Zórád rajzai igen. Nagyon igen! A történet maga nagyon nem. Ebben a témában Csernai Zoltán Titok a világ tetején-je sokkal jobb. Valahogy soha nem kedveltem azokat a sci-fi-ket, amikben időutazgattak, és nagyon leragadtak az adott kor intrikáinál. Erről nem Zórád tehet. Bár nem olvastam az eredetit, őt ismerve, kihozta a legtöbbet a nyersanyagból.
3/5
(2014)
Gyerekként sem szerettem nagyon ZsülVern regényeit. A Grant kapitány gyermekei volt az első, ami a kezembe került, és egy életre elvágta bennem a bárminemű szimpátiát az ide-oda utazgatós, meg a roadmovie-típusú művek iránt. A Várkastély a Kárpátokban- és a Sztrogof Mihály (miért nem Mihail Sztrogof; azért, mert Verne Gyula?) kivétel volt. Könyvben is tetszett, meg filmfeldolgozásban is (naná, az a jelente, amikor a vak Sztrogof csak úgy bámul a meztelenül fürdőzni indul Nadgya után, akinek csak úgy virít a tizenkevés századi tangavonal a gömbölű fenekén!).
Tetszett ez a Zorád-feldolgozás is. Nagyon. Kell dicsérnem Zorádot vagy nem kell? Letisztult, egyértelmű, világos, pergő, és színes. Minden szempontból. Szeressük a képregényeit, na, ugyebár, hogy ugye?
5/5
(2014)
Lapkiadó, Budapest, ISBN: 9630240033
Hoppá! Micsoda könyv! Ejha!
Bár végigröhögtem a Puskinland-et, mégsem vidám könyv. Gyakorlatilag értelmiségi vívódás, nyavalygás az összefelé omló SzU-ban. A vívódó, nyavalygó értelmiségi egy elvetélt író. Egy alkoholista, tévedő, útkereső író, aki tisztában van a saját értékeivel, s tisztában van azzal, hogy ezek az értékek a büdös életben nem lesznek közkinccsé. Mert lusta. Lusta élni is. Kalandvágytól űzve marad a hazájában, holott fogy a levegő. de még nagyobb baj, hogy fogy a pénz, és így nem annyira fogy a vodka, amire persze mégis mindig jut valahonnan.
Divatos téma. Egyszerű, derűs, fájdalmas próza. Az utóbbi idők egyik legnagyobb élménye.
Akkor is, ha az Ezek vagyunk mi már nem kötött le annyira. Olyan érzésem volt, mintha kiadatlan önmagamat olvasnám a családomról. Csak a sajátom azért tetszik jobban, mert az én családtagjaimról szól. Érdekes történetek Dovlatové, de messze vannak a Puskinland átütő erejétől.
5/5
(2014)
KÜRT Kft. Megkerülhetetlen alap a számítástechnikában. Fogalom. Mára hungarikum. Megérdemelten.
A kis könyvfüzet beszélgetés. Együltőhelyes. Letehetetlen. Kürti Sándor személye, stílusa roppant élvezetes, tanulságos.
Engem főleg a vállalatvezetéssel kapcsolatos mondandója fogott meg. A KÜRT-öt elkerülte a számítástechnikai cégeknél elkerülhetetlennek tűnő sejtosztódás. A kft. tagjai, bár rengeteg fejlesztéssel, szabadalommal, ötlettel bírnak, maradtak a cég tagjai.
Kürti úr szerint ennek két titka van. Az egyik, hogy a vezetés hozzáállása a következő: ha hiba van, a vezetés a felelős; ha siker, akkor azt a cég egésze érte el. Így akik nálunk dolgoznak: munkatársak. Érdekeltek a profitban, hiszen gazdálkodó szervezet, de mindenki érdekelt a közös sikerben.
Ez meglátszik a fizetéseken, a kafetéria-rendszeren, a szociális érzékenységen. S a közös döntéshozatalokban is.
Nem jellemző az íróasztalfiókban sorakozó életrajzokkal való fenyegetőzés, mert a cél, hogy menjen a szekér, jó, lojális munkatársakkal menjen. S ez már alapfilozófia.
Másrészt Kürti úr nem akarja megmondani, hogyan is kell a menedzsmentben a tutifrankó spanyolviaszt tojni. Sőt, minden mondatából az jön e, hogy a megfelelő elvek, filozófia alkalmazása mellett is örök tanulás, fejlődés a vállalatvezetés: nincs végállomás, nincs végcél, nincs tökéletesség.
