Szigeti Jenő bizonyos körökben fogalom.
E körökben semmi doktor, semmi professzor, puritán egyszerűséggel csak „a” Jenő. Ez az „a” betű nem degradálás, ellenkezőleg! A Jenő sokunk szívéhez nagyon közel áll.
Most nyolcvan éves. Egek!
A rendszerváltás óta ismerem. Nem vagyunk barátok, de minden ellentmondásossága ellenére mindig nagyon kedveltem őt. Több mint tíz éve nem találkoztunk. Két napja az egyes villamoson utazva összefutottam Tyentés Lacival, aki, mint kiderült, csinált vele egy interjúkötetet, Jenő „rövid és eseménytelen” életéről. (Az idézőjelbe tett mondatot a Jenő minden előadásában és prédikációjában elmondja. Legalábbis azokban, amiket én hallottam.) Laci elmondta, hogy éppen a napokban beszélgetett a Jenővel, aki éppen lábadozik, és Jenő érdeklődött felőlem, mi van a Mohácsi Zolival? Ez igen meglepett. Mert rendben, hogy 1990-ben ő adott össze minket az exemmel, az is rendben, hogy a sashalmi gyülekezet egykori gyülekezetvezetőjeként meghívtam egy sorozatra őt, de olyan pici pont voltam mind az egyházban, mind Jenő életében, hogy nem is reménykedtem abban, hogy egyáltalán emlékszik rám. És de.
A Jenő nyugdíjas lelkész, egyház- és irodalomtörténész, az utóbbi időkig egy csomó helyen tanított, gyülekezeteket látogatott, előadásokat, Isten-tiszteleteket, evangelizációs sorozatokat tartott, pörgött, mint a ventilátor, bizonyára dupla Duracell van benne.
S akkor a FSZEK-ben ott várt az újdonság asztalon ez a könyv a Jenőről, a Jenőtől. Isten áldja meg a kiadót és annak vezetőjét, hogy rávette a Jenőt a megírására! Mert a Jenő komoly tanúja egy letűnőben levő kornak, egy feledésbe hajló egyháztörténeti múltnak. S mert a Jenő, bár mondhatom, hogy megosztó személyiség, de biztos, hogy sokkal többen tisztelik, kedvelik és szeretik, mint akik nem. Azzal együtt, hogy mindig voltak, akik az utóbbi csoportba tartoztak. Mert a Jenő jóformán semmit nem szokványosan csinál. Na, és ezt most végre le is írja!
A könyv, mint könyv, nagyon egyben van. Kemény fedeles, fűzött, strapabíró. A borítója stílusosan fehér, rajta egy stilizált földgömb-szerű rács, aminek celláit a Jenő fényképei töltik ki. Nem ütős igazán, de nem is silány. A belső tipográfiával viszont van baj. Az a helyzet, hogy a kiadó (amely elsősorban a tiszteletre méltó, hiánypótló munkát végző Varga házaspárt jelenti) minden könyvére jellemző, hogy miközben a tartalom érdekes, figyelem felkeltő, aközben a külső kicsit mindig sok. A könyveknek mindig van legalább két sorozatcíme, legalább egy, de van, hogy több alcíme is, és jellemző, hogy a fejezetcímek, élőfejek, élőlábak más betűtípussal szedettek. Ebben a könyvben is következetesen ez történik. Azonban amikor a fejezetcím és a Jenő valamelyik verse például egy oldaltükörre kerül, zavarón soknak tetszik a kézírás-szerű fejezetcím, az élőfej és a kurzívval szedett vers. Káprázik tőle a szem. Sajnos nincs igazából helye a fényképeknek sem, úgy tűnik, csak úgy esetlegesen odapottyannak az oldalak valamelyik részére, a szöveg meg csináljon amit akar.
Itt írom, mert szerintem ez nem annyira a Jenő hibája: a könyv tele van helyesírási hibákkal. Némelyike súlyos: biblia, Rákoscsabai. Több csak szemzavaró: a számok rendszeresen számjegyekkel írottak, okkal és ok nélkül. Mintha nem lett volna szerkesztője a kéziratnak, vagy a Jenő tudása, műveltsége, tudományos címei miatt nem mert szólni neki, nem merte javítani a szöveget. De mert egy tudományos ember szövegéről van szó, a hibák még szembetűnőbbek.*
A Jenő meg a lovak közé csap, és indul is a története.
S máris akad bajom, pedig Isten látja a lelkemet, nem akarok kekeckedni!
