíliának, pontosabban a „férfiak nemzedékközi intimitásának”. A cikkek hangvétele nem volt elítélő. Theo Sandfort professzor, a kötet főszerkesztője egyben az Utrechti Egyetem Meleg-és Leszbikus Tanulmányok Tanszékének vezetője volt. A kiadvány egy 1999-es számában Harris Mirkin le találta írni, hogy a pedofilokat ugyanúgy elnyomta a társadalom a történelem folyamán, mint a feketéket. A pedofília és a melegmozgalom között a pedofil-különszám egyik tanulmánya szerint – amit egy, a pedofília legalizálásáért küzdő szervezet, a North American Man/Boy Love Association alapítója, David Thorstad irt – mindig volt átfedés. A pedofíliáért küzdők ugyanazon a módon érvelnek mint a melegek: hogy hajlamuk velük született, és nem tehetnek róla. (266.)

A meleg párok örökbefogadási joga mellett gyakran úgy érvelnek mindenkinek joga van a boldogsághoz, mindenkinek joga van a gyermekvállaláshoz. Nem tagadhatjuk meg senkitől a gyermekek okozta örömöt. Elizabeth Marquardt szerint: „A hangsúly mindinkább a felnőttek gyermekhez való jogán van, mintsem pedig azon, hogy a gyermeknek szüksége van rá, hogy amikor csak lehetséges, az apja és az anyja nevelje fel, és ismerje a szüleit.” (265.)

 

Gareth Kirby, az Xtra West cimű meleglap szerkesztője 2001-ben azt irta: a „legális házasság" ellentétes a melegszubkultúra természetével: „A mi kultúránkban nem hoztunk létre egy olyan hierarchiát, mint a heteroszexuális kultúra. Mi tudjuk, hogy a szerelemnek számos arca, neve, helye, kora van. Tudjuk, hogy egy harminc éves kapcsolat nem jobb, mint egy kilenchetes vagy egy kilencperces élmény – más, de nem jobb. (…) Tudjuk, hogy két ember egy nyitott kapcsolatban épp olyan mélyen szeretheti egymást, mint egy zártban.” 
Ronald G. Lee, aki „a homoszexualitás őrült menhelyéről érkező menekültnek" tartja magát, leszögezi: a melegszubkultúrában nem azért ilyen meghatározó tényező a promiszkuitás, mert a törvények úgymond „tiltanák" a melegházasságot vagy mert a melegek „internalizált homofóbiától" szenvednek, hanem azért, mert ha tehetik, a melegek túlnyomó többsége a promiszkuitást választja.” 
A volt leszbikus Melinda Selmys azt írja a melegszex pszichológiájáról: „Mi nem a másikkal szeretkeztünk, hanem mindenki beleegyezett, hogy névtelenül a másik archetipikus ideálját fogja szolgálni. A szex által egy másik, stilizált, idealizált énné váltam, és a pszichém bizonyos kivetítésével tokéletes »másikká« lettem, akinek megvolt a képessége, hogy beteljesítse a legmélyebb vágyaimat.” Ez az anonimitás viszont tökéletesen ellentétes egy egészséges párkapcsolat és egy házasság jellemzőivel. Mindez azt mutatja – jegyzi meg Robert Reilly –, hogy a „melegszerelem" természete nem felel meg a házasság természetének. Ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lehetne tartós és kizárólagos kapcsolat két meleg között. (239–240.)

