Ez a könyv egyszerűen kicsúszik mindenféle skatulyázási-kísérlet alól. Ez nem baj. A baj az, hogy számomra, természetesen nem fizikai értelemben, egyszerűen kicsúszik a kezemből, akárhogy is próbálok hozzányúlni.

A szöveggel nincsen baj. Pompásan, olvasmányosan, kellőn irodalmian ábrázolja egy ízig-vérig beteg család tagjainak egymás mellett, egymásért, egymás ellen élését. Még kiválóbban azt, hogy a család tagjai egytől egyig elmebetegek. Ki jobban, ki még jobban, ki teljesen. Nincs kivétel. Van, aki szadista, van aki gyilkos, és van, aki csak úgy barom, ahogy van. A szöveg lineáris, néha visszanyúlkál a múltba, de nem időutazik, csak magyaráz, de nem kapkodva, a megfelelő helyeken teszi, kellőn adagolja az infókat, kellőn a feszültséget, és még csattan is a vége, mint egy csikósostor.

Asszongya fülszöveg, hogy beválasztották valami 100 Legjobb Könyv közé. Még Toma barátom is azt írta nekem a Facebook-on, hogy ez micsoda jó könyv volt, s hogy Banks-nek kár volt ezután elmerülnie a Kultúra-sorozatában és a háromezres évekről dagályoskodni azokban a szarokban, na, jó, van kivétel, egy-két kötet jó, de egyik sem ennyire, mint a Darázsgyár. Nem tudom, Toma…

Nekem ott csúszik el a dolog, azért siklik ki a kezemből, mert valahogy nem olyan, mint egy Stephen King-könyv, ami mondani semmit nem akar, csak elmesél egy-két eszméletlen jó, meg néhány rohadt lapos, csak piszok jól megírt agymenést. Vagyis csak mesél. De a Darázsgyár, érezni, nem King-esen mesél. Akkor sem, ha az olvasónak, a beteg jellemek miatt adódik a párhuzam. Nem, a Gyár mondani akar valamit. Erre leginkább a címben szereplő (naná, hogy beteg) ((SPOILER: darazsak számára óralapból eszkábált, elkerülhetetlenül a kis állatkák halálához, megkínzásához vezető, orákulumnak használt)) eszköz léte, leírása vezet rá. Talán, hogy az élet maga Gyár, mindkettőbe az ember vezeti be a maga áldozatait. Ember embernek a lupusa. Vagy tudja a csuda. 
Szóval érezni, sejteni lehet, hogy valahova vezet az út, valamiről szól a történet, valamit mondani akar, de hogy mit, én bizony nem értem.

Tegnap este láttunk egy filmet Szerelmetesfeleségtársammal: a címe Három óriásplakát Ebbing határában*. No, ebben a filmben gyakorlatilag ugyanaz volt a helyzet, mint Banks könyvében: nincs egy fia egészséges szereplője sem. Mindenki sérült és/vagy beteg, testi és/vagy lelki rokkant. Egyetlen külsőleg szépnek mondható szereplő van a filmben, de az meg egy kedves, de hihetetlenül szőke buksza. De az a fura, hogy a szereplők mégis egytől-egyig szimpatikusak. Annak ellenére, hogy rendre kibaxanak egymással, ki jobban, ki kevésbé, ki ezért, ki azért, ki direkt, ki véletlenül, de mégis van mindig valami feloldás, valami gesztus, valami mozdulat egymás felé. És ez oldja, sőt voltaképpen széppé teszi a filmet. S azt hiszem, ez a lényeges különbség a Gyár és az óriásplakátok között. Nem csupán az, hogy van némi feloldás, hanem az, hogy minden mocskossága, erőszakossága, a szereplők butasága ellenére, minden amerikai happy end-nélkülisége ellenére a film azt mondja, az értelmetlenségben, az egymással való rendületlen kibaxoka közepette is lehetnek megoldás lehetőségek, lehetnek közös célok, nyílt egymás szemébe nézések. Ami a Gyárban nincs.

* https://snitt.hu/filmek/harom-oriasplakat-ebbing-hataraban-2017

A vékonyka könyvet a csillaghegyi könyvmegállóban leltem tegnap. Tetszett a címe, a borítója és a RaRe sorozat jellemző, egymondatos ismertetője: 
„– És a férjed? 
– Az is van nekem, hé! Nem vagyok ám olyan nagy kurva! Csak hát Vácon van…”

Szemes Zsuzsáról alig találtam valami adatot. Három könyve jelent meg, a jelenlegi, A hallgatag mélyből és a Boldogsziget. Az első könyve fülszövege mondja: 1950-ben született Túrkevén, s itt végezte az általános iskolát is. 1967-ben került Csepelre, ahol 1974-ben szakmunkásvizsgát tett. 1979-ben szerzett diplomát a tanárképző főiskolán. És nagyjából ennyi.

A Kanca Hotel négy novellát tartalmaz. Az első, a Magzatvíz egy parasztcsalád gyermekének a megszületéséről szól, a vidéki éra kegyetlenségéről, segítőkészségéről, az arcba mondott őszinteségről, a pragmatizmusról és arról, hogy szív nélkül ez mennyire gyilkos lehet. Mintha Móriczot olvasnék. Nem kopintottat, igazit. Szemes számára ez a móriczi stílus nem célszerű plágium, hanem egyetlen járható út. Nem tudtam, milyen lehet a folytatás.

Hát a folytatás, az a baj, félreérthető lehetek, meg elijesztő, pedig Isten látja a lelkem, sokkal inkább kedvet akarnék csinálni a Kanca Hotel-hez, olyan, mintha valami hetvenes évekbeli szociológiába oltanánk valami keserédes szatírát. Mondjuk ha filmben gondolkodunk, akkor az valahogy úgy, hogy az Adj király katonát! összeturmixolni az Egészséges erotiká-val és az Árvácská-val. Hm. Az árgyílus kismadár egy tizenhat éves lány első munkahelyéről, egy csirketelep életéről szól. Annyira nem érdekfeszítő, ugye? Pedig nagyon jókat röhögtem rajta, s még gondolkodni is engedett, a tartás, a méltóság és a pragmatikus túlélés viszonylatában.

Az utolsó két írás, a Boleró és a Kanca Hotel a leginkább szociológiai. De míg az előbbi a nem várt gyerek naiv, elhitetett szerelem duplikált fájdalmával, a művi vetélés kényszerének zilált agyú fájdalmával rádöbbent és riaszt, addig az utóbbi egy női munkásszállón élő, cigány asszonyok közé keveredett magyar lány néhány életpillanata. Amíg az első novella durva és szép, addig a második mulatságos és elgondolkodtató, míg ez az utolsó a legszociológusabb. S mindegyik mosolygós realistán trágár (ami a szerző fotóját nézve a borítón, mintha Katika kuksizna ránk a murisan nagy szemüvege mögül a bérosztályról, valahogy antagonisztikus, és ettől még izgalmasabb az egész). S a „legszociológusabb” szóval egyáltalán nem az unalmat, hanem a realitást akarom hangsúlyozni. A novellácska a cigány lét összetartásáról, mocskáról és agresszivitásáról beszél. Arról, hogy köztük, velük élni kintről benézve gyomorforgató, de biztonságot ad, és végül az ember hamar beletanul, ráérez az… (ide az ízére szó nem a legmegfelelőbb, mert például a közös étkezés leírásánál, bár nem vagyok érzékeny, de fordult egyet a gyomrom*) …indulatok kiengedésének a lehetőségére.