Embernek maradni. Kraetívnak és etikusnak. Ez a kiindulási pont és a végső cél. Közben szabad pénzt keresni és jól csinálni. Legalábbis az adott szintnek megfelelően jól. Ennyi a titok.
5/5
(2014)
Szovjet sci-fi, pergősen, izgalmasan, Fazekas Attila jobb formában levő rajzaival.
Nem ismertem a történetet, de megnyert magának, hamar beleéltem magamat.
Volt egy pont, ahol már rötyögtem, milyen átjáróház lett a Földből a humanoid űrlények szempontjából: mint egy pesti kabaré-jelentben, ahol mindig jön valaki, még mindig jön valaki és még mindig jön valaki… De ettől eltekintve vagy ezzel együtt komolyan élveztem az olvasást, a nézdegélést.
Na jó, egy pont volt, ahol felsóhajtottam (jaj ne!): amikor a büntire kijelölt földiekről kiderül, hogy megváltoztak, jók lettek („El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra!”), és már nem is büntiérdemesek. Bár nincs kimondva, a szovjet hurráoptimizmusnak, azért nyíiván bele kellett kerülnie a történtbe. Hát ez nem jött be, Martinov elvtárs! :-)
S mondom, Fazekas jókedvében rajzolt, úgy látszik, élvezte a történetet. Oly annyira, hogy kedvet csinált az eredeti könyvhöz is. Már itt van a polcomon.
4/5
(2014)
Ifjúsági, Budapest, 1985
Persze a klasszikus Stevenson-történet adaptációjáról a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ról van szó. A szöveg, szokás szerint Cs. Horváth Tibor, a rajz: Korcsmáros Pál.
A képregényt olvasva nem tudtam, mi az ami, furcsa benne. Aztán amikor lejutottam a második történetig, a Conan Doyle-féle Sherlock Holmes sztoriig, akkor kapcsoltam. Ezt a másodikat is Korcsmáros rajzolta, és miközben mindkettő egyértelműen Korcsmáros grafika, aközben a második letisztult, határozott vonalvezetésű, karakteresebb rajzokkal dolgozik. Nem kára ez az elsőnek, de előnye a másodiknak. Bár az is igaz, hogy érthetetlen volt itt-ott Hyde vámpírfoga, illetve arca megjelenésének következetlensége. Mintha Korcsmáros nem tudta volna eldönteni, milyen is a Jekyll-ben lakó gonosz igazi arca.
Nem Stevenson tehet róla, valószínűleg nem is Korcsmáros (vagy mégis?), de a történet, amit jól ismertem, persze, valahogy most fogott meg igazán, a sztorin túli mondanivalójával. A félelmetes mondanivalójával.
A Sherlock-nyomozás a szokásos, jól bevált, hatásos, szórakoztató, csattanós nyomozás. S mondom, a letisztultabb, ismerősebb elegáns, néha muris Korcsmáros rajzokkal.
5/5
(2014)
Ifjúsági, Budapest
Gyerekkoromban Fazekas Attila rajzai jöttek be a magyar képregény-rajzolók közül második legjobbnak. Talán mert ő rajzolta a legélethűbb meztelen nőket. Zorád Ernő a harmadik befutó volt. Az első volt Korcsmáros Pál. Aztán utolsó Sarlós Endre, a komorsága miatt.
Később rajzhosszal Zorád lett a befutó, Korcsmáros a második. Sarlós maradt a negyedik. Manapság az utóbbi kettő helyet cserélt. Jót tettek Sarlósnak a színezett rajzok. :-)
A jelen adaptáció hozza a Fazekas–Cs. Horváth formát. Fazekas rajzai plasztikusak, élethűek, konzekvensek a figurák, jól megkülönböztethető karakterrel, élethű környezetben, hihető ruhákban.
Élvezettel olvastam, nézegettem. A vége volt csak olyan kis kurta-furcsa, de végül is, emlékeim szerint, így ért véget a számomra egyáltalán nem kedvenc, Delfin Könyves Polescsuk-regény is.
