Azt hiszem, az fogott meg olvasás előtt, hogy több helyen olvastam: Gogol prózaeposzt alkotott. Többek között, mint mérvadó vélemény, Szerb Antaltól olvastam ezt.

Tarasz Bulba híres kozák vezér volt. A kozákok nem egy népfajta, hanem egy mindenféle nációból származó, hm, népréteg voltak. Olvastam meglepődve.* S ahol ezt olvastam, megtudtam, hogy a kozákok ritka harcos fajta volt, s akiket emiatt többen felhasználtak a maguk oldalán, s akik végül a kommunista Szovjetunióban vérgőzös népirtásban részesítettek a második világháború után. (Még egy genocídium, amiről szó sem esik sehol és soha.) 
Mert ha kozák, akkor Verne könyve és a nagy ellenfele, Ogareff a felejthetetlen tévésorozatban.** Aki, mint kiderült számomra, nem kozák, hanem a kozákok nagy ellenfél nációja, tatár volt. Ennyit az emlékezetről…

Könyvjelzőnyi könyvecske. Tényleg eposz. A hősiességről, a hazaszeretetről, a bajtársiasságról. Tarasz Bulba népével a lengyelek ellen küzd, oldalán a két fiával. ((SPOILER: Akiből az egyik, persze szerelemből fakadón, árulóvá válik, s akit maga Tarasz Bulba végez ki emiatt. A másiknak pedig a kínhalálát kell végignéznie egy várba beosonva.)) 

Tarasz Bulba hedonista figura, szeret élni, enni, inni, harcolni. Sienkiewicz Zagloba uramja jut róla eszembe, annak humoros oldala nélkül. ((SPOILER: Bár Bulba veszte, menekülésközben elveszti a pipáját, és megáll megkeresni a fűben, nehogy a polyákoké legyen, de nem találja meg időben, és harminc lengyellel már ő sem bír…))

Gogol, aki maga is kozák volt, nagyon plasztikusan, nagyon mély szeretettel, de nagyon őszintén ír a népéről. Nem angyalok a kozákok: ha jön a vörös köd, semmit nem néznek, irtanak harcost, asszonyt, gyereket a háborúban, pusztítanak házat, vetést, jószágot. De, ahogy mondtam, a bajtársiasság, a haza szeretet mindent visz náluk. ((SPOILER: A kisebbik gyermekének ezért kell meghalnia.))

Nagyon kíváncsi lettem a filmre is.***

* http://tortenelmiportre.blog.hu/2015/11/16/a_kozakok… 
** https://hu.wikipedia.org/wiki/Sztrogoff_Mih%C3%A1ly_(te… 
*** http://port.hu/adatlap/film/tv/tarasz-bulba-taras-bulba… 
http://alfahir.hu/tarasz_bulba_filmajanlo

4/5

(2016)

PKD. Megannyi sci-fi könyv szerzője. Sci-fi-k, amik nem is annyira tudományosak, mintsem fantasztikusak. Illetve, ha az egyre ismertebb, divatosabb és még a fizikusok által sem értett kvantumfizikára gondolok, párhuzamos világok, húrelmélet, miegymás, akkor talán PKD mégis sci-fit ír, beleértve annak sci-részét is.

PKD mára klasszikussá érik. Nem ír olyan szépen, mint Bradbury, nem ír olyan izgalmasan, mint Asimov, nem annyira fitoros, mint Lem, viszont izig-vérig, összetéveszthetetlenül PKD. Nincsenek feledhetetlen szókapcsolatai, metaforái, nem rágja le az ember a körmeit, és nem röhög jóízűeket, amikor őt olvassa, hanem, mára közhely már, körülnéz, hogy a fotel, amiben ül, az ágy, amin fekszik, a busz, amiben utazik, a szerelme, akit maga mellett tud, az otthona, ahová hazatér, és a valóság, amit annak tud, az mind megegyezik-e önmagával? S végső soron ő maga megegyezik-e önmagával. És egyáltalán: mi az, ki az, amivel meg kellene egyeznie? Végső soron nem is az a kérdés, hogy mi a valóság, hanem hogy van-e egyáltalán valóság?

PKD írásait többször filmre vitték, és nem találkoztam még olyan írásával, amit úgy vittek volna filmre, hogy ne írták volna át, ha nem is a felismerhetetlenségig (bár a Truman show esetében a Kizökkent idő -vel majdnem sikerült ezt elérni), de általában alapjaiban, csak a lényeget megtartva maradt PKD az adaptáció.