Szóval Szemes Zsuzsát olvasni, legalábbis ezt a kötete, jó. Nem vált meg világot, nem mond ki sorsformáló igazságokat, de szemmel láthatón realista, de a realizmusa nem jelent akadályt abban, hogy szeresse a hőseit, és ganéközelben is meglássa, megmutassa azt, amin nevetni lehet. Miközben az egész, ahogy lenni szokott, persze, sírnivaló.

* Azt mondja az egyik, rendszeres buszos állomásom biztonsági őre, Ákos, hogy ő azért nem fog kezet, mert megfigyelte, hogy még a nagy bevásárlóközpontok mellékhelyiség látogatói sem mosnak a szükségleteik elvégzése után kezet. Azt állította, hogy olyan 70-30 az arány a kézmosók javára. Mivel a munkám végett volt alkalmam röpke megfigyeléseket végezni, alátámasztom, ránézésre való társadalmi szinttől független és reális arány, amit Ákos állított. Elképesztő, nem? Namost, ehhez képest a cigányok között, puszta kézzel evett pörkölt nem is annyira visszataszító.

Vannak sci-fik, amik úgy sci-fik, hogy ha annak akarjuk kezelni őket, akkor emlékeztetni kell rá magunkat, hogy sci-fit olvasunk. Ilyen Vercors pompás regénye az ember szó meghatározásáról (Tropi komédia), vagy Merle disztópiája, a Malevil, de ilyen tulajdonképpen a szintén Merle tolla alól kikerült Állati elmék is. Csont nélkül ebbe a kategóriába sorolható a Sztrugackij tesók némely dolga, például az Egymilliárd évvel a világ vége előtt. De a maga nemében voltaképpen sci-fi még Szathmári Sándor örökbecsűje, Kazohinia is. (Most néztem, ahogy a linket másoltam, hogy a Moly beosztása szerint az utóbbi a 94. legjobb sci-fi könyv.) S ide sorolható a Páral jelen könyve is. 
Ezeknél a műveknél a fantasztikum nem cél, hanem vastagon alárendelt eszköz. Van, aki nem kedveli ezt, van, akit zavar. Nekem személy szerint semmi bajom vele, sőt!

A Biblia így határozza meg a kísértés fogalmát: „…mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánsága megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1:14–15) 
Vagyis a kísértés nem más, mint az, amikor rezonál a szívünk, a lelkünk valamire, amiről tudjuk, hogy nem vezet jóra, hogy végső soron az önzés eszköze. Ahogy az ismert graffiti mondja: „Bébi, ne vigyél a kísértésbe, odatalálok magam is.” A kísértés önmagában nem bűn. A kísértés, mondta Luther, olyan, mint amikor egy galamb fészket akar rakni a fejünkön, s mi vagy hagyjuk vagy nem. A kívánság tehát a miénk, s hogy lesz-e belőle tett vagy sem, az rajtunk múlik. Az múlik rajtunk. Ha lesz belőle tett, igen, akkor az a bűn. Az elkövetett, a megélt önzés. S a bűn, ha kibontakozhat, ha teljessé lehet, ha eluralkodhat rajtunk, ha nem élünk a megváltással, a kárhozatba visz. Ennyit a teológiáról. 
Páral nagyon nehezen leküzdhető kísértésbe viszi négy főszereplőjét, egy felsővezető hivatalnokot, annak a hivatal legalantasabb szintjén dolgozó beosztottját, a beosztott feleségét és egy egyetemista lányt. Az alapszitu az, hogy az emberiség már sok földönkívüli civilizációt ismer, az egyik az Agara bolygó, amelynek kékbőrű képviselői körkörösen megkörnyékezik a négy főhőst: egyre nagyobb lojalitást várnak el az Agara felé, de közben bőkezűen adakoznak a főhősöknek. Kinek mit, kinek mire, mikre van leginkább szüksége. Hivatali előléptetés, IQ-szint emelkedés, testalak-formálás, verseskönyv-kiadás, ruhák, kalapok, versenyautó-használat, bármi. S az Agala cserébe kezdetben csak apró szívességeket kér: például tegyenek egy semmire nem kötelező lojalitás nyilatkozatot az Agara mellett. A nyilatkozatot csak a társaik és az agaraiak fogják hallani.

Agara szép lassan behálózza a négy főhőst. Csúnya bolygó, csúnya lakói. Vagy nem is annyira csúnyák? A főhősök mellé rendelt asszisztensek ugyanis rendre elcsábítják földi embereiket. Kinek a pap, kinek a papné. Kinek kitörés a mindennapokból, kinek utolsó lehetőség a függönyzárulás előtt, kinek önbizalomfröccs a kinézete miatt.

Megy előre a könyv, ahogy a főhősök mindinkább elmerülnek, majd felmerülnek a kísértésekből, és egyre erősebb a gyanú, hogy nem csupán egy sci-fi szösszenetet olvasunk, hanem nagyon vastagon rendszerkritikát. Kell-e kiút a megalkuvásokból, kisebb szívességek a rendszernek, ugyan már, mi az, ha egyszer a bevételi oldal sokkal vastagabb, mint a kiadási? Avagy élhetetlenség-e a megalkuvás, ha úgy sincsen más út?

Páral optimistán, egy vaskos csavarral fejezi a roppant szórakoztató és elgondolkodtató könyvét. A valóság nem volt sem optimista, sem ennyire gerinces, illetve a gerincesség nem feltétlenül nyerte el a maga jutalmát. Sőt, inkább, elnyerte a maga büntetését. De a négy főhősön keresztül voltaképpen Páral kérdez. Kérdezi az olvasót: egy jó autóért, egy zsíros állásért, a külsődért, egy pompás, ruganyos női-férfi testért, kedves szavakért, a szenvedélyért, pénzért mi mindenre lennél képes, mennyire vagy hajlandó lemenni kutyába, és megmagyarázni magadnak, hogy amit teszel, teljesen logikus, érthető és kikerülhetetlen? Avagy másképpen, ahogy a polbeat-énekes Dinnyés Lajos fogalmazta: „Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta / Minden egyes esetben az alkalom hiánya!” Csakugyan, valóban? Persze, hogy nem. Legalábbis, amikor nem vagyunk prés alatt, amikor nincs lehetőség megalkudni, akkor biztosan igaz. Csak az a permanens kis furdi ne lenne, csak az ne!

Pompás könyv!

Ez mi a fene vajon? A kötet, mint könyv nagyon kézbe való. A történet, mint olyan, hát„, nekem csupa kérdőjel. 
Vannak, ugye, a beszélő állatok, akik éhesek. Vannak a suttyó gazdák, akiknél ott a kaja. Az állatok tőlük veszik el a betevőt, és tessék izgulni értük, hogy sikerüljön! Hiszen még kisrókák is vannak, de cukik, imádják aput, anyut, ásnak, mint a veszett fene, és hol van a valóságban olyan gyerek, aki önként és dalolva száll be a család munkákba. Na!