A füzetben szereplő bónusz képregény már gyerekkoromban a kedvencem volt, holott nem mondott semmit sem Lem, sem Jankovics Marcell neve. Manapság, naná! :-) Jankovicson meg is lepődtem, csak most tudatosult. (Nem tudjátok, rajzolt más képregényt is?) Érdekes, de akkoriban még az sem jött át, hogy a rövid történet főszereplője Pirx pilóta (van-e, aki e nevet nem ismeri? :-) )
No, ezt a történetet, most ettem-ittam, élvezkedtem, és még jócskán nosztalgiáztam is a fejszámolás alapján legalább negyven éves képregény felett.
4/5
(2014)
Előirat: Pratchett-et csakis Delta Vision kiadásban szabad olvasni! Mármint az eredetit nem számítva.
Immár tudom, hogy Pratchett minden humorával, gunyorosságával, cinizmusával, szarkazmusával egyetemben bölcs és elgondolkodtató is tud lenni. Mert az még csak hagyján, hogy „Mégis mozog a Teknősbéka!”, meg az is, hogy a Kisistenbéka csodálkozik, hogy miket nem mondott az ő prófétáinak, amikor még még nem Kisistenbéka volt, és legalább ekkora szemeket mereszt önnön überelhetetlen tulajdonságaira, amikkel a teológusok ruházzák fel, és azon túl is, hogy a Kvizíció vezetőjét olyan plasztikusra sikeredett leírni azzal, hogy a jó emberekből is képes kihozni a legrosszabbat, és ez benne a legrosszabb, eljutunk egészen odáig, hogy a nem csupán a teizmus, hanem akár az ateizmus és a filozófia is pellengérre kerül, de finoman pöckölgetve, rugdosva ki a tartóoszlopokat és a mankókat.
Úgy fest. Pratchett nem hajlandó hinni semmi abszolút végletesben (lehet, hogy mégis igaz , hogy mozog a Teknősbéka?) csak azért, mert azt úgy illik, de úgy fest, végső soron mintha inkább afelé tendálna a világnézete, hogy Isten(ek) mégis van(nak), hiszen azért Vorbist utolérte a békavész.
Gratulálok és köszönet, Mr. Pratchett! Nem vagyok túlművelve a műveiből, de eddig ez volt a legjobb, legmélyebb, amit olvastam. Azon túl, hogy szakadtam a röhögéstől. S ez így együtt nem kevés!
5/5
(2014)
Ez vajon micsoda? Visszaemlékezésnek túl regényes, és túl felületes. Esszének is túl irodalmi. egy országról való beszámolónak semmilyen.
Leginkább egyfajta rendezetlen bosszúnak tűnik, letojva azokat az érveket, amiket átélve még érveknek érzett (belga-japán kapcsolatok). Vagy az álmokkal való leszámolás irománya, jól megbosszulva a japánokon, hogy egykor rajongott értük.
Van egy Regina nevű ismerősöm, ő is japán-fan. Majd jól megajánlom neki a könyvet, hadd ábrándujon kifelé!
De előtte elmondom neki, hogy nem jó könyv. Hogy néha pergősen leír, majd megakad, pl. a japán nők sorsán, amelynek egyedüli alternatívája voltaképpen az öngyilkosság, majd halad a történettel, önfeltárón, de a japcsikra kenve azt is, hogy diplomásan képtelen egy napi árfolyamból másik árfolyamra váltani, és megalázottnak érezni magát, mert a főnöknénije (akibe majdnem szerelmes nő létére) nem tartja beszámíthatónak emiatt, és így marad a klozetpuci, hátha arra képes, majd megint elakad, most a japcsihapsik sorsánál, akik legalább önfeledten mernek fingani a japcsinénikkel ellentétben a wc-n, de élni ők sem mernek igazából, nesze neked hangos puki, szóval voltaképpen az egész sziget jobban járna, ha fogná magát és harakirit követne el, mindenkinek nagy megkönnyebbülés lenne! De ez utóbbit a belga-japán kapcsolatok érdkében nem mondja ki.
Szóval: nem esszé, nem regény, voltaképpen semmi se nem.
Csak azt nem értem, miért igen?
2,5/5
(2014)
Nézzük, ugyebár az indítékokat!