Nekem, mint posztkereszténynek, van fogalmam arról, hogy miről ír a Jenő. Abban az egyházban, ahol ő az egész életében szolgált, jómagam tizenhét évet töltöttem el. Így az általa említett nevek, személyek, események nem lógnak a semmiben, van mihez kötnöm a szereplőket, az eseményeket. Legalábbis nagyon sok mindent. Viszont akkor tartok, hogy azok, akik semmit vagy nagyon keveset tudnak az Adventista Egyházról, a könyv olvasásakor csak kapkodják majd a fejüket. S sajnos sem lábjegyzetben nincsenek információk a szereplőkről, sem névmutató nincsen a könyv a végén. Valamint nagyon kellett volna egy elő- vagy egy utószó arról, hogy mitől is érdekes, figyelemre méltó a Jenő személye. Mondjuk Tokics Imre tollából**
A szerkezetről pár szót. A könyv első fele sztorisabb, személyesebb, a második fele távolságtartóbb, statisztikusabb, számomra, ebben a formában érdektelenebb. Ebben az időszakban mintha több lenne a sérelem, s ezért kevesebb lenne a név szerint említett személy.
S akkor ennyit a könyv negatívumairól.
Minden más pozitívum. Akkor is, amikor negatívum.
Mert lássuk csak, hogy a fentieken túl miért érdekes még a Jenő, mint ember, mint lelkész! A Jenő akkor volt az egyház prominens értelmiségije, amikor az egyháznak még alig volt értelmiségije. A Jenő akkor volt az egyház elnöke, amikor az egyház elnökeit jobbára a kommunisták választották meg. A Jenő akkor is megosztó személyiség volt: nyitott személyisége, párbeszédre való alapvető hajlama miatt az egyik fő célpontja volt az egyházban 1975-ben bekövetkezett nagy szakadásban eltávozott adventista csoportnak. Azzal vádolták, hogy teljes mellszélességgel támogatja az ökuméniát. (Amiről voltaképpen, helyes olvasatban szó sincsen.) A Jenő mindig a műveltség, a kultúra és a művészet pártján állt. A Jenő volt az, aki akkor, amikor elindult az Adventista Teológiai Főiskola, John Bright teljesen Biblia-kritikán alapuló Izrael története című könyvét vette alapul, egy olyan egyházban, amely alapvetőn fundamentalista mód értelmezi a Bibliát. (Tényleg, erről a könyvben egy szó sincsen.)
Ami feltűnő a könyvben, hogy a Jenő ezzel az írásával, nyolcvan év ide vagy oda, sem leplez le senkit, nem a feszültségeit beszéli ki. Talán két személy van, Palotai Sándor és Szakács József, akik személyükben gyakorlatilag egyházi személyekként az egykori pártállam kiszolgálói voltak, akikről Jenő keményen fogalmazott meg dolgokat. (Érdekes azonban, hogy ezzel szemben Miklós Imréről, a volt Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjéről korántsem fogalmaz ilyen keményen.)
Bevallom, engem leginkább az 1975-ös szakadás és a Jenő egyházelnöksége érdekelt. Tudniillik, hogy mit tett, milyen szerepe volt a Jenőnek 1975-ben, s hogyan látja ő ezt, illetve hogyan lehetett egyházelnök abban az időben, amikor minden egyházelnök a pártállam embere volt?
S itt egy pillanatra megállok. Mint mondtam, a Jenőt a rendszerváltás idején ismertem meg. Vagyis éppen akkor, amikor III/III-as kérdés a felszínre került. S ez volt a nagy leleplezések ideje is, amikor kezdett felsejleni a valóság, hogy ki hol is áll valójában, milyen szerepe volt az államnak az egyházak életében?
Nagyon keveseknek fogalmaztam meg megboldogult adventista-létem idején is, hogy mindig volt bennem ambivalencia a Jenő egyházelnöksége és az általam ismert Jenő személye, személyisége miatt. Soha nem tudtam őt nem kedvelni, nem tisztelni, és nem figyelmesen hallgatni, ha Isten-tiszteletet, ha előadást tartott, ha csak beszélgettünk valamelyik gyülekezetben, ha együtt buszkirándultunk, és spontán idegenvezette a társaságot (micsoda Zichy-előadást rögtönzött a Somogy megyei Zala faluban, a Zichy nyaralóban a zseniális A rombolás géniuszának diadala című kép előtt)! S persze azt sem tudom feledni, hogy tőle kaptam meg a legfontosabb mondatot, hogy rendezni tudjam a saját életemet.***
Olvastam a könyvet, és egyre világosabb lett számomra, hogy a Jenő szereti az embereket. Mert bizonyos értelemben még a történelem részleteinek érdekességéről sem beszél sem 1975-el kapcsolatban, sem a közelmúlttal kapcsolatban, amikor is az egyház félretette őt, anyagilag is megalázta, és az utolsó gyülekezetének munkáját is lerombolták. Nem mond neveket, nem említ személyeket, nem mocskol. Még úgy sem, hogy a tények mögé bújva kibeszélje magából a bántásokat, a sértéseket, a sérelmeket.
Nem akarom életében szentté avatni a Jenőt. De a könyvet olvasva még jobban tisztelem őt. S nem csupán a tudása, a műveltsége, a Biblia-ismerete miatt, hanem azért is, mert sokkal jobban megértettem a viszonyulásait. Nem csupán az elvi kérdésekhez, hanem elsősorban az emberekhez.
