Mi a csudának megírni egy regényt, amit egyszer már megírtak? S mi a csudának írja meg ugyanaz a szerző ugyanazt? S a cselekmény ráadásul ugyanakkor és ugyanott játszódik, ahol az eredeti. Rendben van, egy másik szereplő szempontjából, íródik, de azért mégis… Szegény róka, hány bőre van még? És OSC is beállt a rókanyúzó sorba. Ez volt látatlanban a blikkem a könyvről, amikor az Alexandra Könyvjelző-jében olvastam erről a könyvről.

A Végjáték a egyik kedvencem olvasmányom. Nem elemezgettem magamban, hogy miért. Csak azzá lett. 
Most az Ender árnyékában is mellé állt. Minden előzetes prekoncepcióm, előítéletem ellenére. 

A könyv voltaképpen valóban ugyanaz a sztori, mint a Végjáték, de úgy olvastam, mintha most olvasnám először. Még a végén is izgultam, hogy mi lesz? Az lett, hogy nem lett dupla csavar. De nem is hiányzott. Bean hazatérése kicsit Hálivúd, de elnéztem OSC-nak. Az összhatás miatt. 

Gondolkodtam, voltaképpen miről is szól, ez a két könyv,? És miért tetszik mindkettő?

Amiről első olvasatra szól, voltaképpen csontegyszerű: hogyan lehet okos emberekből a legjobbat kihozni, akár embertelen módszerekkel is? Láttunk már ilyet: hasonló kísérletről szólt a Most és mindörökké is, csak ott nem a világ sorsa, hanem a boksz volt a tét.

Másodsorban arról szól a könyv, hogy vannak felismert, púpahátamon, nemszeretem kötelességek, elhordozhatatlan terhek, amiket bizonyos esetekben a nagy egészért mégis vállalni kell. Meg arról is, hogy, van helyzet, amikor vastagon ki kell állni magunkért. Meg arról is, hogy a zsenialitás még nem tesz boldoggá, maximum a túlélést segíti (mondjuk az sem kevés), a boldogságház ember kell, kapcsolatok kellenek; a konfliktusok legyőzése csak röpke boldogságforrás. Meg arról szól a könyv, hogy a barátság… Meg arról, hogy azért, mindent összevetve a család…

Na jó, érthető már, miért tetszik? Az Ajtó az óceánba és a Lord Valentine kastélya mellett ez a harmadik sci-fi, ami arról szól, hogy szeretet, kapcsolatok nélkül nincsen semmi. 

4,5/5

(2013)