Nagyon érdemes volt elolvasni az előszót! Ami felhívja a figyelmet arra, hogy ez alapvetően nem regény, hanem tárcaregény. Mert regénynek nem jó.

Az indítás, az alapötlet zseniális! Annyira az, hogy nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Vonnegut mesternek volt kitől tanulnia. Mert azért azt kiagyalni, hogy az anyag felbomlásakor, amikor az anyag eltűnik, felszabadul annak szubsztanciája: a mindenben jelenlevő Abszolútum. Az anyagot a zseniális, olcsó energiatermelő karburátorok szabadítják fel, s az Abszolútum hatása ezeknek a közelében a legerősebb. Ezért is mondhatja az egyik szereplő, hogy micsoda badarság, hogy Isten végtelen: meghatározott mérete van, hatszáz méter széles, és a szélén már gyengébb, a parton például már csak szentség-illat érződik.

Pazar! Idáig. Aztán Čapek elkezd mentegetőzni, hogy a karburátorok elterjedésével annyira szerteágazó lett a történet, hogy kénytelen ezt-azt kiemelni az eseményekből, a nagy világégésből, mert mindent nem lehet leírni. S innentől egyre lanyhább az alapötlet kibontása. Látszik, érződik rajta, amit az előszóban ír: nem egyvégtében született a könyv, hanem néha nyögvenyelve. S valóban…

Amikor az események a Legnagyobb Háborúba torkollnak, már nagyon-nagyon nem tetszett. Főleg, mert a kezdetiben felvetett ötlettel innentől már teljesen szembement a történet. Ugyanis kezdetben azok, akik a karburátorok közelében voltak, megtanultak adni, szeretni, s Isten ismeretét iparkodták átadni boldog-boldogtalannak. Nem tudtak máshogyan cselekedni. Megszűnt a szabad akaratuk, így kellett cselekedniük, az őket átható Abszolútum miatt. A háború, az ellenségeskedés pedig éppen a szabad akaratot feltételezi. S itt az Abszolútumtól áthatott emberek háborúznak. Logikai fábólvaskarika.

Nagyon nagy kár érte!

3/5

(2014)