Az ember miért olvas és mi célból nem olvas Vavyan Fable könyvet? Ami nem tekinthető célnak az olvasáskor: tengermély irodalmi élmény, a nagy magyar valóság szivárványirodalmi megfogalmazása, az élethez való gyémánt gondolatok sorjáztatása. És hasonlók. Amire bizton számíthat a Fable-olvasó: sziporkázó nyelvfacsarások, röttyenetek, vigyorog, röhögések, akciók, pofonok, vastag cekcuális utalgatások, afférok, ölelmények.
Nem olvastam sok Fable-t. Konkrétan ez volt a második. Az első ennek az előzménye volt. Az nagyon bejött. Akció börleszk. Höhöhö. S írva vagyon. De röhhenet röhhenet hátán. Abban. Jól kitalált karakterekkel, pemzli húzásos jellemekkel, tortadobálós, de röhejes gegekkel. Nem a Chaplin vagy a Buster Keaton-féle börleszk, hanem a Stan és Pan-féle. Kell az is, mert marha jó!
Ebből fakad, hogy van összehasonlítási alapom. S ez esetben baj, hogy van. Mert a két könyv főszereplői nem azonosak, de gyakorlatilag tökéletesen felcserélhetők. Ahogyan az alaphelyzet is. Ahogyan voltaképpen a cselekmény is. Csak ez a könyv sokkal vastagabb. S bár egyáltalán nem tudtam letenni, volt, hogy már vártam a végét. S nem feltétlenül a tetszés miatt. Nekem ebben kicsit sok volt az aberáltság, sok volt az ölközeliség, sok volt Fable. Valahogy úgy voltam vele, mint Louis de Funes filmjeivel: kezdetben élvezem, aztán lanyhulok, majd besokallok. Fable javára legyen írva, hogy végigolvastam. Funest nem nagyon szoktam végignézni.
Ami még nem: zseniálisak Fable Éva szófacsarásai, mondtam már. Viszont kimondottan zavaró, hogy majd minden szereplő ugyanebben a stílusban szófacsar. Zavaró, mert bár börleszk, ez mégis csak valahogy olyan izé…
Másfelől : volt egy-két olyan fejezet, ami csak azért volt, hogy ne sérüljön a számozás folyamatossága. S voltak a fejezetekben humor pour humor jelentek, amik azért voltak ott, mert Éva asszony leszakított egy gyümölcsöt a humor-fáról, vagy az ölébe hullott pihenés közben, de annyira jónak találta, hogy nem volt szíva kihajítani. Annak ellenére, hogy semmi szervesség nem volt az aktyuális jumor és a történet között.
Harmadfelől: tetszettek, közel álltak hozzám a közéleti megállapításai, például a mai média szereplőiről. De valahogy ezeknél is kilógott a szervtelenség lólába, de mondom, mert szívem szerint szólt, megbocsátottam neki.
Mindezek ellenére nem vesztettem el a kedvemet. Töretlenül beszerzés alatt van még néhány Molnár Vavyan-könyv beszerzése. Kíváncsi vagyok, hogy azok a műfaji besorolások, amik ennek a kötetnek a végén vannak (akció, kaland, fantasy, börleszk, egyéb), jelentenek-e valamit a gyakorlatban, vagy Fable voltaképpen bármit ír, ugyanazt írja, és nem dicséretként megállapítva, vagy valóban több arca, több stílusa is. Illetve megunható-e a stílusa más műfajú alkotásaiban?
3/5
(2014)
Az a baj, hogy ez a téma mindenképpen vihart kavar. Vagy nem baj?
Vihart kavar, mert vastagon érinti a vallást, legalább ennyire vastagon a politikát, és még inkább vastagon az egyik legérzékenyebb nép, a zsidóság identitását.
A könyv szerzője zsidó. Zsidó régész. Aki a Közel-Keletet túrta a történelem megértéséért. Ezt fontos tudni!
Na most: az európai kultúrát vastagon meghatározó zsidó és keresztény vallás számára elég nagy pofon a könyv. Mert lényegében azt mondja, hogy nagyon sok minden nem úgy történt a valóságban, legalábbis súlyos érvekkel megkérdőjelezhető, ahogyan azt a Biblia leírja. Innentől a probléma egyértelmű: ha megkérdőjelezhető a bibliai történetek sora, akkor megkérdőjelezhető az abban hívő vallások sora is, megkérdőjelezhető a zsidóság választottsága és egyedisége (hú, ez mennyire nem polkorrekt, sőt antiszemitizmus manapság!) is.
