Zavarban vagyok ezzel az OSC-al…

A kezdete zseniális: valamiféle modern archaikus nyelven elmesélt legendának a bevezetése a királyról, aki megtapasztalja, hogy a kegyelem nem mindig üdvös a való világban. S ezzel a tizenvalahanyadik oldalon meg is van, miért az a könyv címe, ami. (Mondjuk a legjobb mondat a könyvben, amikor erre megpróbálják rádöbbenteni a királyt. A lényege: van, aki nem méltó az irgalomra, mert 1) úgysem lesz hálás 2) úgyis ellenség marad 3) úgysem tanul belőle.)

A történet további folyásában aztán lassan modernül a nyelv és gyön egy nem túl érdekfeszítő, de azért érdekes történet, ami a végén természetesen összefolyik a király történetével.

Namost. Enyhén szólva túlzásnak tartottam, hogy a Főgonosz az éppen aktuális istenek mellett megköti magát Istent is. Mer' ugye, az a fene teológia: ha Isten mindenható (bár arrafelé új az Isten; kicsit össze is folyt bennem a történet Lukjanyenkó vasas duálsztorijával, kellett nekem mostanság olvasni), akkor egy halandó, lett légyen bármilyen leleményes, agyafúrt, nagyon gonosz, hogy' a csudába kötözheti Őt meg több száz évre? Hagyjuk, legyünk nagyvonalúak, lépjünk tovább!

És innen jött valami érdekesség: valahogy olyan érzésem volt, történetbeli áthallások nélkül, mintha OSC fejében folyamatosan a bibliai Dávid király története járt volna. Dávid volt, ugyebár, aki legyőzte Góliátot, aki Saul király szolgálatában győzelmet aratott az ellenen, s akire az Istentől felkent király olyan féltékeny lett, hogy űzte őt Izrael-szerte, a fejét követelve. Dávidnak lett volna alkalma elégtételt venni a királyon, de nem tette (nemes jellem), sőt, miután Isten prófétája, Sámuel őt kente fel az Úr szemében elbukott király helyett, ég akkor sem győzelemittaskodott, hanem türelmesen megvárta, amíg Saul elmúlik a létezésből. No, aztán királyként Dávid hibát hibára halmozott, maga ellen fordított mindenkit, akit csak lehet, hűséges hadvezérét, Joábot, a saját feleségét, akinek megölette a férjét egy kiadós kufirc tartós végeredménye végett, akinek a saját fia, Absolom tört a vesztére. Szóval győztesként indult, és aztán itta saját rossz döntéseinek a levét, nagy kupából, vaskosan.

OSC nem másolta le a sztorit, nem újraértelmezte (ahogy Heller tette az Isten tudjában), de mégsem tudtam szabadulni attól, hogy valahogy Dávid története volt a kiindulási alapja.. (Ha már, ahogyan az előszóból megtudtam, hitgyakorló mormon.) Semmit nem vont le a történetből és mondanivalójából, de hozzá sem adott.

A történet befejezése befejezetlen. Ügyesen az. A keretbe foglalt történetből nem tudjuk meg, hogyan dönt OSC királya, s mi lesz a sorsa végül a lepedő balfelén fogant fiának. Lebegnek a lehetőségek.

Csak az a kár, hogy valahogy súlytalan a konfliktus a király és az ő hatalmáért a fiúság ismeretének hiányában is munkálkodó fia között. Meg az eltelt háromszáz év, amíg a főgonosz tartósította fő elleneit, a jó oldal minden szereplőjét, no, az minek kellett?

Összegezve: olvasmányos, érdekes könyv, stílusában OSC, de jócskán elmarad a jobb Card sci-fiktől, sőt a fantasy Bűvölet-től is.

3,5/5

(2015)