Halad a történet, a szokásos dahl-i túlzásokkal, amikor is a fantasztikus Róka rájön a megoldásra, hogyan tudnak többet lopni azoktól, akik megdolgoztak azért, amit ő el akar lopni. Jó, seggfejek a gazdák, ezt Dahl kihangsúlyozza rögtön a könyvecske elején, de mindazt, amit a lassan bűnszövetkezetté összeállt állatok elvesznek, azért a gazdák dolgoztak meg. Hogy nem én tolom túl az erkölcsöt és a morált egy gyerekkönyv értékelésben, arra az a bizonyíték, hogy a Borz is felteszi a kérdést Rókának: 
„– Téged egy kicsit sem aggaszt ez, Róka? 
– Micsoda aggasztana? 
– Ez a sok… lopás.” 
(A lopás szót nem én emeltem ki, hanem Dahl.)

És Róka úr erre elmagyarázza, hogy ez nem lopás, mert különben éhen hal a családja, ez életben tartás.

És innen káosz van. Mert egyfelől, ugye a róka, mármint a valós állat nem lop, hanem táplálkozik. Az, hogy a kertből elviszi a tyúkot, az számára nem lopás. A lopás emberi, erkölcsi, büntetőjogi kategória. 
Viszont itt egy állat minősíti erkölcsi kategóriával a baromfiak és a borospince megdézsmálását másik állatnak. Majd a másik megmagyarázza, hogy a lopásra, a másik munkája gyümölcsének az elvételére miként találhatunk nagyon könnyű erkölcsi felmentést. Frappáns! De micsoda üzenet ez, bakker?

S a végén röhöghetünk a három meglopott gazdán, akik ott ülnek talán még most is a luk fölött, miközben a bűnbanda kifosztja alant az óljaikat és a kamráikat. Hahahaha! 

Nem tudom, figyeltétek-e, de manapság jobbára már nem a jófiuknak drukkolunk a filmekben sem, hanem a rosszak vették át a jók szerepét, gazembereknek szurkolunk, hogy le ne bukjanak, gyilkosok poénjain röhögünk és így tovább. A múltkor láttuk a John Wick című filmet, ahol a főszereplő minimum harminc embert öl meg, mert ellopták az autóját. De legalább látványosan csinálja. Róka úrnak és társainak meg drukkolunk, hogy sikerüljön csak tovább lopniuk, s ők is tudják, hogy lopás, amit tesznek. S ez olyan fantasztikus!

„Van, ami egyszer még elmegy, de másodszor nem” – énekli Vincze Lilla az egykori és szerencsére jelenkori Solaris tagjaival alkotott utolsó, közös Napoleon Boulevard lemezen. A szám címe, meglepő fordulattal: Van, ami egyszer jó* 

A második részhez még nem jutottam hozzá, az elsőt sikerült elolvasnom, arról értékelést is írtam.

Nos, az a helyzet, hogy romlottak az arányok. Úgy fest, megint renitens vagyok, mert bár ennek a résznek az általános értékelése magasabb, mint az elsőé volt, én meg itt fikázni fogok. De legalább nem hosszan.

A rajzok megint állva megvettek, kilóra. Azzal semmi baj nincs, sőt. Egyszer elolvastam a kötetet, aztán kétszer végiglapozgattam, hogy gyönyörködjek. Mert káprázatosan van miben most is. Majdnem hibátlan. Ami hiba, vagy nem is tudom, minek hívjam, az is olyan esztétikusan az, hogy még csak a szemöldökömet sem vontam össze, olyan esztétikus átverésről van szó. Mert ugye vannak ezek az állatok. Akiknek kivétel nélkül kezük van, jobbára öt ujjal. Ez eddig nem tűnt fel. Vagyis állatok, akiknek jobbára emberteste van. De most van egy pont, ahol nagyon kilóg a lóláb. Nem tudom, Blacksad ((SPOILER: rendszeresen pofára esik-e az éppen aktuális nőivel, de ugye, az első kötetben lelőtték, itt meg önhibáján kívül nem tud elmenni a randira, és macskanyu annyira berág, hogy mint szürke szamár a ködben…)) S álljunk meg ennél az új macskanyunál egy pillanatra: azt tűnt fel, hogy a grafikus Juanjo Guarnido-val nagyon hasonló az ízlésünk nőügyben: szereti a telten gömbölyű idomokat, ha van mit fogni egy nőn. Így ábrázolta Blacksad vágyainak és érzéseinek legújabb netovábbját, félmeztelenül elnyúlva az ágyon. Húsos, fogható, női test. Mondom: női test! Akkor néztem meg jobban macskanyu arcát, hát, még a cicabajusz is elnagyolt, teljesen női arc, csak a fülecskéi cicafülek. Vagyis át vagyunk vágva, kérem szépen, ezzel az állatsággal!

És akkor megint a Blacksad immár visszatérő problémája: a történet. Ami valami hihetetlenül nem eredeti, és ismét marhára semmitmondó. Ezt figyeld: ((SPOILER: kelet-nyugat harca, hidegháború, amott megvan a hidrogénbomba, és egy profka, az egyensúly kedvéért el akarja juttatni az oroszokhoz is a dolgot, nehogy egyoldalú balhé legyen.)) Még szerencse, hogy ez csak lassan bontakozott ki, mert… de nem, nem tettem volna le, mert a rajzok, ugye.

S volt, hogy már káromkodtam is egyet magamban: egy pávián közli, hogy ő bizony holokauszt-túlélő. Mi van? Oké, a pávián holokauszt-túlélő. De tuti a képzavar, s a szerzők bátrak, mert a következetlenségükkel igen könnyen az antiszemitizmus vádját vonhatják magukra. Az állatok eddig tutira megfeleltek a képregénybeli szerepüknek, a rendőrkopó kutya, a biztonság ember (ööö…) rinocérosz. A holokauszt-túlélő: majom. Ugye, ne dobjuk el az agyunkat? Freud-i elszólás vagy szimplán vaskos mellényúlás?

Egy másik szereplőről nem árt tudni, ki is volt a múltban ((SPOILER: fekete-fehér fotót mutat, rajta az inkriminált szereplő, náci egyenruhában, horogkereszttel, egy macskányi Hitler (Cathit, Catler, Hitcat?) mellett állva. S azért ez már a beszarás kategória, mert a kettő valami olyan szinten nem passzolt össze, hogy az hihetetlen. S aztán itt Cathit, Catler, Hitcat mellett {{egy bagoly feszít, s a bagoly, na minek a szimbóluma?)) Na, ugye? 

Végül, ennek a gondolatepizódnak a végén: ki tudná nekem kölcsönadni a Torkig vagyok a holokauszttal! című könyvet, sehol nem lehet kapni? Miért kell ennyire, mindenhová, céllal, cél nélkül mindenhová besuszterolni? Itt, ebben a képregényben semmi szerepe nincsen. Csak mintegy intés, hogy helló, nehogy elfelejtsd, kapcsolódási pontom jelenleg nincsen, de azért létezem! Mint Pistike, aki mindenről az jut eszébe… Nem csupán azért felesleges itt ez az arcbatolás, mert nincs dramaturgiai szerepe, hanem azért sem, mert korántsem spanyolviasz a képregény és a holokauszt összekötése, még abban a formába sem, hogy állatok a szereplők. De hogy mennyire nem spanyolviasz itt egy link.

