Simon Stålenhag

A KÖNYV, FORDÍTOTT ARÁNYOKKAL

Egy könyvről beszélek. Ami formájában kétségtelenül: könyv. Borítója van, lapozni lehet, szöveg és képek vannak benne. Nincs félreértés. Azt eldönteni, hogy művészeti albumról vagy egy novella olvasásáról van szó, fogósabb kérdés.

Sőt, fokozom, még az sem teljesen tiszta, hogy a képek és a szöveg milyen viszonyban van egymással: vajon melyik illusztrálja a másikat? Ugyanis már az arányuk is érdekes. 

Csakazértis megszámoltam a kis túlzással szövegesnek mondott oldalakat! Azért kis túlzással, mert van olyan oldal, hogy az oldal harmada szöveg, a többi kép; de még amikor nincs is kép az oldalon, a szöveg margói abban az esetben is akkorák, hogy úgy néz ki az oldal mint egy sok Michelin-csillagos étterem főétele: valami adagnak csúfolt, díszített, morzsányi maradék a tányér közepén.

Szóval a számolásom végeredménye: a képek arányának hetvenkét százalékos győzelme a huszonnyolc százaléknyi (de újra hangsúlyozom, ez is túlzás) szöveg felett.

Az utóbbi mondatot a konformitásom miatt úgy írtam meg, hogy: „az illusztrációk arányának hetvenkét százalékos győzelme” Ami, ugye, már az a százalék-értékek miatt nehezen értelmezhető. De inkább simán marhaság.

Szóval van itt egy történetünk, amiben a szöveg illusztrálja a képeket. Fából vaskarika, ugyebár, de egyébként majdnem teljesen jól működik. 

Lássuk, miképpen! 

MÓDSZER ÉS TÖRTÉNET

Azért ez nem egyszerű kérdés, mert nem szokványos művel állunk szemben! Mélyebbre kell merülnünk.

A történet, amennyiben lehet erről egyáltalán beszélni (s az olvasottabb hangok azt mondják ez a szerző legfecsegőbb, legrészletesebben megírt darabja) arról szól, hogy egy Michelle nevű főszereplő úton van. A nevét kiejtve talán nem lenne világos, de éppen most értekeztünk Szerelmetesfeleségtársammal: a név ebben a formában női név. Michel és Michael formában pedig férfi. 

Szóval ez a Michelle nevű lány útnak indul egy autóval, aminek a tetejére egy csónak van kikötözve. Valahol Amerikában vagyunk, és valahová Amerikába megyünk. Az óceán partjára.

A vidékek, amelyeken áthajtunk Michellel, futurisztikus. S ezzel bele is csaptunk a lecsóba. Hatalmas, kiszuperált, lógó kábelű épületnyi drónók, eszközök, frincfrancok, világító hombárok, űrhajós szerű, ordenáré roncsok, és rendre emberek, valami furcsa porszívócsővel a fejükön. Hol elevenek, hol holtak. Meg ha elevenek is, akkor is holtak. Erről majd később részletesebben, mert nagyon fontos. 

Michelle útitársával van egy kis kavar. A fülszöveg azt mondja, a lány sárga, játékrobottal utazik. Stimmt, ez van a borítón is (ami egy nagyobb kép kiragadott része. 

Mondjuk itt annyira nem kivehető a figura. Az utolsó oldalakon jobban. Michelle egész végig Skipről beszél. Aztán kiderül, hogy Skip eszik, zenét hallgat, vagyis él. Aztán az is kiderül, hogy kicsoda Skip. Nem a robot. Az utóbbinak nincs is igazából semmi szerepe. Csak ott van a nagy fejével. Ami tényleg sárga. Ahogyan a teste meg tényleg nem. 

Skip ember, ahogyan ez kiderül. Figyelni kell. A képek, ebből teljesen egyértelművé válik, nem illusztráció, hanem magyarázói, kiegészítői, sőt, helyettesítői a szövegnek.  

Ez a kép ránézésre kicsit kaotikus, de megérdemli a mélyebb nézegetést, hogy előbukkanjon az értelme. Van neki olyanja!

Vagyis az a helyzet, hogy a fülszöveg a sárga robottal erősen félrevezető. Aki írta az vagy nem olvasta el figyelmesen a könyvet, vagy tudatosan vitte pótvágányra a történetet. Mindenesetre nem szerencsés hinni neki.

Na, akkor lépjünk távolabb. Idővel kiderül, miről is van szó. Legalábbis nagyjából. A világ amit látunk azért olyan lepusztult, mert az emberek egy pótvalóságot választottak az igazi helyett. A kacsacsőr a fejükön a szimuláció eszköze. Ami miatt elhanyagolnak mindent és mindenkit, ami körülveszi őket. Michelle-re nem hat a játék. Van valami nem szabályszerű működés az agyában, ami miatt ő hiába is akarna kilépni a valóságból, nem lát a pótvilágból fittyfenét sem. Ezért van még benne felelősségérzet. 