Keresztény korszakomban az adott közösségem főiskoláján kötelező tankönyv volt a John Bright-féle Izrael története. Volt is belőle morgás, mert a közösség Biblia-értelmezési megközelítése jobbára fundamentalista volt. Megértettem az ellenérveket. Pedig Finkelstein könyvéhez képest Bright csupán ipari tanuló…
Amy Dockser Marcus ír le egy történetet a könyvében Finkelsteinről.
„– Miért kellene elfogadnom a Biblia verzióját Izrael történelméről? […] Mindenki azt mondja, hogy leromboljuk a Bibliát. Mi egyáltalán nem leromboljuk a Bibliát, csupán átépítjük.”
Finkelstein valószínűleg egyfajta kognitív disszonanciát él át. Mert a Bibliát nem lehet átépíteni. Illetve át lehet, de akkor az már nem a Biblia lesz. Mert a Biblia lényege, akár zsidó, akár keresztény szempontból: a Kinyilatkoztatás. Még ha nem akarom teljes mértékben szó szerint értelmezni, akkor is kérdés, az átépítés után mennyire marad meg a kinyilatkoztatás-jellege? Ha „átépítek” benne ezt-azt, nem éppen a veleje tűnik el? Ha például a zsidó nép, nem úgy, nem azt, nem akkor, és egyáltalán, akkor voltaképpen választottság és a szövetség üzenete vész el, s vele, ahogyan írtam, a mai Izrael identitása is. (Bár ahogyan egy felháborodott rabbi mondta nemrégen: tiltakozik az ellen, hogy a cionistákat és a zsidóságot összemossák. Szerinte a cionisták ártanak a zsidóságnak és semmi közük a zsidó-mivolt lényegéhez.)
Mit is ír Finkelstein? Gyakorlatilag megkérdőjelezi az egész ószövetségi történelmet. Kezdve Ábrahámtól, aztán végig menve gyakorlatilag az ÓSz-i könyvek történetein, és befejezve Malakiás könyvénél, legalábbis annál a korszaknál, amiről a könyv ír. S közben a régészet eszközeivel, kutatása következményeivel ízekre szedi a Bibliát.
Nem tartja mindenhatónak a régészetet. Vannak kérdések, amikre a régészet képtelen válaszolni. Mert nem is a hatásköre. De vannak kérdések, amiket fel tud tenni, és vannak, amiket biztosan meg is tud válaszolni.
És a válaszok, amiket Finkelstein elénk tár, nem megnyugtatók, ha eddig elfogadtuk történelemnek is a Bibliát.
Az ember rendezi a tényeket, tetszik, nem tetszik, valamiféleképpen. Mindenki. Nincs elfogulatlan ember. A tények rendezése a bevallott, be nem vallott prekoncepciónk szerint történik. Különösen, ha egzisztenciálisan valamilyen módon érintve vagyunk.
Keresztény koromban az alapállás az volt, hogy a Biblia igazat mond, minden neki ellentmondó tényt ennek a premisszának a fényében kell megvizsgálni. S ha adott pillanatban még nem is tudom cáfolni az ellenérvet, kutatni kell, s majd csak előbukkannak a megfelelő összefüggések, amelyek megfelelő fényben világítják majd meg az elbizonytalanító tényeket.
Döntő részben ez működött is. (Vélem, hogy mindenhol, mindenkinek működik. :-P )
Természetesen vannak olvasmányok, amelyek a Biblia és a régészet viszonyát harmonikusnak találják. Ezek a könyvek természetesen egészen másképpen csoportosítják és értelmezik a tényeket.
Finkelstein érvei viszont több mint nyugtalanítók. Nagyon kíváncsi lennék az általa említett „átépítés” mikéntjére. Mert itt, Kelet-Európában azt nagyon jól tudjuk, hogy a történelmet simán át lehet írni, értelmezni. Akár többször is.
Ám Izrael történelme nem redukálható le évszámokra, társadalmi rétegződésre, katonai, hatalmi csatározásokra, a múlt mezőgazdaságának eszközeire, módszereire, vagyis a materiális tényekre. Illetve leredukálható, de Izrael történelme kb. négyezer éve nem erről szól. Ha bármely más nép történelmét újraírjuk (mennyire megérdemelné ezt a magyarság például!), akkor voltaképpen nem történik semmi: érintve lesz az adott nép, és annyi. A zsidóság történelmének újraírása gyakorlatilag Isten megbízhatóságának a kérdéséről szól. (Keresztény felekezetem tagjai ezért is morogtak a Bright-könyv ellen.) Ha átírom a történelmét, Isten cselekedeteit kérdőjelezem meg. A Bibliában megtestesülő cselekedetét mindenképpen.
