A közepéig nagyjából a Génszomfónia írója miatti tiszteletből olvastam. Aztán valami nagyon beindult benne. Vagy bennem.
Nem éreztem benne azt a fene nagy feminizmust, bár érzékeny vagyok rá, amit a Molyon sokan emlegettek, bár kétségtelen, hogy egy csupa nőkkel megrakott bolygó… Az is való, hogy az egyetlen leszbi szerelmi jelenetnél fordult egy picit a gyomrom.
Viszont: ez rövid időn belül a második (Silverberg: Lord Valentine kastélya) sci-fi a történelmemben, amiben a végső megoldás a szeretet. Ez a könyv túl is lép Silverbergen: nem csupán azt láttatja, hogy szeretettel megoldható minden (annak ellenére is, ha közben esetleg hatalmas sérülések érnek), hanem világossá teszi, hogy egymás szemének tükrében létezünk, s ott magunkat kell meglátnunk.
A szereplők nagyon élnek, mindegyik jellem, nem fekete-fehér tulajdonságokkal, szerethetők, hús-vér emberek.
Csak a borítóval nem vagyok kibékülve: a hosszú hajú, körmű zöld nőben csak a nő passzol: az Ivadékok lilák, kopaszak és körömtelenek. S nem félelmetesek, pláne nem démonikusak, mint a borító rajzán.
4,5/5