Szóval a lényeg, ha az első részre igaz, hogy sokkal jobb nézni, mint olvasni, de erre a harmadik kötetre meg hatványozottan az. A rajzok hihetetlenül lenyűgözők, de jócskán csappant a lelkesedésem. Ami nem fog visszatartani attól, hogy a nem olvasott részekben továbbra is gyönyörködni akarok!

* https://www.youtube.com/watch… ; 9:38-tól kezdődik ez a szám, de a lemezről a 1:18-nál kezdődő Szállj el a hülye űrhajóddal! az abszolút favoritom. Egyébként nagyon-nagyon hallgatható az egész, s lehet rajta jókat rötyögni.

A Sztrugackij-tesók írásaival úgy vagyok, mint valamikor késő-kamaszkoromban egy lánnyal. Nem pont úgy, hanem valahogy úgy. Vannak lényegi különbségek. De ami hasonlít, az nagyon hasonlít. Nem volt nagyon szép a lány. Nem volt bombázó sem, bár el volt látva a megfelelő kellékekkel. Nem mondhatom azt sem, hogy olvadóan kedves volt. Viszont művelt volt és okos. Jó volt vele lenni. Meg borzalmas volt vele lenni. Izgalmas lány volt, mert nem voltak kiszámíthatók a reakciói, és fantasztikus ötletei voltak; egyszer egy dögunalmas házibulin ketten eltáncoltuk a Rómeó és Júliát, piszkosul élveztük, és a tánc után, arcot mosva abban a vadidegen fürdőszobában volt az egy igazán szenvedélyes csókunk, és akkor voltam legközelebb ahhoz, hogy azt mondjam, szerelmes vagyok belé. Nem mondtam, mert nem lett volna igaz. Úgy voltunk együtt, hogy soha nem voltunk együtt, s úgy volt szerelem a kapcsolatunk, hogy soha nem voltunk szerelmesek. A falra másztam tőle, ha együtt voltunk, de egy idő után nagyon hiányzott, ha nem volt ott. Semmiképpen nem mertem volna neki adni a lelkem, miközben félig mégis nála volt, ha akartam, ha nem, s vágytam rá, hogy nála legyen, de soha bíztam meg benne annyira, hogy oda is adjam neki. Nem volt pillanat, hogy mellérendelőnek éreztem volna kettőnk szerepeit, ő volt a tavaszi szél, aki hol gyengéden simogatott, hol hűsített, hol meg egyszerre csak eltűnt, semmivé lett. Ő irányított, én meg a kiszolgáltatott kisfiú voltam mellette, akinek jogában állt alkalmazkodni és engedelmeskedni. 
Ma úgy mondnám, izgalmas, de rettentően beteg kapcsolat volt.

Szóval ami ebből analógia: kamaszkorom óta, egészen pontosan az első Metagalaktika megjelenése, vagyis 1978, mégvagyisabban tizenegy éves korom óta táncolok az ABSZ tesókkal. Ott olvastam ugyanis először a Piknik a senki földjén-t. Amit egyáltalán nem értettem, és idegesített, hogy nem értem, de miközben szerettem az egész Metagalaktiká-t, jóformán csak ez az egy elbeszélés maradt meg belőle. S azóta sem értem, regény formájában sem. De mindkettő, a Metagalaktika és a Sztalker is itt van a polcomon. Ahogy nagyjából az összes magyarul megjelent ABSZ-könyv is. S nem mondhatom, hogy bármelyik is letaglózott volna, hogy akármelyiket is zseniálisnak tartom, hogy volt olyan, amelyiket nem tudtam letenni, mert egyik sem lenne igaz. De itt kell, hogy legyenek. S itt kell majd lenniük a még meg nem szerzett, vagy teljes terjedelmükben, újonnan kiadott köteteknek is. És valahogy mindig úgy járok a könyveikkel, hogy nekiveselkedem, majd hamar fonalat veszítek, felriadok, újra nekifutok, és újra eltévedek a szövegben, de képtelen vagyok feladni, arról pedig szó sem lehet, hogy megváljak tőlük. És ha lassan is, rendre elolvasok egy-egy kötetet, és nem garantálom, hogy nem fogom újraolvasni őket. (A legesélyesebb a Lakott sziget, igaz, az az egyetlen, amiben nem veszítettem fonalat. Az is igaz, hogy a zseniálisan jó orosz filmváltozatot előbb láttam.)

Nem adom fel tehát az ABSZ-könyvek elolvasását. Annyira nem, hogy az Egymilliárd évvel…körülbelül egy évvel a megjelenése után, 1979-ben már ott volt a polcomon. Többször nekifutottam, de mindig legyőzött. Aztán amikor bekeresztényültem, azon könyvek közé soroltam, amit úgysem fogok elolvasni, és elajándékoztam. Aztán amikor a Rukkola indult, újra megszereztem. Aztán olvasni kezdtem. Nem haladtam vele. Amikor szembesültem azzal, hogy a Rukkola által nemhogy fogynának a könyveim, hanem lassan mindent elárasztanak, kérlelhetetlenül elrukkoltam. Hogy pár év múlva újra beszerezzem. Mondom, mint kamaszkorom barátnője, se vele, se nélküle.

Pedig az egész egy lepkepukkanat, egyszázhetven kis oldalka. Ha nem könyvjelzőnyi lenne a terjedelme, akkor nagyjából a fele oldalszámmal bírna. Most sem haladtam vele fénysebességgel. Sőt, volt, hogy inkább kiolvastam közben egy több hónapja olvasott tanulmánykötetet. Meg két képregényt. Meg egy Fodor Sándor szösszenetet. De most nem adtam fel. Igaz, nem kellett megerőszakolnom magamat, mert megfogadtam, hogy olyan baromságot nem csinálok, hogy könyvet félbe nem hagyok, mert minek tennék ilyet, ha egyszer valami nem nekem szól, amikor annyi, de annyi egyéb jó könyv van, hogy csak na, még azokra sem elég a maradék életem, még ha még egyszer annyit élek, mint eddig, akkor sem.

Szóval az van, hogy ez a majdhogynem szocreál panel-kamaradarab, hogy is mondjam, nem csupán oldalszámban kevés. Persze, a stílus, na az orosz és ABSZ, tehát önmagában elviszi a könyvet. Teljesen máshogy és máshoy, de mégis valahogy, valahol ugyanúgy ír Dosztojevszkij, Bulgakov, Akszjonov, Sefner és ABSZ. Meg a társaik. Élvezetesen, stílusában is oroszul. Szóval ezzel nincsen baj. De a szereplők most is jobbára kellékek (ez nem szokatlan náluk, nem sokat bíbelődnek a jellemrajzokkal), szinte felcserélhetők. Cselekmény gyakorlatilag nincsen, csak beszélgetés van. De abban sincsenek olyan nagyon nagy gondolatok. 
S persze, értem, ha akarom, hogy parafrázis a egész, igen, az elmúlt rendszerben a fortélyos félelem befolyt az élt minden apró zsigerébe, a hatalom úgy irányított, hogy csak apró dolgokat változtatott, hogy állandóan éreztette a jelenlétét, a függést a kézben tartást. Értem én, hogy el felőrölt, hogy sokan feladták, megalkudtak, mert feleség volt, gyerek volt, és csak egy élet van. Értem, valamelyest díjazom is ABSZ frappáns ötletét, sőt még azt is, hogy mutatnak némi kiutat, de mégis azt mondom, összességében mégis kevés az egész.

