A róka természetesen a Kis Herceg rókája, a szelídítés pedig a barátság szelídítése.

A könyv könyvmegállós szerzemény. Szerelemetesfeleségtársam nyomta a kezembe, megmutatta az első sorát, és én hoztam magammal.

Az első fejezet nagyon megfogott. A szerző önvallomása arról, hogy ahogy teltek-múltak felette az évek, úgy fogytak el az igazi barátai. Önvallomása, mit tart a barátságról. Ami nem elsősorban klub-kapcsolat, nem munkahelyi, nem kocsmai összeverődés, nem galeri-összetartás, bár lehet egyik-másik ilyen kapcsolatból igazi barátság, hanem a normál emberi szimpátián túl valami mélyebb kapcsolat, amiben szerves részt kap az összetartozás, a közös cselekvések, az élethez való hozzáállás mindkét félben fellelhető viszonyulásai, és ezáltal valami elementáris eszmei összetartás. 
Ír arról, hogy a barátság, ha barátság, megmarad akkor is, amikor jön az asszony/férj (bár érdekes meglátás, hogy a történelem nagy barátságai általában férfi-férfi barátságok, de ebből nem von le messzemenő következtetést), megmarad akkor is, ha jönnek a gyerekek, a mindennapi gondok, ha a költözésekkel nő a földrajzi távolság.

Megfogott az az első fejezet, mert mélyen egyetértettem vele, a tapasztalata a saját tapasztalatom is. Vannak kapcsolataim, amelyek fontosak, de barátom egyre kevesebb. Van, amit éppen az eszmei elköteleződés változása oldott fel az időben, van amelyik halállal ért véget, és én temethettem el őt, van, amelyikben a földrajzi távolság játszik nagy szerepet, bár a barátság megmaradt, csak az egymás életében való szerves részvétel lazult fel (Gödöllő, Németország és Svájc nagyon messze van a szervességhez), és van, amelyik csak felhígult, ha van is kapcsolat.

A második fejezettől jön a szociológia és a szociálpszichológia. És vele az érdektelenség. Annyira nem kötött le a szerző kérdőívének bemutatása, értékelése, és mindaz, ami ezután jött. Nem tudom, mit vártam, de az első fejezet után nem ezt, Valahogy a moinanivaló vékonykává vált, különösen, hogy az első fejezetből egyértelmű lett az egyébként heves bólogatásra késztető prekoncepció is, amit persze azonnal hevesen elfogadtam.

2,5/5

(2014)

Heltai és Zorád: micsoda páros!

Ezt a két képregényt még nagypapámmal vagdostuk ki a Fülesből, vágtuk körbe és ragasztgattuk egy spirál füzetbe, hogy a heti folytatásokban megjelenő történet egyben is olvasható legyen. A spirálfüzet azóta sajnos elveszett néhány költözés alatt, de Papa ezzel a megoldásával rászoktatott a képregényekre, és azokon keresztül az irodalmi eredetik szeretetére is. 

Most a Rukkolán sikerült megszereznem e két Heltai regény színezett képregény-változatát. Hurrá!

Heltai Jenő két történetét Mák István újságíróról, aki párizsi csavargónak és királynak egyaránt nincstelen, de sármos, nagyvonalú világfi, a cirill királyság vetésforgóban működő uralkodójának barátja, segítője, kisregényben és képregényben olvasni egyaránt pazar szórakozás. 

A történet paródia, börleszk, bohózat, nem is tudom, melyik az igazán jó szó rá. Benne van minden, ami egy felhőtlen szórakozáshoz, nagy nevetésekhez szükséges, s a képregény-verzióban mindez Zorád unhatatlan, pazar rajzaival bemutatva.

Külön érdekesség, hogy a Héttorony Kiadó gondozásában megjelentetve a két kisregényt szintén Zorád illusztrálta. Kompatibilisek egymással. Nagyon!

5/5

(2014)

Amikor még az ősidőkben létezett a Sajtóklub című műsor, Bayer Zsolt miatt néztem bele. Bayer szépirodalmi művei motiváltak erre. Mellette Bencsik András, Tóth Gy. László, Molnár Tamás és Lovas István voltak a beszélgetések résztvevői. 

Mindegyiküknek meg volt a maga vonzereje, de Lovas kiemelkedett a higgadtságával és a tájékozottságával. Néhány adás után már kerestem a cikkeit.

A jelen könyvet 2000-ben adta ki a kiadó. Én a harmadik kiadást olvastam. (Az előzmény. a Jobbegyenes hat kiadást ért meg, ha jól tudom.)

A könyv: cikkgyűjtemény. Egyfelől: nincsen benne logikai szál, ami vörös fonálként összekötné az egyes cikkeket. Másfelől, dehogyis nincsen: a sajtó és a politika hihetetlen kétkulacsossága, kettős mércéje, ennek bemutatása és művelt, tájékozott, logikus cáfolata.