 

Az azonos neműek házasságának bevezetése mellett szokás felhozni a görög társadalom homofíliáját; ellenzését párhuzamba szokás állítani a második világháború előtti, zsidók és nem zsidók közötti házasságot tiltó törvényekkel és a Egyesült Államok, főleg a feketék és fehérek közti házasságot tiltó faji törvényeivel. A melegjogi mozgalmat ezzel együtt a feketék polgárjogi harcához szokás hasonlítani, kimondva-kimondatlanul egy kalap alá véve bármilyen etnikai, vallási vagy épp szexuális kisebbséget. 
Így, aki ellenzi a melegházasságot, arról automatikusan kimondatik, hogy homofób, intoleráns, felvilágosulatlan, latens rasszista ráadásul valószínűleg kisebbségi komplexusai vannak a világgal szemben. A homofóbia, ami „az azonostól való félelmet" jelenti szó szerint, eredetileg a melegektől való megmagyarázhatatlan idegenkedést, esetleg a homoszexuálisok utálatát jelentette, ma már viszont a melegmozgalmi agenda bármiféle kritizálását – például a melegházasság egyszerű ellenzését-is magába foglalja. Aki pedig homofób – vélekedik a vulgárpszichológia – az saját latens homoszexualitásával nem akar szembenézni, azaz öngyűlölő meleg. Mert hát miért zavarja a heteroszexuálisokat, ha a melegek is házasodhatnak. Jobb lesz nekik attól, ha nem házasodhatnak a melegek? Miért akarják ráerőltetni „saját nézeteiket” másokra? És miért akarják „betiltani" az azonos neműek házasságát? 
Ez a kötet ezekre a felvetésekre, megállapításokra, kérdések kíván válaszolni a természetes, józan ész alapján; majd arra is rámutat, hogy a hagyomány és a vallás érvényes hivatkozási alapok. (17.)

 

A leszbikus aktivista, Mashasen azt találta mondani 2012-ben: a melegházasság bevezetése szerinte elsósorban nem arról szól, hogy a házasság elérhető legyen az azonos nemű párok számára, hanem a házasság újra definiálásáról és lerombolásáról, Kár volna persze Gessen véleményét általánosnak tekinteni a melegházasság hívei között: sokan vannak, akik tisztelik az intézmény tartósságát és szentségét, s éppen hogy házasság- és családpártiak. Ettől azonban még a forradalmi értelmezés forradalmi, inkonzisztens, a határokat elmosó értelmezés marad: „Ha egy férfi össze tud házasodni egy máik férfival, és egy nó egy másik nővel, akkor bárki össze tud házasodni bárkivel. Ha a biszexualitás érvényes, akkor két férfi és egy no alkothat egy triádot (throuple), vagy két férfi és két nő, akik kapcsolatban vannak teract), »összeházasodhat« egymással. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy levonjuk a következtetést: ha a házasságot bárki úgy értelmezi, ahogy akarja, akkor az nem jelent semmit sem egyáltalán.” (214.)

 

Politikatudományi közhely, hogy a többség zsarnokságát valamiképp korlátozni kell, s többek közt ezt is szolgálja a jogállam, a parlament, a hatalmi ágak szétválasztása, az alkotmány, az alkotmanybiráskodás. A kortárs liberális demokráciák emberi jogi paradigmája retorikai szinten sokkal inkább a bármilyen értelemben vett kisebbségek jogaira koncentrál, mintsem a per definitionem elnyomásra hajlamos többségre. Holló András, a magyar Alkotmánybiíóság egykori főtitkára is úgy vélekedik, hogy „a többségi demokrácia nem jogállami kategória". 
Kérdés tehát, hogy tényleg értelmezhető-e a többség korlátozása az emberi jogok kiterjesztésének szándéka miatt a demokrácia kiterjesztéseként. A demokrácia ugyanis a szó eredeti értelmében népuralom, egészen pontosan a nép többségének az uralma. Ha ezt a többségi döntéshozatalt korlátozzuk, akármilyen nemes célok érdekében is, akkor az nem a demokrácia kiterjesztése, hanem korlátozása. Nem biztos persze, hogy ez a korlátozás oly megvetendő lépés volna, sőt erős indokaink lehetnek a többség hatalma korlátozása mellett; ám illik bevallani, hogy ilyenkor bizony egyéb célok érdekében korlátozzuk a demokráciát. Ennek elmulasztása minden bizonnyal a kortárs közbeszéd állapotának köszönhető, aminek a keretei közt a demokrácia tabusítva van, s a kormányzati döntéseket többek közt azok „demokratikus” mivolta legitimiálja. 
A liberális tehát inkább megszorító jelző a demokrácia előtt, nem pedig kiterjesztő: a liberális demokrácia kevesebb demokráciát jelent a szó eredeti jelentéséhez képest. (102.)

