Felteszem a kezemet: Quentin (aki nem egy személy, hanem írópárosok összessége) meggyőzött. Pedig majdnem nem sikerült neki. A Klasszikus detektívregények egy másik darabjának fülszövegében (félrevezető, mert a Molyon is úgy van fönt egy másik Quentin-könyv ajánlása, mint a Gardner-könyv fülszövege), A lusta szerető eseté-nek hátulján, a fülszövegben olvastam Quentin-ről. Az érdeklődésemet az alábbi mondat keltette fel: A szerzőt, Patrick Quentint, teljesen sajátos és egyedülálló cselekménybonyolításának köszönhetően a pszichológiai krimik egyik legnagyobb mesterének tekintik.

Namost, ugyebár, ez nem semmi. Különös tekintettel arra, mi fán terem maga a pszichológiai krimi, ami egyébként fene mód jól és izgalmasan hangzik. Mert ettől sokat vártam. Más kérdés, hogy sokat is kaptam. Igaz, nem pontosan azt, amire számítottam.

Quentin ponyvaíró (vagy a fordítása ponyvola, hehehe). Többször írtam: ez nem baj, még csak nem is értékítélet. Quentin (vagy a fordítása) a könyv elején felvetette azt a lehetőséget, hogy félre is tegyem, mert hozta a rossz ponyvák stíluselemeit, a fekete-fehér karaktereket, a hihetetlen párbeszédeket és a suta, klisés cselekményt. Aztán egyszer csak történt valami, Quentin megtáltosodott (vagy fordítót váltottak), érdekessé lett a főhős lelkivilága (ja, ettől pszichológiai krimi?), csavarintott egyet erre, egyet arra (barkácskönyv, szokja mondani Szerelmetesfeleségtársam), az olvasó egyed (én) a főhőssel tépelődik, hogy akkor most kell-e szeretni, kell-e utálni kényszerű nyomozásának tárgyát, s hogy bármelyik verzió van is, kicsuda vajon a gyilkos, aki helyett rendre őt magát akarják sittre vágni?

Persze kiderül a vgére minden. Újabb barkács-fordulattal. 

De az az érdekes, hogy nem ez az érdekes az egészben. Hanem az, hogy miközben drukkolunk neki, végig azon skubizunk, hogy főhősünk mekkora balfék, illetve, hogy balfék-e egyáltalán? Meg azon, hogy mekkora széles, tágas világokat tudunk maguknak teremteni, s milyen hihetetlen önbecsapásokkal tudjuk kényelmesre belakni őket. Meg azon, hogy vajon mi magunk mennyire vagyunk palánkon átvághatók?

(Mer' ugye, dehogy vagyunk azok, aztán néha koppanunk penetránsakat; nekem ez most élő tapasztalat, sokadik falnak rohanásom a vészesen fogyó filantrópiámban: bizalomszavazás valakinek, aki saját bevallása szerint is méltatlan volt rá, szinte könyörgés a párbeszédért, s a könyörgést kakidobálásnak minősítette, s így most én vagyok a visszataszító arc, akit már a Facebook-on sem ismer az alany [ebből végképpen megtudtam, hogy nagyon haragszik; csak még azt nem tudom, mire is, mert nem áll szóba velem]. Mondom, élő a probléma, de már úton vagyok a főhős megoldása felé, mer már magamnak megengedni a reálisan látást.)

S innentől, pocsék kezdés ide, beindulás amoda, de a szöveg minőségén jócskán túlmutat a regény. elmondhatnám azt is, hogy segít bekukkantani a függöny mögé, hogy egy jelenvaló és egy jövendő család tagjai milyen idióta játszmákat tudnak folytatni egymás ellen, s néha egymás érdekében, meg azt is, hogy érdekes kérdés, egy ember bűnét felülírhatja-e a bűnein túlmutató értéke a megkárosított szemében, meg ahogy belegondolok, még a linkség is szerethető egy bizonyos pontig, erről is szól, meg sok minden másról, de ezek már csak csokifarigcsa a tejszínhabon.

4/5

(2015)