Szó van az azóta nagy valószínűséggel meggyilkolt Heiderpolt-ről, akit Európa és az USA egyaránt fasisztázott, miközben semmi konkrét vád nem volt ellene. Lovas párhuzamba állítja Ausztria és Izrael nemzetközileg értékelt emberjogi állapotát; az utóbbiról hiába tudja az egész világ, hogy rasszista, tömeggyilkos állam, büntetlenül teheti, amit tehet, minden ENSZ-határozat ellenére.

Szó van a vallási, nemzeti, vallási jelképeink megcsúfolásáról, miközben a megcsúfolás egyoldalú, lenéző, lesajnáló.

Szó van arról, hogy voltaképpen az elmúlt rendszer (amelynek mintegy száz millió áldozata volt világszerte) fenntartói közöttünk élnek, büntetlenül, következmények nélkül, miközben az ellenpólus-diktatúrának még a neve is szitokszó, s ha bárki bármi jót merészel mondani róla, azonnal elvágta magát, minden vonalon.

Szó van arról, hogy szenvedés csak egyfajta létezik, népirtás csak egyetlen volt, aminek máig ható következményei vannak, s ha bárki eltér a kánontól, annak jaj! (Akkor még, 2000 környékén visszautasította az AB a holokauszt-tagadásról szóló törvényt, azóta bármely momentumának nyilvános taglalása, nyilvános megvizsgálása bűntett lett, ha eltér a kánontól.) Szó van erről is, hogy repedezik a köré épült ipar, s éppen sorstársak (pl. Finkelstein) repesztik leginkább.

Szó van az álszent demokráciákról, különösen a világ legdemokratikusabb államáról, aki kiirtott egy fajt, hogy helyet csináljon egy másiknak, akit egy földrésszel odábbról hurcolt be rabszolgának, és a mai napig testvéri kapcsolatot tart fent olyan államokkal, amelyek az emberi jogokat, a demokráciát hírből sem ismerik (Szaúd-Arábia, Izrael), de ha gazdasági érdeke kívánja azonnal fegyveresen lecsap a „demokrácia ellenségeire”.

Szó van a magyar közélet tematizálásáról is, a magyar irodalmi életről, arról, hogy egy Magyarország a többiek mellett egy magát nyíltan nem magyarnak valló és a magyarokat gyűlölő írót küldött ki a frankfurti könyvvásárra, s hogy a kiküldött írók kivétel nélkül egy szellemi akolból származtak.

Szó van arról, hogy a jobboldali kormány tehet bármit, antiszemita és rasszista, még akkor is, ha a Dohány utcai zsinagóga felújítására 350 millió forintot adott a hitközségnek, meg ingyen telket a hitsorsosok iskolájának az egyik legdrágább budai negyedben.

S szó van sok minden másról.

Lovas stílusában az a legzseniálisabb, hogy az érveket visszafordítja a feladókra (legpoénosabb, amikor Popper Péter a szerző szemére veti, hogy határozza már meg, hogyan is néz ki egy zsidó; Lovas fogja magát, és elmondja, hogy ezen még nem gondolkodott, de hiteles forrásból merít: és becitál egy képet, ami egy zsidó kongresszus programfüzetén szerepelt; a kép nagyjából Popper Pétert ábrázolja), nem trágár, csak adott esetben azok trágárságát használja fel, idézetként, akikről ír. No meg az a zseniális benne, hogy nem lehet bevinni az erdőbe, mert tájékozott és művelt ember.

Utálják is sokan.

Jó ez a könyv, még majd' tizenöt év távlatából is. Vélem, a politikai, szellemi ellenfeleknek fájdalmas. Mondjuk, rájuk fér.

A baj csak az, hogy hiába! Hiába telt el tizenöt év, hiába az igazságra, a kétkulacsosságra, a kettős mércére való rámutatás, hiába a hazugságok leleplezése, hiába a csúsztatásokra, ferdítésekre való figyelemfelhívás, a kutya ugat, a karaván halad, a pénz beszél, a világ omlik.

Kedves István, a magam részéről köszönöm a könyvét! Nagyon!

5/5

(2014)

Jó Poljakov könyve. Olvasmányos szatíra, jókat lehet röhigcsélni rajta, még jobbakat szörnyülködni, és még jobban rádöbbenni, hogy mit tett, tesz velünk a történelem. S nem tudom eldönteni, voltaképpen melyik vonulata miatt is szerettem meg?

Ez nyilván kiélezett karikatúra, de mi van, ha alapvetőn mégis valami hasonló módon működnek a dolgok. Függetlenül attól, hogy más az ország, más a történelmi helyzet, de voltaképpen az ember nem más?