Nem tudom, csak nekem tűnt-e fel*, vagy én nem értek valamit, de a történet E/3-ban kezdődik, halad, középpontban Maljanovval, majd a 107. oldalon kezdődő fejezetben a szöveg első nyolc bekezdése még mindig E/3, majd a kilencedikben átcsap E/1-be. Van ennek valami okságos magyarázata? Azt valahogy nem tudom elhinni, hogy véletlen lenne, sem a tesók, sem a szerkesztők, sem a fordító nem vette észre, hogy itt most mi van. Egyszerűen nem találtam rá dramaturgiai indokot sem. Van?

* Utólag elolvastam az értékeléséket, nem, nem csak nekem tűnt fel. (Ráadásul elkezdtem olvasni egy másik könyvet, Vladimír Páral Kísértések á-tól cettig-jét, nos, abban ugyanez van, az egyik szereplő hol E/3-mas, hol E/1-es. A szerepét ennek a technikának ott sem értem.

No, ennek a füzetnek már a felütése tetszett. Van hozzá egy pár soros, bár egy egész oldalra kihúzott előszó arról, hogy milyenek a korzikaiak. Bemutatásul, védekezésül, felvezetésül? Mindegy. 
Nagyon jót derültem, amikor megérkeznek a kis gall falu vendégei, a más füzetekből már megismert gall szereplők (Laikofelix! Behalás! :-D ).

S aztán a korzikai szereplők mindvégig tartják magukat az egyoldalas be-, fel-, elővezetésben írottakhoz: szent dolog a délutáni pihenő, érzékenyek, sértődékenyek, harciasak, bátrak, kakaskodók. Aztán bár Asterix és Obelix azért mennek Korzikára, hogy megnézzék, hogyan bánnak ott a rómaiakkal, végül mégis nekik kell elkezdeni a rendcsinálást.

S az képkocka nehezen feledhető, amikor a három éve korzikai rabokkal építtetett útnak tizenhárom (!) kőlapja van letéve, négy rab dolgozik, ebből három fekve végzi a munkát (fekvelapátolás!), egy pedig állva alszik, a lapát nyelére támaszkodva. S jön a korzikaiból lett római, Szalamix: „Ööö… Volna egy kis munka..” Mire a felelet: „Nem elég, hogy áruló vagy, de még csúnya szavakat is használsz!”

De ami mindent visz: Asterix és Obelix újdonsült korzikai barátukkal másznak fel annak falujába a hegyoldalon. 
– Már közeleg a falu – mondja a korzikai. 
– Ő is a faludból valósi? – kérdezi Asterix egy druidára nézve, aki egy fa alatt hanyatt hever. 
– Patalogix, a druidánk. Éppen fagyöngyöt gyűjt. 
– Fagyöngyöt gyűjt? De hogyan? – hökken meg Asterix. 
A korzikai egykedvűen feleli: 
– Megvárja, amíg leesik.

A Fodor Sándor, akkor, ugyebár, Csipike és persze Rusz Lívia rajzaival, mert bármi mással piszkosul nem az igazi (hiába tett ki magáért szegény Pászthohy Panka, túl nagy a fa, ekkora fejszéje nem lehet). 
Aztán ha Fodor Sándor, akkor Büdösgödör. Egyértelműen. Részemről még, ha Fodor Sándor, akkor A felnőttek idegesek, mert ez vetekszik Méhes György mulatságos család-sorozatával.

Aztán itt van ez a könyv. Szatíra. Mulatságos történet egy kisvárosról, az önjelölt, korlátolt helyi lokálpatrióta újságcsinálóról, a „felfedezéséről”, nyomozásáról, és roppant kiszámítható ((SPOILER: felsülésről)). Egy könyvjelzőnyi könyvecske a bigottságról, az álszentségről, a tartalmatlan, érveket, tényeket, adatokat minden összefüggés nélkül egymásra halmozó múltkutatásról. Lehet rajta jókat derülni, szórakoztató az olvasása, és pont megfelelő hosszú.

De valahogy mégsem fogott meg igazán. Pedig könnyed, humoros, olvasmányos. Csak valahogy, valahogy, hm, nem is tudom, ha elgondolkodom rajta, miről is szól, olyan kis túl direkt.

Kriterion, Bukarest, 1971

3,5/5

(2017)

Biztosan benne van a transzcendens iránti alapvető, bár szerintem nem elvakult vonzalmam is, hogy ez a könyv már a címével felkeltette az érdeklődésemet. Az is tény, hogy a téma eleve adja, hogy teológiailag semmi nincsen benne a helyén, de eszembe sem jutott hitbuzgalmi iratként olvasni. Ahogy például a Kalandozások Ihajcsuhajdiában-t sem. Ami, ugye, adja magát e könyv párjául. (Ha már: eszembe jutott még Wass Albert is, a Tizenhárom almafapompás bevezető része, meg a Funtineli boszorkány hangulatilag, meg eszembe jutott Tamási Áron, stílusilag, meg Méhes György felülírhatatlan Szikra Ferkó-ja.)

Mert miről is van szó? A Mennyben kétség támad, hogy tud-e egyáltalán az ember üdvözülni, nem lehetetlen-e számára ez a feladat? Leáll tehát a Menny, és se oda, se a Pokolba nem küldenek lelkeket. Sátán kétségbe esik, hogy akkor honnan lesz neki munkája? Péter közli vele, hogy ő lesz a kísérleti alany, emberként le kell jönnie a Földre, be kell bizonyítania, hogy tud az ember üdvözülni, s akkor kap majd lelkeket a Pokol is. Hiszen, ha üdvözülni tud az ember, akkor jogosan kárhozik el. 
Erre az alapállásra nyilván egy keresztény ember csak fogja a fejét. De nem teológiát, hanem szépirodalmat olvasunk. Méghozzá milyet!

A nem kicsit szélsőségesen kommunista/szocialista utószóból megtudhatjuk (mégsem fölösleges, lám!), hogy az észt népmesék alapvető szereplője Sátán. Merthogy a könyv szerzője észt. A másik visszatérő szereplő Hans (igen, bár ez német és nem észt név), a béres, aki rendszeresen túljár az ördög eszén.

Tammsaare kiforgatja az észt népmesék alapállását. A Sátán lesz az, akinek drukkolunk, és Hans, vagyis Anst a gazember földesúr (naná, hogy az utószóban kulák!). De persze nem népmesét olvasunk. Nem is tudom, igazából mit. Az utószó azt mondja, szatírát. De annál több. Azt is mondja, hogy politikai tartalma van a könyvnek. Van az is, de szerencsére nem erről szól. Éppen az benne az élvezetes, hogy voltaképpen nem skatulyázható. Mese is, szatíra is, korkép is, parafrázis is, sok minden is. Leginkább Tammsaare. Aki egyszerre tud nevettetni és elgondolkodtatni (társadalmi, emberi viszonyokról, vallási kérdésekről), belevarázsolni a történetbe és dühöngésre, kámpicsorra késztetni. S aki ettől a könyvtől fogva bekerült a kedvenceim közé. Akkor is, ha semmi más nem ennyire jó, amit írt. Mert lássuk be, azt elérni, hogy az ember ne csak drukkoljon Sátánnak, hanem meg is szeresse, nem semmi bravúr! :-)

Szerencsére nem hittem a fülszövegnek, miszerint Hárs László könyve „lányokról szól lányoknak”. Egy pillanatra megtorpantam tőle az ötven évemmel, kopasz fejemmel, szakállam, de aztán legyintettem rá. S milyen jól tettem!