 

A kortárs politikai gondolkodásban vannak olyan áramlatok és szerzők, akik rossz szemmel nézik a politika liberális demokráciákhoz köthető eljogiasítását. Ez a tendencia abban nyilvánul meg, hogy egyre több kérdésben a bíróságok, az alkotmánybíróságok és a jogászok döntenek, mivel az emberi jogi gondolkodás őket tartja a morál független letéteményeseinek és a kisebbségek védelmezőinek, s imigyen egyre több kérdésre tekintünk jogi kérdésként politikai helyett. Holott alapvető etikai kérdésekben (s szerintünk ilyen alapvető etikai kérdés a melegházasság is), amelyek a politikai közösség egészét érintik, egy jogász és egy bíró nem jobb ítélkező a hétköznapi embereknél, sőt –jegyezhetjük meg Richard Bellamyval –: miért gondoljuk, hogy a bírák dönteni fognak tudni olyan kérdésekben, amelyekben Platóntól a XX. század második felében az igazságosságról értekező John Rawlsig még a legnagyobb politikai filozófusok sem jutottak dűlőre? A jogászok sem társadalmi vákuumban dolgoznak, ugyanúgy hatással van rájuk számos tényező.(109.)

 

Nem szeretnénk sem a demokrácia értékét, sem a jogászok munkáját lebecsülni, és tisztában vagyunk a többségi modell problematikusságával is. Nem tisztünk eldönteni a demokráciáról szóló vitát,vagy megállapítani, melyik demokrácia-értelmezés a „jobb” (már ha létezik ilyen egyáltalán). A demokrácia-elméleti kitérő azért volt fontos, hogy rámutassunk: erősen megkérdőjelezhető annak a gyakorlatnak a demokratikussága, amelynek nevében a melegmozgalom kitér a népszavazások elől, a melegházasságot pedig számos helyen gyakorlatilag bírósági döntések vezetik be. A népuralom közvetlen megvalósulása nemkívánatos és nem is lehetséges, ám a politika napjainkban tapasztalható eljogiasítása, amelyben – mint bemutattuk – része van a melegmozgalomnak is, aggodalomra ad okot. A melegmozgalom a demokráciát az emberi jogok szinonimájaként alkalmazza, ami téves értelmezés, ahhoz képest pedig, hogy milyen gyakran hivatkozik a demokráciára, kerüli a demokratikus eljárásokat. (111.)

 

Az EP 2015 júniusában elfogadta a gender mainstreamingről, a férfiak és nők közötti egyenlőségről szóló Maria Noichl-jelentést, amelyben az olvasható: az EP „ ismételten felhívja a bizottságot és az Egészségügyi Világszervezetet, hogy a nemi identitással kapcsolatos rendellenességeket töröljék a mentális és viselkedési rendellenességek listájáról, továbbá gondoskodjanak arról, hogy a Betegségek Nemzetközi Osztályozása 11. változatával (BNO-11) kapcsolatos tárgyalásokon a másság e megnyilvánulásait, valamint a gyermekkori nemi sokszínűséget ne minősítsék kóros jelenségnek”, azaz a szöveg végső soron ellenzi a nemi identitásukkal küzdő gyermekek biológiai nemüknek megfelelő identitását erősítő terapeutikus segítséget, épp abban a korban, amikor arra a legnagyobb szükség lenne, s amikor az a leghatékonyabb lehetne. (98.)

Oriana Fallaci neve számomra a Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvet jelenti. Jelentette. Pedig, úgy fest, nem az a legjobb, legfontosabb könyve.

Szigeti Jenő bizonyos körökben fogalom.