Gondolkodtam már rajta, hogy néha jó lenne úgy könyveket olvasni, hogy nem is tudom, ki az írója, semmit háttérinfóm nincsen magáról a könyvről, de semmi, csak maga a puszta történet, stílus van előttem, s úgy dönteni, tetszik-e? S mennyiben térne el az értékelésem a mostani, dús háttérinformációs értékelésektől? Mert tudom, hogy ezzel-azzal, így-úgy elfogult vagyok.

De Poljakov jó. Akkor is, ha részben ellopta az én még meg nem jelent ötletemet! :-)

4/5

(2014)

Valamelyik Könyvmegállóban leltem még a nyáron; akkor még volt néha könyv is bennük. Igen ramaty állapotban volt, kitérdelve, foszladozva, ráadásul ezzel a semmitmondó, pfúj borítóval. De KFK mégiscsak: megsajnáltam, hazavittem, Technokollal megetettem, vastag Celluxszal megitattam, belekezdtem, benne- és elragadtattam. Mer' bizony!

Az utóbbi idők egyik legjobb könyve számomra. Először az utószót olvastam el, Kucka Péterét. Kicsit elriasztott, mert Wells-hez hasonlította Wyndham-ot, én meg annyira nem szeretem Wellst, a szikársága, távolságtartása miatt, meg na! Szerencsére Kuczkának, áldassék egyébként a neve, nem volt igaza.

Amikor a könyv elindult, egy darabig csak lestem, és sűrűn nézegettem a borítót: „Hé, ez nem egy sci-fi, má’ bocsika, hogy szóvá teszem?” 

Aztán egyszer csak volt egy szó, ami előrevetítette a szereplők múltját: mutáns. Akkor disztopia. Nocsak… Nem vagyok fan, néha mér kicsit sok is a disztopiából, de azért…

Rendben, akkor olvasunk egy kis Robert Merle-t, a’la Malevil. Volt is benne kicsi, illetve val’szeg Merle találkozhatott Wyndham könyvével. De aztán foszlott a Merle de ja vu, s jött Vercors-é, a fantasztikus Tropi komédia: mitől, honnan, mely ismérv szerint ember az ember. Aztán ez is foszlott, s lett benne egy PKD a vallás és fanatizmus által. Aztán az egész összeállt bennem Wyndham-má. Rendben.

Nincs túl jó véleménye Wyndham-nak az emberről. Vagy csak reális. Nincs ember eszmények nélkül, s csak két út van: vagy a porba alázzuk magunkat, vagy szükségszerűen magasabb eszmény szerinti célt kell találni a létezésnek. Még akkor is, ha emiatt leég a világ. Mert a leégett világban is szükség van eszményekre. Szükség van a létezés magasabb rendűn megokolt céljára is. Legyen ez a cél a vallás, a humanizmus vagy a puszta túlélés. S magasabb rendű vagyok akkor is, ha a nézőpontomból szemlélve a többiek vannak alacsonyabban. Alacsonyabb rendűségüket pedig mi sem igazolja jobban, mint hogy üldözésre, kiirtásra méltók, hiszen nélkülük mennyivel egészségesebb lenne a világ! A magasabbrendűség tudata bármilyen technikai szinten előállítható, mintegy instant mód emberbe programozott.

A könyv a második világháború környékén íródott, s az áthallás nem véletlen. De Wyndham túllép a szokásos nézőpontokon, és tágítja az optikát: ítéletébe belefér minden náció, minden technikai szint. Pesszimista realitásával azt mondja, aki azt hiszi, hogy de, nos az sem kivétel.

Pereg a cselekmény, izgulunk, aggódunk, gondolkodunk, gondolkodunk, csüggedünk és még akarunk Wyndham-et olvasni. 

S tudtommal magyarul nincsen rá több lehetőségünk. Mekkora balszerencse!

P. S.: A regény elmosta a novellák iránti érdeklődésemet. Azokról így most nem ejtek szót.

5/5

(2014)

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977, ISBN: 9632111575 · Fordította: Baranyi Gyula, Borbás Mária

Nagyon nehéz ellenállnom a csoportnyomásnak és a sutba vágni a bennem élő látens sznobot, de erőt veszek magamon, és kimondom a frankót: nem tetszett a könyv. Ha kell összemegyek picire, ha kell, a sarokba állok, vagy kukoricára térdepelek, de akkor sem.

Tény, hogy fertőzve voltam az egekig magasztalt filmmel (hű, mekkorát szenvedtem amíg néztem, akkor még volt bennem kulturális szadomazó-hajlam), s megkönnyebbültem, hogy az utószó elmondta: a könyvnek annyi köze van a filmhez, hogy szerepel benne a sztalker (miért Stalker?) és a Zóna szó, de Tarkovszkij nagyjából ennyit tartott meg a regényből.

Olvastatta magát a könyv, ez tény. A mondanivalóját azonban sokkal jobban megvilágította a mellé tett filmforgatókönyv. Ami nem mellesleg azért már hajadzik a filmváltozatra. S jobban is tetszett. Na, ezt adjátok össze!