A kis pöttyös regényről azok a jó kis szerepcserélős kabarék, meg régi magyar filmek jutottak eszembe, amikor mindenki kever mindenkit mindenkivel, az ember csuda jókat kacag rajtuk, aztán el is feledi az egészet, csak a fíling marad meg hosszú időre.

Szóval nem lánykönyv ez kérem, ez a szöveg csupán promóció. Már csak azért sem igaz a reklámduma, mert a ((SPOILER: 2in1 BiriBorin)) kívül a többi főszereplő (5!) mind fiú. (Beeee!)

A történetről nem is mondok semmit. Egyfelől, mert merő spoiler lenne az egész, másfelől mert a lényeg nem is annyira a történetben, bár az sem rossz ám!, hanem inkább a stílusban van. Hárs László írt egy előszót a hetvenes években a hatvanas években született könyvhöz, s azt mondja, hogy annyira mai volt a hatvanas években, hogy a hetvenes évek már túl is haladta. De nem is. Egyetlen problémám volt csak: fogalmam sincsen, milyen az a csibésznadrág? A többi rendben volt, képben voltam.

Azt mondom én, kérem szépen, aki kedves, vidám, könnyed történetet akar olvasni, nemre, életkorra való tekintet nélkül olvashatja a Biri és Bori-t! Jókat fog derülni rajta, komolyan! Azt pedig elárulom, hogy Bori és Biri egyik randihelye, a Flórián téren álló ház, amelyben a Felszabadulás mozi volt egykor, tavaly nyárig az otthonunkat adta. Ettől még inkább szívcsücsök a könyv, bár semmilyen értékét ne emeli, csak a személyes érintettséget.

Azt mondjuk sajnálom, hogy nem a Réber Lászlós illusztrációkkal olvastam.

John Scalzi könyveiről az első pillanattól, vagyis a Vének háborújá-nak elolvasásától fogva az volt a véleményem, hogy nagyon klasszul megírt, voltaképpen semmi különöset mondani nem akaró, de roppant szórakoztató és pörgős regényt olvastam. Amivel az égvilágon semmi baj nincsen, hiszen ott vannak például Burroughs Tarzan- vagy John Carter könyvei, amiket a gondolatiság szikrájával, a realitás leghalványabb árnyékával sem lehet megvádolni, de mégis a szórakoztató irodalom gyöngyszemei. Nos Scalzi ebbe az sávba sorolt be a maga sorozatával. 

A Mélyűr pedig Scalzi mögé. Öööö… Elé. Ez a könyv 1998-ban jelent meg, Scalzi-é pedig 2005-ben. Nem mondom, hogy plágium, csak a tények sorrendisége miatt szögeztem le.

Szóval elkezdődik a történet, azonnal bele is csap a lecsóba, pörög, forog, lő, ugrik, száguld, üsd-vágd, van fantázia, van koherencia, van humor (amolyan Han Solo-s, de jobbára a narrációban és nem a párbeszédekben), van technika, van misztika és van vallás. Az utóbbi nem olyan kis finoman, mint Simmons Hyperion-sorozatában (az viszont korábbi megjelenés), de kellő menyiségben és nem dogmatikusan adagolva. A hit valami olyan formában suttyog elénk, mint a Star Wars birodalomban az Erő léte, ténye, használata: Istenről szó nincs, csak az erejéről, meg az imádságról. 
A sztori önmagában nem egy nagy dolog, gyön a kozmikus-ellen, sokat tud, misztikus ő is, vannak harcosai, meg über-harcosai, meg Misztikusai, akik, nem csupán fizika- és technikai, hanem pszichés eszközöket is szép sikerrel latba vetnek, s mindezt azért, hogy elpusztítsák az emberiséget. Még szerencse, hogy az emberek oldalán is vannak olyanok, akik nem semmi, mit tudnak!

Jól felépített a sztori, logikusan megy előre a történet, érnek, hm, hát ha nem is meglepetések, de azért vannak nagyon jó ötletek. Szokásosan, de szórakoztatón szokik össze a két főhős, kezdetben akár meg s ölnék egymást, aztán már egyáltalán nem (vö. például Leia Organa és Han Solo szívózásai egymással). S persze, bár izgulunk, kétség nincsen a végkifejletről. 
Tény, hogy van egy pont, amikor majdnem úgy jártam vele, mint például a Mátrix harmadik részével: annyira cselekményes volt, annyira pörgött, annyira csak akció volt, hogy egy idő után unalmassá vált. Szerencsére a szerző érezte, hogy hol kell pontot tenni a permanens harc végére. Vagyis, mondom, olyan, mint Scalzi. Ezt dicséretnek szántam.

Edgar Ken Rhodes magyar szerző. Ezen a néven egy könyvet találtam a Moly-on. Kár, mert szórakoztató, s mert roppant gördülékeny, ahogyan ír. Vagy van más neve is, amin lehet őt olvasni?

A szóban forgó kötet címe: Mi igazságos… és mi nem? Kérdőjellel a végén. Vagyis a szerző, Michael Sandel, aki a fülszöveg(ek) szerint világszerte híres, a legismertebb morálfilozófus, arra tesz kísérletet, hogy definiálja az igazságosságot és az igazságtalanságot. A könyv alcíme sem ígér keveset: A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata

Azt írtam, hogy Sandel arra tesz kísérletet, hogy kimondja a frankót. Nem kicsit merész vállalkozás. Nagyon gyakorlati szinten indít, nem lacafacázik a hátlap szövege sem, gyors felsorolást tesz, mi mindennel is fogunk találkozni: Van-e joga a kereskedőnek természeti katasztrófa esetén megemelni a közszükségleti cikkek árát? Fel lehet-e áldozni egy ember életét egy másik ember életének megmentése érdekében? Lehet-e bármikor elfogadhatónak tekinteni a rabok kínvallatását? Egyenlő arányban adózzanak-e a szegények és a gazdagok? Szabad-e megkülönböztetni a jelentkezőket az iskolai felvételek során? 
A kérdés ősi. Ősibb Poncius Pilátusnál, aki az evangéliumok szerint megkérdezte Jézust: „Mi az az igazság?” Pilátus minden bizonnyal kiábrándult, cinikus vagy liberális volt, aki tisztában volt az érdekek és a relativitás erejével, valamint a filozófia tudálékos téblábolásával. A kérdése költői volt, nem hitt az igazság létezésében. A kérdése is költői volt, nem is várt rá választ. Voltaképpen csak egy kézlegyintésre méltatta a felvetést, hogy az igazság megismerhető.

Az is tény, hogy az Újszövetség nagyon rövidre zárja a kérdést. Jézus magáról mondja, hogy ő az igazság (Ján 14:6). Máshol már írtam, igen könnyen levezethető, hogy az igazság voltaképpen a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudással. Vagyis az igazság voltaképpen az adni-tudás. 