Mindaz, amit leírtam messze nem ilyen lineárisan jelenik meg a kötetben. Nagyon nem. Mondom, egyfelől úgy kell összerakni a képekből és a szövegből. Annyira, hogy a felénél majdnem letettem, hogy se füle, se farka. Az elképesztő rajzok, festmények vagy mik miatt nem csuktam be. 

Tengernyi minden így is csak félig, negyedig nyer magyarázatot. Stålenhag úriember: teljesen nagykorúnak, értelmesnek és fantáziadúsnak tartja az olvasóit. Arra nem is merek gondolni, hogy őbenne is ilyen elnagyolt kép él annak a világnak a történéseiről, amit teremtett. A részleteivel, láthatjuk, ugyancsak sokat foglalkozik. 

VEGYES BENYOMÁSAIM

Az történt, hogy bár összeállt valamelyest a kép, de még a kötet becsukása után sem igazán. Aztán írni kezdtem ezt az értékelést. Bizonyos képeket újranézegettem, s csak akkor tűnt fel Michelle karjaiban az emberi alak, S a karjaiban tartott emberi alak adott nagyobb hangsúlyt annak a kicsit kaotikus szobajelentnek. Ami által hirtelen a helyükre kerültek a dolgok.

Mint amikor a széltől könnyes szemmel nézed a hegytetőről a tájat, majd letörlöd a könnyeket, és hirtelen kontúrokat kap minden, a szemközti hegy, alant a tó, jobbra a művelt földek, balra pedig a templomtornyos kis falu. Minden, amit a könnycseppek elmostak, eltorzítottak. 

S akkor feléledt bennem a lelkesedés a szerző történetmesélési technikája iránt. Sőt, a történet iránt is. Azzal együtt, hogy hiányérzetem most is van. Mert több összefüggés részlettel, ok-okozattal, mitöbb, mondanivalóval elégedettebb lennék. Mintha egy zseniális hangulatú, remek sztorijú történet szinopszisát vagy bemutatóját láttam volna. Teljesértékűnek továbbra sem tekintem.

Talán mert még mindig az a véleményem, hogy a hangulata hihetetlenül erős, ütős. Sokkal erősebb és ütősebb, mint a sztori mesélése és koherenciája. Az üzenet pedig, ha megfogalmazásában sokkoló is, elég laposka: az álvalóság, a művi világ gyilkosává lehet nem csupán az egyénnek, a kapcsolatoknak, de az egész világnak is. 

És aham, már a cím is, na, kit idéz fel? Vajon? Egyértelműen a párhuzamos világok örök bolygatóját, Philip K. Dicket. Akinél ez az alap. Csak nála nincsenek ilyen hihetetlenül kidolgozott, meghökkentően élethű részletek. Csak a pusztulat nagyon hasonló.

Stålenhag, úgy fest, a sci-fi Monet-ja. Aztán ízlés kérdése, hogy kinek Monet, kinek Leonardo. Ám továbbra is úgy gondolom, legalábbis magamra úgy tartom érvényesnek, hogy ha az elmaszatolt, impresszió-szerű történet helyett olyan részleteket kaptam volna, mint amennyire a képek részletesek, egyedül, felállva vastapsolnék. Így csak elégedetten, elismerően bólintok. S jobban szeretem Stålenhag-et a digitális festőt mint Stålenhag-et, az írót. 

Agave Könyvek, Budapest, 2019, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634196341 · Fordította: Molnár Berta Eleonóra

8/10

2023, és még mindig február dereka. Ma ez a harmadik értékelés, amit befejeztem. Mivel ma volt mindenféle évszak, csak elsétáltunk a Huszti úti Lidl-hez, a dohánydába, Szerelmetesfeleségtársam Neo-jáért. Rohadt nagy szél volt, ráadásul hidegen fújt, aztán szerencsére megúsztuk, de utána marha nagy eső is. Vagyis a program a szokásos volt: írás, olvasás, kaja, tevés-vevés, mosás, szakálligazítás, film, alvás. Illetve SzFT az egyik megbízójának dolgozott, így a nap nagyrészét a tücsöklárvák felhasználásának a sokoldalúságával töltötte. (Elképesztő mi mindenre használhatók, mennyire sokoldalú a felhasználási lehetőségük: élelmiszer kiegészítőnek, takarmánynak, trágya helyett, növekvő piac, hajrá bátrak, kezdőszett vásárolható! 

Vajon ki a francnak jutott eszébe, és miért, hogy a tücskök lárváit kezdje csesztetni? Jó, mondjuk magamtól a pacalpörköltig sem jutnék el, az bizonyos... Mert kinek jut eszébe gyomrot enni? S ki nem állna meg normál esetben ott, hogy vajon a gyomor képes-e egy másik gyomrot megemészteni. Aztán lásd, mekkora király kaja már a pacalpörkölt! Igaz, sehol, de igazán sehol nem ettem még olyan finomat, mint ahogyan drága Nagyikám csinálta volt. (A másik a saját keverésű, töltésű kolbásza volt. Apám, ezeket az ízeket azóta is űzöm, de teljesen reménytelenül, ezek elmentek Nagyival mindörökre. :-(