A Stalker (miért nem Sztalker?) olvasása közben folyton PKD járt az eszemben. A hősöktől való távolságtartás, a cselekmény nem magyarázottsága, valahogy az egész olyan kis dézsávű volt.

Még azt sem mondom, hogy nem adott gondolkodnivalót, mert azért a piknik-hasonlat nagyon ütős volt. Voltaképpen helyre tette a miértet. A filmforgatókönyv címe (A kívánsággép) pedig nagyon mély bugyrokba ásott: akarjuk-e, amit akarunk, s mit akarunk egyáltalán? Morzsák a nagy fasírtból a hangyáknak.

3/5

(2014)

Mert a trilógia az három darab, így ebben a szellemben értékelek.

A nagy füzet

Na, ez zseniális! Ez a lecsupaszított, szikár, jelzők nélküli nyelvezet valami zseniális! Az, hogy a szereplőknek nincsen nevük, ebben az esetben szintén az. Kristof hihetetlen leleménnyel megalkotott eszköztára duplán aláhúzza az ábrázolt kor borzalmait, s a pasztellekből csak úgy süt a lángvörös. 
Irodalom. Ha ezt a szót mondat közepén írtam volna erről a könyvről, akkor is így festene: Irodalom. 

Viszont azt nem értettem, hogy a háborúban miért lesz mindenki szexuálisan aberrált: az egyik kutyával (bakker, gyomrom fordult kifelé a jelenettől, már csak a blöki jó nedvesen orálra fordítása überelte volna az eseményeket, és érte volna el nálam, hogy viszontlássam a vacsimat), a másik kisgyerekeket pattint kedves-játékosan cumira, a harmadiknak meg nem akkor jó, ha büszkeségében felvonulhat, hanem ha a gyerekek ütik. A második részben az orgazmus egyik elérhető útja, ha valaki megfojtja a nővérét. Vannak itt bajok, kérem! Nem tartom magam prűdnek, mert, írtam már: a megfelelő személlyel szexuálisan együtt lenni, ahogy keresztény múltamban egy igen intelligens ismerősöm megfogalmazta: Isten-tisztelet. Bármilyen pozitúrában, technikával, segédeszközzel, stb, amit mindketten akarnak. No, erről itt szó nincsen. Ahogy ezeket olvastam, még inkább tartanék egy háborútól, nehogy gyönyörű Szerelmetesfelességtársamat felcseréljem a kecskére, ha ezt az árút így kell kapcsolni.

A bizonyíték

Hökk. Semmi köze (persze, van) az elsőhöz. Rögtön ott kizuhantam mindenből, hogy Lucas. Aztán meg: Joseph. Meg Peter, Yasmine, Mathias, Clara, majd Claus (ami még svájciul is inkább Klaus)… Ez mi a fene? Mert Svájcban mondjuk, oké, így adta ki. De miért? Ha svájciul olvasom az Egri csillagok-at, akkor Stephan Dobó? Vagy ha magyarul Verne Gyulát, akkor Folyósító (kiutaló, engedélyező, stb.) kapitány gyermekei? 

Mert ugyi, az eseményekből egyértelműjen legyön, hogy a diákok kezdte tüntetés, meg az idegen ország katonáinak behívásával nem csak úgy álltlában valahol vagyunk, hanem, ugye, itt vagyunk, konkrét földrajzi területen. Ahol senkit nem hívnak Lucasnak, hanem Lukácsnak, nem hívnak Peternek, hanem Péternek, sem Yasmine-nak, hanem Jázminnak, sem Mathias-nak, hanem Mátyásnak, sem Clara-nak, hanem Klárának, sem Claus-nak, hanem Miklósnak. Na, mindegy, ez ha zavaró is, voltaképpen apróság. 

Nagyobb baj, hogy elkezdődik a kavarás a személyekkel, személyiségekkel, a valósággal. De még nem annyira, nem kérdőjeleződik meg minden ami az első könyvben van, s az események, ha nem is annyira érdekesek, de nagyon ébren tartanak, s a lendület valamit még hoz az első kötetből.

A harmadik hazugság

Hazugság! Abbahagytam. Érdeklődésemet veszítettem. Untatott. Kiakasztott. Minden megkérdőjeleződött. Voltaképpen még az is, borzalmas-e a háború, átéltek-e bármit is a testvérek (?) vagy csak dehogy…

Kár volt tönkrevágni A nagy füzet-et!

3/5

(2014)

Ellentmondások a köbön. Én vagyok az a renitens, akinek nem jött be a Stalker. De önkínzószakköri permanens tagságom miatt új könyvvel próbálkoztam: ezzel. Az eleje tetszett. Aztán nem. Majdnem félbehagytam. Aztán mégsem, és megint tetszett. De annyira mégsem… (De annyira mégis, hogy a Kammerer-trilógia harmadik részébe azonnal belefogtam.) 