Vagyis végső soron a kérdés a következő a hívő, Finkelsteint olvasó számára: van a Biblia, mint Isten kinyilatkoztatása; vannak abban a régészet által megcáfolt tények. Nos, mit fogadok el: a teljesen logikus, alátámasztott cáfolatot vagy a Bibliát? S ha engedek a tényeknek, ezeknek megfelelően átépítem, átértelmezem a Bibliához fűződő viszonyomat? Esetleg ignorálom a kérdést? Netán megtalálom a cáfolat cáfolatát?
Nem mondhatni, hogy aprócska dilemma vagy semmitmondó feladat…
4/5
(2014)
Hm. Valahogy, annyira nem, miközben mégis...
Nehezen indult, majdnem le is tettem, aztán elkezdett történni valami, majd fel is gyorsult, még izgulni is tudtam, sőt aztán már nagyon akartam olvasni, de miközben úgy tettem le, hogy nagyon jó volt, végig azon agyaltam, micsuda is ez?
A Rama egy űrhajó. Egy nem emberi űrhajó. Az emberek rátalálnak, megközelítik, bemennek, és marha hosszú ideig kutakodnak odament, mert a Rama valami gigantikusan rohadt nagy űrhajó. Szóval az emberek kutakodnak, tudományosan, izgulósan, rejtvényfejtőn, de hihetetlenül semmire sem jutnak.
Végülis arra jutottam: marha nagy pofon az emberi egonak. Hehehe. Vagyis jó könyv!
3,5/5
(2014)
Én ezt a könyvet nem akartam elolvasni! Kata adta a kezembe. Kata így-úgy az egészségügyben dolgozik, járja az országot gyógyszerekkel. Sok mindent tud a szervezetünk működéséről, annak ellenére, hogy nem orvos. Óvja, védi a családját is, amennyire csak tudja, és telik tőle. Ahogy mondta, mostanában a lelke felé is sokkal jobban nyitni akar, legszívesebben egy hétre bezárkózna a szobájukba (nem teheti meg), és elolvasná minimum ezt a kupac könyvet, tett vagy nyolc kötetet a kezünkbe.
Volt abban minden, mi szem-szájnak, new age-nek, spiritualitásnak ingere, az igazi beavatástól kezdve, a súlyosan kelet felé merülő Bakos Attilán át, a mostban élő Tolle-ig minden. Meg ez a kötet. Tolle-ra Örök Sógorom is rengetegszer hivatkozott már (Ö.S.: ugyan nem vagyunk már azok a törvényes kereteket tekintve, de a barátságunk, úgy fest, megmaradt), egyszer egy könyvet is kaptam tőle, amit valakinek visszakért, hogy sürgős lenne, az én példányomat hamarost pótolja, de aztán valahogy mindig elkerültük egymást Tolle-val. Na, gondoltam, akkor itt az alkalom, két nap Katáéknál, különösebben nem akartunk sehová menni, gyerekeknek medence a kis udvaron, sör a hűtőben, grill este, szivarok, házi pálinka (ez esetben alma, mmm, de jó volt!), délutántól árnyék, szóval még olvasni is lesz idő, gondoltam. Lett, de nem Tolle mester lett belőle, hanem Franckh úr.
Igazából a könyv első fele nyűgözött le. Voltaképpen arról szól, hogy az ember nem ér véget a bőrénél, s hogy a fizika, biológia már bizonyította is ezt. Testünknek komoly mágnesen és elektromos kisugárzása van. de ennél sokkal több is. A legérdekesebb, amit ír, szerintem ez volt: egy férfi DNS-ét izolált térben helyezték el. A férfinak érzelmekre különösen ható fotókat mutogattak (erőszak, szexualitás, stb). Az izolált DNS-e valós időben reagált a férfi érzelmi változásaira. A valós idejű reagálást nem befolyásolta a távolság sem: öt méterről ugyanúgy működött, mint ötszáz kilométerről. (A kísérlet leírásának forrását nem tudom citálni, nincs nálam a könyv.)
