Szerelmetesfeleségtársam adta nagyon lelkesen a kezembe, aztán rágta a fülemet, hogy nem azért adta, hogy feltegyem a polcra a vadiúj rukkola-szerzemények közé. Meggyőzhető vagyok. Idővel (hogy azért legyen bennem tartás) levettem. De is-is a végeredmény.
A könyv jó. Tetszik a stílusa, a hangvitele, a megfogalmazásai, a beszúrt glosszák, tetszik, hogy van benne egy pötynyi misztika a tücsökkel. Tetszik, hogy élő az egész.
De a könyv nem jó. Nem rossz, de nem jó. Sajnos. Mert rózsaszín. Mert voltaképpen nincs benne konfliktus-helyzet, nincsenek benne konfliktusok, nincs benne honnan-hová. Mindenki tök rendes, végtelenül közösségi, hihetetlenül megértő, segítőkész, s minderre ideje is van, indíttatása is, meg energiája is, meg bölcs mindenki, kötelességtudó és így tovább. Hát, túlságosan is az! Nem spoilerezem a történetet, de több olyan pont is van, amikor ez az egyébként a mindennapokból rettenetesen hiányzó nyitottság és empátia már túl sok.
Az élő figurák ettől egy idő után sablonná lesznek. Ez még egy ifjúsági könyvben sem mondhatni életszerűnek.
Ön-offolás: Vagy csak az aktuális élethelyzetem miatt vagyok szkeptikus, de mostanság úgy érzem, Szerelmetesfeleségtársamon kívül konfliktusból konfrontációba jutok, miközben mindenkinek jót akarnék, de folyamatosan rugdossák a bokámat és gáncsolnak hátulról.
Aztán: a könyv gyakorlatilag befejeződik Máli születésnapjánál, de a voltaképpen történet nélküli történet egyszerűen még sok fejezeten keresztül nem tud véget érni. Van még egy könnyes fájdalmas, motiválatlan búcsú, van még egy parti, még egy kis cukormáz, aztán végre vége. Úgy értve, hogy végre, hogy na, csak be tudta fejezni. S közben az emberfia voltaképpen azt várja, mikor olvashat már újra valamit Molnár Krisztina Ritától? Mert jó lenne, remélve, hogy a megjelenés előtte használ valami radírt a rózsaszínek túlzott használatának eltávolítására.
3,5/5
(2015)