Szóval a csuda tudja. Lehet, hogy olyanok vagyunk mi, a Sztrugackijok és én, hogy nem vagyunk teljesen kompatibilisek, mint P3-mas gépen az Office 10, de azért megalkuvásokkal elműködünk valahogyan.

A könyv végkicsengése: mennyire van joga és kinek mások életébe beleavatkozni mások életébe. (Köszönöm Borisz az utószót, mert valahogy egész végig nem kapcsoltam, hogy erről van szó.) A feltett kérdés akkor is érdekes, ha a tesók a Bogár-t voltaképpen és igazából a titkosszolgálatokra élezték ki. Ez, ugye, mármint a titkosszolgálatok csúnyasága már a Magas szőke férfi, felemás cipőben esetében is határozott megfogalmazást nyert a végső narrációban. Igaz, a kelet-európai blokkban ez még csúnyább volt (v. ö. a Mások élete című filmmel.)

Nem éreztem nyitottnak a könyvet, mert nem a cselekmény lezárásának ellenállhatatlan igényéről szólt, hanem a fentiekről. De azért kicsit furcsa volt, hogy miközben majdnem lineáris a sztori, az egész értelmét egy narrációs fejezet adja meg a Vándorokról és a szarkofágról…

No, olvasok tovább!

3/5

(2014)

Ebben a pillanatban fejeztem be. Bár „hatalmas terjedelmű” könyvecske, mégis többször kísértett a gondolat, hogy abbahagyom. A végére olyan érzésem volt, hogy a 2001 űrodüsszeia paródiáját olvasom, a Mindenhatóvá vált űrbunkó-változatban.

Valamikor kamaszkorom küszöbén írtam egy hasonló kis elbeszélést: nem volt története, nem volt cselekménye nem volt mondanivalója, de hihetetlenül intellektuálisan sci-fi volt. A tegnapelőtt eltemetett barátom, Pipi drága hihetetlen nagyot röhögött rajta:
– Moki, te nagyon hülye vagy!

A véleménye úgy harmincöt év alatt sem változott, nem is árnyalódott. Mármint a személyemet illetőn. Szemben az én véleményemmel a hasonló könyvekről: árnyaltabban vágom őket a sarokba.

Röviden? Akcióba csomagolt, társadalomkritikának álcázott, összeesküvés-elméletes sci-fi-blöff. Kidolgozatlan, következetlen jellemekkel (én a két csajt, majd hármat folyamatosan összekevertem, gondolkodnom kellett, melyik-melyik; az első kettőn mindenképpen; Foyle pedig, a kőbunkóból Megváltóvá avanzsáló űrmelós olyan hihetetlen és hiteltelen IQ-változáson esik át, hogy csak legyinteni tudtam.

Nem akartam részt venni a sokak által gyakorolt önkínzó-szakkörben, hogy akkor is elolvasom, ha untat, ha vacak, egyszerűen csak arról volt szó, hogy vékony, és vártam, voltaképpen mire likad kifelé. Amire kilikadt: ejnyedenaháteztazértmár! 

És így megint szembe olvasok az árral…Szerinte egyedül vagyok, akinek nem tetszik.

2,5

(2014)

Rossz passzban vagyok, vagy mostanság csupán nem találnak meg a megfelelő könyvek? Avagy, mi a legjobb könyv, amikor az ember legjobb barátja éppen eltávozott ebből a világból és összefüggésrendszerből? Na jó, nem nyavalygok, hanem értékelek.

Müller Péter nagyon jól ír. Müller Péternek nagyon jó gondolatai vannak. Müller Péternek van mondanivalója és üzenete, és az a hihetetlen tulajdonsága, hogy hitelesen szeretne segíteni mindenkinek jobban élni és el is hisszük neki, hogy ez a célja. A Szeretetkönyv örök kedvenc, osztogatnám, ha lehetőségem lenne rá. Akkor is ez a véleményem, ha sokan csupán egy újabb ezoterikus megmondóembernek tekintik őt. 

Ezt a könyvet, a Férfiéletet, női sors-ot szerencsére csak kölcsönkértem és kölcsönkaptam Szerelmetesfeleségtársam édesanyjától, aki szintén szereti Müller Pétert. Szerencsére mondom, mert két okom van erre. 

Egyfelől számomra nem oldadott fel annak az ellentmondása, hogy az ember alapvetően ember, és csak utána nő vagy férfi, és a nemi szerepek sorsszerepek, amiket a cocializáció kényszerít ránk; miközben aztán ízres, szagos, érzékletes példákon keresztül olvashatjuk, mennyire más is a férfi és a nő, mennyire ellentétek, és mennyire kiegészítik egymást, és mennyivel jobb lesz, ha végre matriarchátus lesz (nem lesz jobb). 