Franckh azt mondja, hogy a gondolkodásunkkal megteremtjük a magunk valóságát. Ezzel nem mond nagyon újat. Aztán azt is mondja, hogy a magunk teremtette valóság olyan lesz, ahogy gondolkodunk. Ez az előzőből fakad. Vagyis aki negatívan gondolkodik, a kudarcokra néz, azt negatív hatások és kudarcok fogják érni. Aki pozitívan néz az életre, emberekre, annak sokkal több a pozitív tapasztalata is. Ez sem új dolog.
Aztán azt is olvastam, hogy erősítenünk kell magunkban a pozitív gondolatokat, érzéseket, és amit a szívünk szeretne, azt kellene igazából nagyon határozottan kívánnunk. Őszintén, egyszerűen megfogalmazva, akár szavakban, akár kis cetliken a szobánk falára, hogy arról gondolkodjunk, arrafelé tereljük a gondolatainkat.
Ami nem volt teljesen testhezálló számomra: az idézett tapasztalatok döntő többsége ijesztően materiális volt. Meggyógyult, megváltozott a tőzsdei árfolyam, nem rabolták ki, stb. Ha akarom, lelki tapasztalat, ha akarom, az egot-t erősítő eltérítés, hiszen azért tudjuk, hogy jobbára az élet visszakézből adott álcsúcsosai nevelnek bennünket leginkább, és ha a boldogság csak a külső körülmények szivárványos harmóniája, akkor voltaképpen nincs is boldogság.
Ami nagyon pozitív volt: olvasás közben komoly deja vu-érzésem volt: aham, így van, korrekt, de ezzel már találkoztam valahol. Aztán jöve a felismerés, „semmi nincs új dolog a Nap alatt” (Préd 1:9): a Bibliában olvastam hasonlókat.
A gondolatok változtatásának szükségességéről: „változzatok el a ti elméteknek megújulása által.” (Róm 12:2)
A gondolataink irányításáról: „…amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Fil 4:8)
A kívánságok megvalósulásáról: „akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. (Ján 15:16)”
Önmagunk elfogadásáról: „Szeresd felebarátodat, mint te magadat.” (Mát 19:19)
Szóval voltaképpen egyetértek a könyvvel, jó könyv, hasznos könyv, érdekes könyv. A Dolgok Végső Nagy Irányítója kimaradt belőle, de aki tapasztalatot szerez a gondolkodás megváltoztatásának áldásairól, annak tükrében, hogy a bőrünkkel nem ér véget a világ, az küszöbén áll annak, hogy akár egy lépéssel előrébb is lépjen.
4/5
(2014)
Ugye, mindennek több rétege van, ezt már Shrek is megmondta, abban a nagyon találó hagymás hasonlatában. Mert, ugye, nézzük csak, mi ez a könyv?
Egy Stephen King. King világsikerű író, rajongótáborral, szellemes (hahaha) ötletekkel, milliós eladásokkal, rossz (tisztelet a kivételeknek, de azok meg nagyon jók: A remény rabjai, Halálsoron és a Ragyogás, amiben Jack Nicholsonnak egy életre az arcára fagyott a a védjeggyé vált démoni vigyor) megfilmesítésekkel.
King fogalom.
Kifene akarna kikezdene egy fogalommal. Idelentről?
Mert, ugye a másik réteg az irodalom. Aminek önmagában is ezer rétege van. Egyezzünk meg abban, hogy King jobbára horror-könyveket ír. Ez valamit mond, de nem túl sokat, mert azt is lehet sokféleképpen írni. S King nem ír rosszul. Enyhén szólva... King jól ír: bevezetés, tárgyalás, befejezés, pofáncsapás. Felépít, van dramaturgia, van feszkónövelés, van minden, ami ide köll. A befejezés is szokásos, csittcsatt, dirrdurr, fröccsenet, szomor, döbi, ahogy kell. Az, hogy mindez nem az én műfajom, hiába is jött be nagyon a Tortúra, de az mégis inkább thriller, arról nem King tehet, hogy én mit szeretek és mit nem.