Ez a kötet az ismert filmekre alapoz, már a címében és a borítójában is. Talán éppen a Különvélemény az, aminek esetében az adaptáció leginkább hajaz az irodalmi eredetire. De persze nem is ez a lényeg. Ha az ember fia úgy áll neki PKD-t olvasni, mármint azokat a köteteit, novelláit, amelyekben nem a filmes sztorikat keresi, nem éri csalódás. Ahogyan engem, például a Szárnyas fejvadász eredetije, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?olvasásakor. Akkor tanultam meg, hogy PKD-t PKD-ként kell olvasni. Sehogy máshogy.

Ennek a kötetnek is így veselkedtem neki. Szerencsére. Így érhetett nagyon kellemes meglepetés már a címadó novella esetében is. S a lelkesedésem nem csökkent a kötet háromnegyedéig. Ott szembesültem azzal, hogy a legnagyobb patronok a könyv elején eldurrantak, de úgy talán még vékonyka maradt volna a kötet, hát tettek még hozzá néhány novellát. Olyanokat, amik az öt-hét évvel később megjelent Agave-s PKD-sorozat két novellás kötetében* már nem kaptak helyet. 

Illene most végig mennem a novellák során? Nem teszem. 

A novellákkal egy kicsit mindig bajban voltam. Semmiféle fenntartásom nincsen velük. Hemingway és Maupassant írásait olvasva megtudtam, felismertem, hogy valóban külön műfaj, sajátságos technikát igényel, de ugyanolyan teljes tud lenni, mint egy regény. S hogy a novellára is születni kell. Ahogy Bradbury voltaképpen arra született, a regényei nem is annyira jók. Szerintem Hemingway-nek sem, de emiatt bizonyára kőzápor zúdul rám. PKD esetében az a vicc, hogy tökmindegy mit ír, az PKD marad. S ahogy az életű egésze is, változó színvonalú. Mint ez a kötet. A közepe teljesen leül, hogy aztán az utolsó novella kicsit megnevettessen a parodisztikussága miatt, s megadja a kedvet a további PKD olvasásokhoz. (Számomra az Amit a holtak mondanak volt a mélypont: olyan hidegen hagyott, hogy olvasása közben kiolvastam egy Réti-könyvet, ami simán eltolta önmaga felé az érdeklődésemet.)

Viszont az is tény, hogy az első öt novella percekig tartó magam elé bambulást váltott ki. A sci-fi novellák jellemzője, természetesen nem törvényszerűn, de meglehetősen sűrűn, hogy valamiféle meglepetésre, poénra futnak ki. Ebben az első ötben PKD sem kivétel. A poénok, nem a vicc értelemben, hanem a meglepetés revelációjával mind az ötben ülnek, de nem is ez a fő erősségük (talán a Második változat kivételével; ez egy hadi sci-fi, a’la Terminator-sorozat, előfeltételezve az emberi nem technológia általi, nem direktben kiváltott öngyilkosságát). A fő erősségük PKD specialitása, az általa ezerszer, majdnem minden esetben körül járt téma, a valóság, az identitás kérdése. Mert PKD mindig ugyanazt a könyvet, témát írja. De nem lesz unalmassá. 
Mondom, az első öt, meg az utolsó zseniális**, az Elektromos hangya hozza a színvonalat, a többi kettő*** feledhető. S ez több, mint jó arány!

Még szerencse, hogy PKD ugyanabban a mátrixban, valóságban létezett, amiben én is élem a napjaimat! Már ha azonos vagyok velem, és PKD valóban létezett, írásai nem csupán szimulákrumok a valóságomban. S mármint akkor, ha én létezem egyáltalán, nem csupán egy megírt program része vagyok, aki azt véli, hogy PKD-t olvasott.

* Lenn a sivár Földön , Már megint a felfedezők 
** Különvélemény , Második változat , Imposztor , Emlékmás , Citadella , Kémek 
*** Apáink hite , Amit a holtak mondanak

4/5

(2016)

Amikor megjelenik egy új Lucky Luke-füzet, mindig azonnal lecsapok rá. Nem vagyok képregény-fan, de van egy-kettő, amit nagyon szeretek: Zorád Ernő, Kocsmáros Pál dolgai, A Watchmen, nagyon tetszett a Setét torony-sorozat, a Mozaik és persze az Asterix- történetek. (A fiam most nyáron költözött el: egy pillanatnyi behunyt szemű gondolkodás után neki adtam ez utóbbiból az összes meglevőmet; ő is nagyon szereti, én meg őt, de most meg szerezhetem be az összeset: vagyon.)