Másfelől : miközben az ember bölcsen mosolyog olvasás közben, és néha cöccögve magára ismer, aminek vagy örül, vagy nem, amikor leteszi a könyvet, azon gondolkodik, voltaképpen mit is olvasott, mi az üzenet? Na? Na…? Hm…

Szóval a háromnegyedéig figyelmesen olvastam, aztán felületesen, aztán már csak lapoztam. Aztán becsuktam. Nem szidom. Müller Pétert, mert nem akarom szidni. Nem érdemli meg. Nem ismerem személyesen, de nagyon jó embernek tűnik. De nem fogom még happra sem jelölni a könyvet, úgysem venném le újra a polcról. Bármilyen bölcs is.

3/5

(2014)

Nojóvanmár! Gaarder filozófiatörténet-regénye nekem alap, többször olvastam. Nem vártam tőle regényben nagyon jót, mert a Sofie nem jó regény, de nagyon jó könyv. 

A történetárus-ban is voltak fogalmazási esetlegességek, mint a Sofie-ban. De aztán „beszippantott” (ahogy a moly.hu-s közhely-kifejezés mondja). Mostanság bevonzottam az írással foglalkozó írásokat, az érintettség jogán, és ez nyilván tágította és előtrágyázta a befogadásra az agyvelőmet.

Az a vicc, hogy a sztori nem nagy durranás. Gaardr egyetlen ötletet bont ki. Egy nem is túl nagy ötletet. És nem is nagyon bontja ki. S ahogy kibontja, bontogatja, arra nem mondom, hogy zseniális, nem mondom, hogy felülmúlhatatlan. Azt sem mondom, hogy megtaláltam mindegyik, a regénybe beiktatott történet dramaturgia jelentőségét, de ez legyen az én hibám, ami betudható annak is, hogy nem nagyon kedvelem a sokinván-történeteket. Ez pedig ilyen. 

A könyv szomorú, végső csattanója pedig szépen egybe fogja az irodalom értékéről már el-elpotyogtatott gondolatokat. Tán nem árulok el titkot: nem túl derűs az összegzés. S az irodalom értéke szempontjából nem is hízelgő. 

Magamnak is, bár folyamatosan olvasok, amióta csak tudok, többször eszembe jutott, hogy bár abbahagyni nem tudom az olvasást, ám voltaképpen mi végre is teszem? Nem fejtem ki. Nem itt fejtem ki. Egy szenvedélybetegséget nem nagyon lehet indokolni. :-)

Viszontláttam a saját gondolataimat, a kétségeimet a történetben. Nem jó érzés. Jó érzés. 

Ha másért nem, emiatt nagyon tetszett.

4,5/5

(2014)

Varga Atttila 1994-ben öt alkalommal látogatta meg Bohumil Hrabalt kerskói magányában. Hrabal három évvel később, 1997-ben minden bizonnyal öngyilkos lett, bár a hivatalos verzió balesetről beszél. 

1994-ben Hrabal már túlságosan zajos magányába nyitott be a szerző. Hrabal nem volt kedves, alkalmazkodó, nyitott vendéglátó. Vendéglátó sem szívesen volt. Bár Kerskóban mindenki szerette, mindenki elnéző volt morózusságával, morgásával szemben. Könnyű volt nekik, ők ismerték a hozzá való használati utasítást.

A könyv voltaképpen Hrabal utolsó éveinek dokumentuma, ár természetesen óhatatlanul vissza-vissza tekint a múltra, a pálya- és munkatársak (pl. Menzel) szemüvegén át is. 
Viszonyulásom: a könyvből kialakuló Hrabal-kép egyszerűen nem szimpatikus számomra. Erről nem a szerző tehet. Tán Hrabal sem. Csak így van. S egy cseppet sem befolyásol az írásaival szemben. Voltaképpen arról sem Varga Attila tehet, hogy Hrabalról túl sok minden nem derült ki a könyvéből. Vagy éppen túl sok volt, ami kiderült belőle. 
S ha szeretnék igazságos maradni, akkor el kell gondolkodnom, hogy a múlt héten eltemetett barátomról, aki legalább ennyire rigolyás volt, legalább ennyire morózus, és verbálisan legalább ennyire harapós, de mégis nagyon jó volt vele lenni, mégis rengeteget nevettünk és söröztünk együtt, nos róla, Pipiről milyen könyvet írt volna bárki december végén, a halála előtt, nos, akkor minden fenntartásom megbocsátva Varga Attilának, hogy olyannak látta Hrabalt, amilyen volt. :-)

Mondjuk, ahogy most ránéztem a könyv borítójára, az alcím nem az, hogy interjuk, hanem az, hogy találkozások Hraballal. Hoppá!

3,5/5

(2014)

Hát: öööö… 
Szóval, izé…

A könyv szép könyv, amikor kézbe veszem. A grafikák tetszenek, bár nem értem, miért lettek ennyire népszerű plüss- és műanyag vackok által elterjesztett vízfejű, csernobili lények. Szegény kisfiú. S még cuki, csajos csókos szája is van… De komolyan, ez csak úgy menet közben tűnt fel, mert alapvetőn tetszettel az illusztrációk.