Csak az a helyzet, hogy a gyakorlatban azért ez nem ennyire pofonegyszerű. Mert mi van, ha a bátyám terrorista, és én tudok róla, hogy ártatlan embereket robbantott már fel, és készül további merényletekre is? Persze az az igazságos, ha szeretek. De kit, a bátyámat inkább, vagy a jövendő áldozatait? No, ugye, hogy ugye?

A könyv egyfelől lélegzetállító, másfelől dögunalmas. Még nem ülepedett le, hogy melyik inkább. Az általa felvetett kérdések, mondom, láttad, csuda izgalmasak. Az is, ahogy Sandel kibontogatja, hogy egyes esetekben melyik a legvalószínűbben elfogadható hozzáállás. Amikor sikerül neki. Nem mindig sikerül. Azért ő mégis csak egy morálfilozófus, nem pedig az Isten Fia, lássuk be!

Addig nincsen semmi baj a könyvvel, amíg a gyakorlati életből vett példákkal, mint utóbb, a második fejezettől kiderül, felvezeti a keményebb eledelt, a morál egyes irányzatainak, legfőbb képviselőinek, főleg az idejét múlt, cseppet sem polkorrekt Arisztotelész, majd Kant és John Rawls nézeteinek a bemutatását. Persze, van ezekben a fejezeteken is rengeteg nagyon hasznos infó, töprengésre méltó gondolat, de olyan érzésem volt, mintha tankönyvet olvasnék. A Rawls nézeteiről szóló fejezetnél fontolgatni kezdtem, hogy ez is félbehagyott olvasás lesz. Mert addigra kezdett az is kristályosodni, hogy túl sokat várok a kötettől, bedőltem a cím nagyot ígérésének. 
Mer Sandel végül nem ad választ a címben felvetett kérdésre, és az alcím ígéretét sem teljesíti be. Ne várjunk túl sokat! A magam részéről simán megbocsátok neki. Megbocsátok, mert azért el kell mondanom, Sandel böcsületes. Nem izmusokban és irányzatokban gondolkodik, hanem gondolkodik. Ezért, ha a tutifrankót nem is mondja meg, mert nem is lehet, a maga véleményét alaposan körülbástyázza, és az esetek döntő többségében egyet is lehet érteni a véleményével.

De számomra a kötet harmadánál-felénél egyértelmű volt: nincs minden esetben fekete-fehér válasz a morális kérdésekre. Sőt, a legtöbb esetben nincsen fekete-fehér válasz. Közelíthetünk, sőt, olyan is lehet, hogy logikailag hajlunk erre-arra, de ott mélyen legbelül meg tudjuk, hogy mi is a tutifrankó, s az nem feltétlenül fedi le a logikát, a kauzalitást és pláne nem a polkorrekt követelményeket. S talán ez tetszett legjobban: Sandel nem beszél Istenről, de nyitogatja a szemeket, hogy alapvetően az a tény, hogy morálról, igazság, igazságtalanságról beszélünk, felveti azt a kérdést, amit még a liberalitárus szemlélet sem kerül meg, hogy az igazságosság érték, az igazságtalanság nem. Ahogy az előszóban a fordító, Felcsúti Péter megfogalmazza: „Kevés számú kivételtől eltekintve (gondoljunk Shakespeare III. Richárdjára, aki úgy döntött, hogy gazember lesz) legtöbbünk számára fontos, hogy igazságosnak, méltányosnak, tehát erkölcsösnek gondolhassuk magunkat és cselekedeteinket. Még ha néha nem is vagyunk azok, keresünk és legtöbbször találunk is indokokat és körülményeket, amelyek menthetővé teszik viselkedésünket.” (Mondjuk ismerek olyan embert, akinek eszébe sem jut az igazságosság látszatát sem vetíteni magáról, xarik az egészbe, csak önmaga felé követeli meg mindenáron. Ő a liberális álomember: nem igényel semmiféle transzcendens, nehezen magyarázható értelmezést a léte.) 

De vajon mi a cudar életért valljuk ezt mindnyájan, egyöntetűen? Erre varrjunk gombot!

Sandel egyensúlyoz a liberális és a konzervatív elfogás között, hol ezt, hol azt kritizálja vagy támogatja, bár inkább az utóbbit. Az utolsó fejezetben színt vall, de hagy egérutat. Ha akarom, ez baj, ha akarom, egyáltalán nem. De a könyvét elolvasva voltaképpen bármelyik álláspontból van ok a tapsikolásra, legyen szó a gazdasági, anyagi különbségekről, a homoszexuális házasságról, bármiről. S a könyvet olvasva kiderül, a fene sem tudja, mi az igazság, csak kapirgáljuk, forgatjuk, nézdegéljük, vitatkozunk felette, küzdünk érte, ki-ki amilyen szempontból szemléli.

S tudom, támadható az álláspontom, de nekem éppen itt csalódás a könyv. Mert nem adja, amit a címe ígér. Ha nem az lenne a címe, ami, nem lenne csalódás. De az, ami, és ami a címe, az azt mondja, hogy megmondja. Nem mondja meg, csak azt, hogy neki mi a véleménye, melyik nézőpont számára a legvilágosabb. Meg az, hogy bármit meg lehet támogatni számokkal, érvekkel, filozófiával. Amivel mások vagy egyetértenek vagy nem. Vagyis ott vagyunk, ahonnan kiindultunk: marad kinek-kinek a józan paraszti az igazság megítéléséhez, az állam meg támogatja, amit támogat, és van, aki örül neki, van, aki meg nem. De jobb ez a világ úgysem lesz. Ezt én mondom, nem Sandel.

Ismét az óbudai Könyvmegállók egyikében, konkrétan a Pók utcaiban találtam erre a kötetecskére. Egyfelől mert Kriterion, másfelől, mert a borító Méhes György családos sorozatára (pl: Tatárok a tengeren) emlékeztetett. Még akkor is, amikor belelapoztam, beleolvastam.

Sípos Bella erdélyi, brassói magyar publicista, folklorista volt. És édesanya. Ez a könyve ez utóbbi tény következtében született ifjúsági könyv. Csak nagyon távoli rokonságban áll Méhes Györggyel, hiába a közös vonások, Erdély, ifjúsági könyv, hasonló borító.

Az ágrólszakadt rokonság az írónő családja körül előforduló állatokat jelenti, nem az ember rokonságot. Nem Sípos Bella tehet róla, de nekem ez csalódás volt. Valahogy jópofább lett volna, ha embereket jelent az ágrólszakadtság meg a rokonság.

A történet nem egybefüggő, hanem voltaképpen kis történetek egybefűzése. Amely történetek kedvesek, aranyosak, néha mosolyogtatók, és bizony kicsit semmitmondók. A szereplők közül egyedül az egyes szám első személyben mesélő anyának van jelleme, személyiség. Még a gyerekeknek is jóformán egy tulajdonsága van: szeretik az állatokat, legyen azok bármilyenek, kicsik, nagyok, szőrösek, csupaszok, bármilyenek. Az egyik történet szereplője például egy szöcske, aki bentlakással az egész család kedvencévé válik. Egy másiké pedig megszámlálhatatlanul sok katicabogár. A harmadiké, negyediké oroszlánok, majmok, majd egy fekete rigó. S mondom, kedvesek, aranyosak a történetek.