Szóval Lucky Luke. Erdős Güzü, volt osztálytársam lepett meg egyszer, úgy hatodik felé, hogy suliidőben nincs-e kedvem elmenni vele Parádfürdőre, az apukája szerzett beutalót. Ne zavarjon, hogy alapvetőn tüdőbeteg gyerekeknek szól ez a lehetőség, arra az időre tüdőbetegek leszünk. Meglepődtem, mentem, jó volt. S ott, Parádfürdőn volt valakinél vagy hat Talpraesett Tom képregény (Lucky Luke leánykori neve az Újvidéken kiadott füzetekben). Rávetődtem, nagyon tetszett, de itthon beszerezhetetlen volt.

Amikor Magyarországon elkezdték kiadni a füzeteket, nagyon boldog voltam. Vagyok. Túl nagy meglepetés nem éri az embert, a jól kitalált, megalkotott alak, Luke, mindig ugyanaz, a füzetek szereplőit rendre a Vadnyugat híres, hírhedt alakjairól mintázza a szerzőpáros. Vagy éppen a híres vadnyugati történéseket, szervezeteket (pl. Pony Express) veszik alapul. Tetszik, hogy a füzetek végén egy oldalban azért fényképesen, néhány mondatban visszatekintenek a valóságra.

Ebben a füzetben az előbbiről, a híres, hírhedt személyek felhasználásról van szó. Calamity Jane, a férfias nő valóban élt, létező személy volt. A nemével megbékélni nem tudó, trágár, minden nőiességet nélkülöző figura (bár a fotója alapján talán nem is) önmagában kiváló alkalma biztosít a szerzőknek a bolondozásra. Ki is használják alaposan! Amit a történetről el lehet mondani, azt elmondja a fülszöveg, a többit nem érdemes, mert poént lő le az ember. Luke és Jane kiváló páros a gonosz nyakon csípésében, Luke rezignáltsága a másság elfogadásában pompás (még nem a szélső-liberalizmusról van szó: Luke megpróbál asszonyt faragni a nőből).

Olyan hangosakat most nem röhögtem, de szélesen végig mosolyogtam az egész történet.

5/5

(2016)

Marcus Meadow alias Réti László lábon megvett kilóra a Hasonmással. Több könyvét is olvastam azóta, egy kivételével mind tetszett. Akkor is, ha számomra annyira ütősek nem voltak, mint a Hasonmás. De lelkes maradtam.

Namost: ezt a kötetét a Rukkolán szereztem meg. Nem volt most kedvem krimihez. Csak úgy későbbre vetődtem rá. Aztán hazahoztam. Aztán belelapoztam, és elolvastam egy-két oldalt. Aztán azonnal félre is tettem a többi négy-öt könyvet, amit olvasok.

Mert mondtam már: hiába a szép szavak, a magvas gondolatok, hiába bármi: az a jó könyv, amit mindenhol, folyamatosan olvasni akarok, ami minden egyéb vágyamat legyőzi (kivéve, naná, a Szerelmetesfeleségtársam utánit, azt még egynek sem sikerült). Akkor is, ha nem mély irodalom, akkor is, ha nem döbbenek rá az Élet Legnagyobb Válaszaira tőle (úgyis tudja mindenki: 42!), akkor is, ha nem leszek jobbá tőle, ha nem lesznek fennkölt érzéseim és gondolataim általa. Mert lássuk be, az a jó könyv, amit az ember olvasni akar és szeret. Mindentől függetlenül.

A Könnyek városá -ról el kell mondanom: mindössze egy helyen találkoztam egy rosszul sikerült, suta párbeszéddel. A könyv néccá' oldal felett van. Ennyit a negatívumokról. Arról az egyről.

A többi pozitívum. Olvasmányos. Izgalmas. Ez nem kacagtató, de néha azért lehet jókat mosolyogni („– S hogy szedted ki belőle a választ? – Logika! Törtem a fejét!”), bár most nem ez a cél. Letehetetlen. Annyira filmszerű, hogy ha valaki indíttatást érezne iránta, nem is kellene dramatizálni, a könyv maga forgatókönyv (jó-jó, persze, hogy nem. De!).