A tartalom. Hm. Van benne Kis Herceg, meg sci-fi, meg ökológia, meg entrópia, meg keresztény Messiás-várás tanulság (értsd: minden ellenére, bár minden ellene szól, várni kell vissza Jézust, aki az igazi megoldást hozza majd, mert minden emberi megoldás csak esetleges és félmegoldás), meg egy kis őstudás-motívum, meg egy kis olyan fíling, hogy a szerző elengedte az agyát és írta gondolkodás nélkül, ami jött.

Tanulság, mondanivaló. Na, itt az öööö… A bölcs kiskölök, aki várja a dögnagy madarat egyedül él a toronyban, és övé a nyerő várakozás, a többiek, milyen kár, hogy elmenekültek az űrhajókkal, miközben a bolygó gyomrában már született a megváltó-madár (kérdés, peches volt-e, aki elűrhajózta magát, és mondjuk pont az ő telkén gyütt ki a bolygóbelsőből a madar; bolygóbelsőbe behullás helyett így kényelmesen utazott, s így a kataklizma túlélés nem annyira tűnik rossz döntésnek). Tény, hogy így nem láthatta a sok űrtojást.

Egek! (Madár nélkül.)

P.S.: Oké, elolvastam az értékelésket. Bár én vagyok a legnegatívabb, de azért ez-az visszaköszönt. Phű, nem csak velem van baj. :-)

1/5

(2014)

Szerelmetesfeleségtársam általi befolyásoltság alatt vettem kézbe a könyvet. Szabó Magdától eddig csak gyerek- és ifjúsági könyveket olvastam. Azok meggyőztek. Ez, a Pilátus is. (A Disznótor most kimaradt.)

Megfelelve a Jelenések könyvében olvasható jézusi módszernek, előbb jöjjenek az amúgy is döntő túlsúlyban levő pozitívumok. Ez egy jó könyv, örülök, hogy engedtem a befolyásnak. Az is tény, hogy megfelelő élethelyzetben is talált, mert, lássuk csak: nyolcvanhét éves nagymamám vidéken élt az utóbbi közel húsz évben. Az elmúlt év végén kórházba került. Bár már régebben terveztük a hozzánk, Óbudára költöztetését, amikor a kórházból kijött, úgy döntöttünk (mi, nélküle), hogy nem engedjük vissza vidékre, jobb lesz neki nálunk. Egyenesen hozzánk hoztuk, és egy hét múlva át is költöztettük a házat a lakásba. Nagyi csak pislogott. Ésszerűsítettünk, racionalizáltunk, mi marad a vidéki házban, és mi jön velünk. Az új szobáját a saját bútoraival rendeztük be, hoztuk a szőnyegeit, törülközőit, ruháit (bár némelyik cserére szorul), de a kenyérvágó kés és a virágmintás, kerámiás kávéfőző maradt vidéken. A kedvenc botja is, amit harmadik lábnak használ. Csak két hét múlva tudtunk érte menni. 

Persze, ott volt agyban, ukázként családszerte meg is hirdettem, hogy hagyjuk Nagyit dolgozni az új otthonában, hadd főzzön, hadd mosogasson, legyen tevékenysége, mielőtt teljesen nyűgnek és feleslegesnek érzi magát. Ha vásárolni akar, vásároljon, ne szúrja le senki, ha kétszázzal drágábban veszi a mirelit borsót vagy százzal drágábban az olajat. Hagytam a lépcsőforduló virágait is rendbe tenni.

De a könyvet elolvasva kétségeim támadtak az öreg fák átültetésével kapcsolatban. Rendben van, hogy Nagyi jönni akart különben is („Nagy már a kert, sok a munka, nem bírom, és télen egyáltalán nincsen kihez szólnom…”), rendben van minden, szeretjük őt, a fiatalfelnőtt lányom szó nélkül költözött egy szobába a szintén fiatalfelnőtt öccsével, Nagyi szeret minket, de…

A Pilátus nagy kérdése a kommunikáció-képtelenség. Én nem mondom, de amit gondolok, jobb ha kitalálod, és szavak nélkül megérted; ne mondd te sem, mert fájna, majd jól kiprojektálom magamnak, mit is értesz azalatt, amit nem mondtál ki. 

S zsákutca lesz minden utca, szakadék minden lejtő. Senki sem mond semmit, de mindenki várja és elvárja a megértést a másiktól. Persze, a regényről beszélek, nem is az életről…

A regényről, amelyben mindenki teljesen szimpatikus, senki sem megátalkodott, mindenki jóakarattal kövezi az allét a gyehenna felé, ugye… 

Ami nem vagy csak sokkal kisebb eséllyel következne be, ha szólnának, ha mondanák, ha megfogalmaznák,amit éreznek, gondolnak. 