S ezen a ponton fontos ez a könyv. Mert nemcsak egyháztörténet, amit írt. Sőt, elsősorban nem az. Hanem egy ember története. Egy hívő emberé. Viszont erről, az Istennel való kapcsolatáról szívesen olvastam volna többet, részletesebben a könyvében.
* Itt jegyzem meg: a villamoson Tyentés Laci a kezembe nyomta ennek a könyvek a füzetnyi kistestvérét, amelyben Laci készített egy interjút a Jenővel. Az interjút 2011-ben adta ki a Boldog Élet Alapítvány. A füzetnek mind a külseje, mind a belső képe hibátlan. Gratulálok!
** Tokics Imre: a Hetednapi Adventista Egyház másik igen művelt promininse, a Jenő munkatársa.
*** Egy, a házasságról szóló előadásban mondta a Sashalmi Gyülekezetben: „A házasság akkor szűnik meg, amikor valamelyik felet elkezdi nem érdekelni a másik fél valamilyen igénye.”
4/5
Gimesi Dóra mesekönyvével a Molyon találkoztam. Szegedi Katalin rajzait meg réges-rég az exemen keresztül kedveltem meg. A könyv borítója pedig telitalálat, egyből megfogott magának. Gimesi Dóráról pedig semmit sem tudtam. (Most sem, de már olvastam egy könyvét.)
No, milyen jót tesz az ember gondolkodásának ismeretbővítésének, ha egy régi, jó ismerőse eszmerendszert vált! Írtam már: egy régi eszmetársam keresztényből harcos ateista lett. Megdöbbentem. Csinált egy blogoldalt, hogy új eszméit, felfedezésit másokkal is megossza. Rendszeresen olvasom az amúgy színvonalas oldalát. Gondolatébresztő ugyanis.
Na, most. egyfelől az egyik kedvencem a Yes együttes, ezért a szuperlatívuszukban egyetértek Vasváry-Tóth-al, ami a zenekart illeti.
No, most akkor döntse el ki-ki, hogy az esetleges Isten-élménye valóban egy Istentől kapott élmény, vagy csak a temporális lebenye szórakozik vele? Hívőként nagyon érdekes kérdés ez!
Már a cím és a borító is: figyelemfelkeltő. A téma még érdekesebb: hihetünk-e az agyunknak, tudjuk-e, amit tudunk, látjuk-e, amit látunk?
A filmet láttam előbb, a váci Aporban óvónőnek tanuló lányom javaslatára (Neki a főiskolán ajánlották), s megnézve kivételesen nem voltunk egy hullámhosszon Szerelmetesfeleségtársammal. Nekem nagyon tetszett, napok múlva is gondolkodtam róla, ő nem volt lenyűgözve. Aztán eszembe jutott, hogy Svájcba „emigrált” barátaink polcán ott van a könyv, nekünk meg van bejárásunk a lakásukba: s már nincs ott a könyv.
Paul B. Coleman könyve a liberális demokráciák cenzúrájáról szól. A liberális demokráciák a gyűlöletbeszéd korlátozásán keresztül valósítják meg a cenzúrát és köpik ezzel szembe mind a liberalizmust, mind a demokráciát. 
A könyvnek már a címe is ínycsiklandozó. Ízlelgessük csak! „A közönséges ember”. Mi a közönséges? Ami mindennapi, amiben nincsen semmi rendkívüli, ami alpári és híján van minden cizelláltságnak, műveltségnek finomságnak. Ki a közönséges ember? Aki alpári, trágár, akinek a viselkedése nem kulturált, aki híján van minden finomságnak, árnyaltságnak. No, és az ő „diadaláról” beszél Legutko. Hogyan arathat diadalt a középszer mocskos része?
Azért elgondolkodtató, hogy az összes régi magyar gesta beszél Nimródról, a hun-magyar, szkíta-magyar rokonságról. Nézzétek csak meg! 
„Minden”, amit a Szovjetunióban a XX. században történtekről tudni érdemes! :-) 
Vannak alapművek, amelyek ezért vagy azért, de kitörölhetetlenül rögzülnek az emberben. Természetesen nem mindenkiben ugyanazok. Van, amikor a művel való találkozások körülményei is ezerrel megmaradnak, vn amikor csak egy nagyon fontos gondolatfoszlány által válik mérföldkővé, életalakítóvá valami. Emlékszem, Mike Oldfield Platinum című lemezével való találkozás (egy nyáron át hallgattam, szinte szakadatlan) vagy Peter Schaffer Equus-ának Sidney Lume-féle filmváltozata, abból is Dysart professzor utolsó monológja. De ilyen volt a Tizenkét dühös ember is. Nagyimmal laktunk kettesben az Üllői úton, csak az ő szobájában volt tévé, és péntek esténként, rohadt késő éjjel fantasztikus filmeket vetítette. Így láttam az Equus-t is, és a dühös embereket is. Egyikről sem tudtam semmit, de mindkettő bevésődött, örök élmény, meghatározó darab maradt.