Mert, ugye a horrorhoz jobbára valami misztifikált, túlvilági darabolós szörnyre van szükség. Meg lucsogásra, freccsenésre emitt, elzöldült, tán cseppfolyós torz arcokra, kilógó inakra, szörnyekre amott. Kinek-kinek ízlése szerint. Nem vagyok félős, de nem is szeretek félni. Bevallom, az Állattemető olvastán nem is tudtam…
Úgy valahogy addig, amennyit a fülszöveg is elárul, hogy a macska visszagyön a halálból, vitt is a lendület. A folytatásban már valahogy motivációját veszítette a rémület szál, számomra például az após-vej kapcsolat kommunikáció-borzalma sokkal érdekesebb volt.
S mert ugye, van az a baj, hogy a sírból visszamászkálás, halottakkal való kommunikáció eleve, tetszik, nem tetszik, feltételez egyfajta világnézetet. Amely világnézetet részben vallom: „több van, mint amit szemünk láthat, több van, mint amit fülünk hall” (a' la LGT). Az is stimmel az én nézetemmel, hogy a „visszatérések” alkalmával valami/valaki más jön vissza, nem a visszahívók által remélt célszemély.
A Biblia például ezért óv a halottidézésektől, és még a mltán híres Endorban megidézett Sámuel próféta esete is nagyjából kétségtelenné teszi, hogy Saul a halott prófétával vagy valami/valaki mással beszélt-e (1Sám 28:7–20).
Szóval, úgy fest, King ehhez tartja magát, mert ami/aki/akik visszajönnek nem az eredeti célszemélyek. Idáig rendben is volna. De van egy epilógus, ami aztán relativizálja Loius Credd addigi cselekedeteit. S bevallom, az előzmények után nekem nagyon kétséges, hogy bárki meglépte volna, amit Creed meglépett. Meg amit eőtte meglépett. Mert a tapasztalat által valahogy motiválatlan a harmadik meglépése.
Szóval: á, nem, köszönöm, Mr. King, de ez nem az én műfajom. Nem mondom, hogy nem próbálkozom újra Önnel, de nem vagyok túl lelkes, már ne is haragudjon!
3/5
(2014)
A róka természetesen a Kis Herceg rókája, a szelídítés pedig a barátság szelídítése.
A könyv könyvmegállós szerzemény. Szerelemetesfeleségtársam nyomta a kezembe, megmutatta az első sorát, és én hoztam magammal.
Az első fejezet nagyon megfogott. A szerző önvallomása arról, hogy ahogy teltek-múltak felette az évek, úgy fogytak el az igazi barátai. Önvallomása, mit tart a barátságról. Ami nem elsősorban klub-kapcsolat, nem munkahelyi, nem kocsmai összeverődés, nem galeri-összetartás, bár lehet egyik-másik ilyen kapcsolatból igazi barátság, hanem a normál emberi szimpátián túl valami mélyebb kapcsolat, amiben szerves részt kap az összetartozás, a közös cselekvések, az élethez való hozzáállás mindkét félben fellelhető viszonyulásai, és ezáltal valami elementáris eszmei összetartás.
Ír arról, hogy a barátság, ha barátság, megmarad akkor is, amikor jön az asszony/férj (bár érdekes meglátás, hogy a történelem nagy barátságai általában férfi-férfi barátságok, de ebből nem von le messzemenő következtetést), megmarad akkor is, ha jönnek a gyerekek, a mindennapi gondok, ha a költözésekkel nő a földrajzi távolság.
Megfogott az az első fejezet, mert mélyen egyetértettem vele, a tapasztalata a saját tapasztalatom is. Vannak kapcsolataim, amelyek fontosak, de barátom egyre kevesebb. Van, amit éppen az eszmei elköteleződés változása oldott fel az időben, van amelyik halállal ért véget, és én temethettem el őt, van, amelyikben a földrajzi távolság játszik nagy szerepet, bár a barátság megmaradt, csak az egymás életében való szerves részvétel lazult fel (Gödöllő, Németország és Svájc nagyon messze van a szervességhez), és van, amelyik csak felhígult, ha van is kapcsolat.
A második fejezettől jön a szociológia és a szociálpszichológia. És vele az érdektelenség. Annyira nem kötött le a szerző kérdőívének bemutatása, értékelése, és mindaz, ami ezután jött. Nem tudom, mit vártam, de az első fejezet után nem ezt, Valahogy a moinanivaló vékonykává vált, különösen, hogy az első fejezetből egyértelmű lett az egyébként heves bólogatásra késztető prekoncepció is, amit persze azonnal hevesen elfogadtam.
2,5/5
(2014)