Nem királyi út ez sem, a közléshez fogadó is kell, de közlés nélkül esélytelen a fogadó fél. Ha Antal mondt volna Izának, miért válik, ha Vince tudta volna, segíthetett volna, ha Iza kérdez, mielőtt intézkedik, ha Etelka leül Izával, ha Domokos nem csak kocsiba ülve demonstrálja, amit megértett, stb., stb.. Csupa-csupa feltételes mód. Amit Szabó Magda tökéletesen, zsigerig fájón mutat be.

Ami áldás lehetne a számunkra, átokká válik: az állatok kommunikációja mennyivel szegényesebb, a miénk milyen végtelenül árnyaltan ezer színű, mégsem vagyunk előrébb, mert hiába van, ha a sarokban büdösödik.

Mondom, a regényben mindenki szimpatikus. Csupa jó ember szerepel benne. Senkire nem voltam képes, illetve mindenkire tudtam haragudni. Nem rossz Iza sem, nem rosszabb, mint bárki a szereplők közül. A maga módján tökéletesen szereti az anyját. A maga módján mindenki tökéletes. Csak ez a maga-mód félelmetes csapdává válik a szavak hiányában, mert a projekció helyettesíti a valós közléseket, s az empátia is csak sötétben tapogatózik. Nesze neked, Elemér-madár az ág szabadságán remegve!

S innentől nem generációs kérdésről szól a regény. Nem a generációkkal van probléma. A generációk találkozhatnának, de a jó szándékkal és konfliktuskerüléssel terhes csönd gyilkossá válik. A mindenki szeret mindenkit találgatós társasjátékká silányul: egyenes út a tragédiába.

Van kettő és fél gyerekem. Uramfia! Megremegett a kezem…

Van három baja is a regénynek. Enélkül csillagos hatos lenne.

Az első. Antal és Lídia történetének a fejezetei majdnem teljesen feleslegesek. Azért vannak, mert mindenki be lett mutatva, hát ne maradjanak ki ők sem. Antal fejezete ráadásul úgy cikázik vissza az időben, hogy az voltaképpen mélységében nem is érinti a fő csapást. Nekem ezek töltelékoldalak voltak. Lídia visszagondolása kicsit viszi előrébb az összefüggéseket, de annyira nem, amennyire hosszú. Kár érte.

A második. Értem én, hogy bizonyos értelemben kell a végső tragédia utolsó felvonásának, de Etelka döntését hihetetlenül motiválatlannak találtam. Tehát a történet vége ha dramaturgiailag érthető is valamelyest, ám súlytalanul előkészítetlen.

A harmadik. A cím. Egyszerűen nem értem. Pilátus, a galileai helytartó megkorbácsoltatta, majd elítélte Jézust. Nem akarta, de a hatalomért, a pozíciójának mentéséért megtette. Pedig családtagi álmon keresztül még isteni intést is kapott, hogy ne tegye. Így a híres kézmosása lelkiismereti tett volt: „Én nem akartam, ti akartátok, nem tudok mit tenni, legyen, de nem az én hibám!” A regényben, nekem úgy tetszik, senki sem mosakszik, senkinek nincsen rá oka. Szidhatnák magukat, de botorság volna: amit ma értettem meg, annak hiányáért teljesen felesleges a tegnapi magamat ostorozni, maximum viselem a következményeket. S persze, amit ma megértek, azért ma kell tenni. Világos. De hol Pilátus itt bárki is? S kicsoda lenne vajon Jézus? Mert Jézus kimondott, megfogalmazott, nem játszmázott, nem elhallgatott. Igaz, meg is feszítették emiatt… De itt senki nem feszül meg, nincs is rá oka. Sőt!

Köszönöm, Szerelmetesfeleségtársam a gyöngéd unszolásodat! S köszönöm, hogy van kommunikációnk! Ha néha fáj is az őszinteség. Mert ha szeretek, akkor akarok változni a kapcsolatért. Akkor is, ha fáj. Mert szeretek. S így magamnál magasabb rendű a cél.

Így valahogy.

4/5

(2014)

Szórakoztató. Nagyon. Nem akar nagyjából semmit mondani, de végső soron a szeretet lesz az üzenete, de nem nyáladzik, nem csöpög.
 
Őrült könyv.
Paasilinna úgy megkeveri az emberi kapcsolatokat, hogy az ember csak kapkodja a fejét, de kapkodás közben nagyon jókat röhög, még akkor is, amikor facsarodik a lelke. Az arcomon az önkarmolások majd begyógyulnak. :-)

Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb könyve volt számomra.

5/5

I2014)

Juntunen áradozva mesélt a bekövetkező ökokatasztrófáról. 
– Sok gondod van ahhoz képest, hogy ilyen fiatal vagy – jegyezte meg az őrnagy. 
(41. oldal)

 

Az egyetlen emlősfajta ugyanis, amely iránt Juntunen behatósan érdeklődött, a női nem volt. 
(40. oldal)