Csak valahogy hiányzik a kohézió, és még inkább az a cöccentés, amitől igazán jók, emlékezetesek lennének az egyes fejeztek. Pedig Isten bizony majdnem sikerül, csak egy pici kellene, egy apró csosszanás, egy lepkepukkanatnyi érzés, stílus, valami…

Teljesen egyetértek a Moly-os Lancaster értékelésével, amit itt ejtett meg. Valóban, ez a füzet csak egy sokadik Asterix-füzet. De valahogy sehogy nem megy semerre, igazából történik benne ez, meg az, de olyan mű az egész. Asterix és Obelix oldalanként egymás nyakába borul, hogy de szeretik egymást, Hasarengazfix csak úgy száműzi Asterixet a faluból, mert ez a törvény… És senki nem gondol arra, ami a végső megoldás… Persze… Asterix meg okos, mint tudjuk. 

Szóval, igen, ez is Asterix-füzet, és ezért szeretjük, de csak azért.

Egy internetes beszélgetés során merült fel, hogy az egyház az évszázadok során mindig tudományellenes volt Galilei, Bruno, stb. Akkor találtam egy weboldalt, amely hosszan-hosszan sorolta a katolikus tudósokat, és jócskán, lényegileg árnyalja Bruno és Galilei perét. 
Azon az oldalon találtam rá Tomka Ferenc kis füzetecskéjére. Nagyon kíváncsi lettem rá.

Mert bár igaz, hogy az egyházat (persze már ez a szó is problémás, és én most tudatosan nem írtam nagy e-vel) az idők során valóban érték rágalmak, valóban jó pár kérdésben ijesztően sommás ítéleteket mondanak felette („A papok mind betegek, kisfiúkat rontanak meg és mindig csak a pénz érdekelte őket, stb.”), de az is való igaz, hogy a katolikus egyház hozta létre, tartotta fent az inkvizíciót, hogy rettentő sok méltatlan pápa ült Péter soha nem létező trónján, s hogy Róma mindig a társadalmi fejlődés mögött kullogott.

A füzetecskének már a címe is problémás. Több szempontból. (Nem azért, met nem vagyok katolikus. Semmilyen -ista nem vagyok, semmilyen -izmus nem vezeti a billentyűzetemet. Még a kereszténységemre is azt mondom, posztkereszténység.) 
Lássuk tehát a cím problémáit!

TEOLÓGIA Nem kell megijedni, egyszerű leszek. A címben ott van a bűn szó. Általános értelemben a bűn a törvények áthágása, a Btk., a Ptk., a kresz, és így tovább. Még bibliai értelemben is igaz ez, a bűn a Tízparancsolat megtörése. De az a helyzet, hogy a Biblia még inkább szűkíti vagy inkább tágítja a kört. Azt mondja, hogy Isten a szeretet. És elmondja, hogy a szeretet lényege az adni-tudás: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta…” (Ján 3.16)_. A Fiú pedig azért jött, hogy „ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.” (Mt. 20:28) János apostol pedig azt írja, hogy „a bűn pedig a törvénytelenség ” (1Ján 3:5) . Ebből teljesen egyenesen következik, hogy ha a törvény a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudás, akkor a bűn a megtartás és az elvevés. Ilyen egyszerű.

EGYHÁZ Pál apostol sommásan kijelenti, hogy az egyház nem más, mint Krisztus teste, amelyen át munkálkodik. Írhatom nagy betűvel a nevét, de akkor azonnal találkozom két újabb fogalommal, a látható és láthatatlan egyház fogalmával. A látható a helyi gyülekezet, a szervezett, tevékenykedő egyház. A láthatatlan pedig, amelyhez mindazok tartoznak, akik valóban Krisztuséi. A kettő nem fedi egymást, csak metszete van. A kis füzet, némi gőggel, az egyház alatt természetesen csak a római, katolikus egyházat érti. Amit, mert tulajdonnév, írhatok persze nagy betűvel, de ha az egyház külön, nagybetűvel írom, azzal voltaképpen minden más egyházat ignorálok.

KÉRDŐJEL van a cím végén. Érthetetlenül. Az egyház bűnös emberek közössége. A megtérés nem kilúgozás, nem azonnali megváltozás, hanem a cél felé fordulás, és elindulás. De nem a megérkezés. A keresztény ember nem tökéletes ember, hanem a tökéletesség felé forduló, arra törekvő (Fil 3:15). Éppen ezért teljesen indokolatlan a cím végén a kérdőjel. Mert az egyház, bár valóban Isten számára elkülönített, szent, de nem önmagában, és különösen nem cselekedeteitől függetlenül hordozza magában az Isten számára való elkülönítettséget. Hatványozottan igaz ez a római egyházra. Mert azért ha kereszténységről beszélünk, akkor a Bibliáról beszélünk, és némileg mulatságos, bár sokkal inkább tragikus a római tanokat és a Biblia egymásnak megfeleltetése. S bizony az is tény, hogy a római tanokból fakad a római egyház számos cselekedete is. Talán elég, ha csupán a hit és erkölcs dolgában való pápai tévedhetetlenségre, a képek, szobrok tiszteletére, a szent Bertalan éjre vagy az inkvizícióra gondolunk. De leginkább ott foszlik széjjel e kis füzet varrása ami a Biblia mondanivalójának az egyik kulcsa: cselekedetekkel nem kiérdemelhető az üdvösség. Nem tudunk annyit tenni, hogy üdvözülhessünk. Az üdvösség ingyen ajándék. A cselekedetetek pedig csak következményei a megváltottságnak. Éppen ezért bármilyen relativizáló érvelés, amely arra utal, hogy a másik is, vagy hogy ő még többet, csak szappanbuborék. Annak, hogy Kálvin is, Melanchton is gyújtott máglyát, semmi köze a római egyház keresztényüldözéseihez és -írtásaihoz. Mármint az üdvösség szempontjából. Bűn mindkettő. Slussz! Azzal, hogy Tomka Ferenc kérdőjelet tesz a címbe, gyakorlatilag azt mondja: az egyház, ugyan már, nem bűnös. De!

S akkor ez csak a füzet címe volt, feleim, úgy bizony! Nem megyek bele mélyebben. Gondolom, megkönnyebbülten felsóhajtotok. Csak egy nagyon fontos mondatot jegyeznék meg, az pedig a következő: Tomka Ferenc írása nem azt bizonyítja be, hogy a római egyház ártatlan, vagy kevésbé bűnös, pusztán csak történelmi és egyháztörténeti adalékokat ad, vékony sugárban. 
Már csak azért sem mélyülök, mert megtette ezt, nálamnál sokkal hozzáértőbben, műveltebben egy nagyon kedves ismerősöm, Csabai Tamás, aki aztán búvárkodásának eredményét meg is jelentette egy másik füzetnyi terjedelemben. Tom stílusa egyszerre tréfás (pamfletjét a XIX. század polemizáló stílusában ejtette meg, lehet jókat derülni felette) és egyszerre nagyon elgondolkodtató, ráadásul felettébb meggyőző. A füzet címe: Vitairat a történelmi érdemekről. S ő mindent elmond, amit én itt elmondhatnék. Pontosabban én mondhatnám el, amit ő már elmondott.