Ami különösen dicséretes: az alakjai élő alakok. Mármint nem a valóságban élők, hanem életre kelők. Egytől-egyig. Ráadásul, mint ilyenek, nem is kétdimenziósak. A számomra legpöpecebb ábrázolás az orosz zsaru és a csecsen maffiózó kapcsolatának bemutatása. Van abban minden!
S aki szimpatikus, így az, árnyaltan, háromdimenziósan. Aki meg nem az, az is így nem az.

Tekeredik erre-arra a sztori („– És miről szól? – kérdezte tőlem életem nője, úgy a könyv egyharmadánál. Nem tudtam neki pontosan megmondani. – Krimi! – válaszoltam. – Ennyi a fülszövegből is kiderül! Valami több? ­– nézett rám, gyönyörű asszonyom. – Még nem tudom! – válaszoltam. – Akkor nagyon jó lehet, ha mégis olvasod!” 
Az!

Nem vagyok benne bizonyos, hogy Réti ismeri az orosz rendőrséget, vagy csak életre keltette a legmegfelelőbb paneleket, de minden részlete hihető. Nem tudom, hogy valós-e, mert fogalmam nincsen az orosz rendőrségről, de a bennem élő sztereotípiák szerint teljesen ilyesminek képzeltem a rendszerváltás utáni orosz zsaruságot. 
Azzal együtt, hogy Mrs. Mohapapa hozzátette: „Mért, miben tér el a magyar viszonyoktól?” Nos, izé, ha így vesszük, akkor valóban… Nálunk a magyarokat ok nélkül verető főrendőrt kitüntetik, akiket vert, azok meg 165 év börtönt kapnak; az alvilág és a felső vezetés összefonódása, a nagy halak futhatnak, a kis halak meg bekaphatják, akinek pénze van, annak az Isten pénze sem elég… Estébé. Szóval ugyanaz. Ott több vodka fogy. Itt kisebbek a rohadt nagy pénzek. Mondjuk. Aki dolgozik, annak megbecsülés nincs, ha meg belepacsál valamibe, fusson, ahogy csak tud! De ez se nem orosz, se nem magyar, hanem általános összefüggés.

A könyv felveti az önbíráskodás kérdését. Is. Szerencsére nem szájbarágósan, nem szétmoralizálva a pergő sztorit, de felveti. És nem veti el. 

Amikor a hivatalos, társadalmi helyekről érkező igazságszolgáltatásnak nevezett korrupció (nekem senki ne hivatkozzon arra, hogy Magyarországon jogszolgáltatás van, mert van, a fenét van!) már biztosan semmit nem ér, az igazság szolgáltatása érdekében összefoghat-e a ki-kivel, és a hivatalos csatornákat, lehetőségeket, lehetetlenségeket megkerülve, kakkantva a rendőrségre, a bíróságokra, ügyészségekre, ügyvédekre, jogra, a józan észt és az adott lehetőségeket használva és kihasználva megbüntethető-e a bűnös? Aki különben biztos, hogy érintetlen maradna, és biztos, hogy ő kezdene büntetésbe, ahogyan eddig ártatlanokat (nem keveset) gyilkolt. S ha nem a válasz, ez nem engedhető meg, ha pfúj az önbíráskodás (de miért érzi az ember, hogy sokszor a hivatalos helyeken sincsen semmi köze a döntéseknek és a hozzáállásnak, viszonyulásnak az igazsághoz?), akkor miért elégedett az ember, amikor a könyv eljut végső megoldásig? S miért lehet elégedett az ember, ha tudja, ez a megoldás csak részleges, hiszen az igazságszolgáltató részéről is várható a későbbiekben az igazságtalanság?

Komoly dilemma! Talán még az optimális megoldás is jobb, mint a semmi, ha a tökéletes nem lehetséges.

Úgy érzem, nem, ez az értékelés nem lesz a leginkább lájkolt értékeléseim között. Egy krimiről részleteket elmondani otrombaság, még spoiler-jelzéssel is. Most úgy érzem. Meg erről a könyvről nem is érdemes: közhely, de inkább olvasni kell!

5/5

(2016)

A könyv érdekfeszítő, aktuális, felháborító és elképesztő. Ulfkotte könyvének az alcíme: Hogyan profitálnak politikusok, újságírók és civilszervezetek a menekülthullámból? 

S az a helyzet, hogy az alcím nem csupán sugallja, amiről a könyv szól, hanem nagyjából el is mond mindent. Hogyan profitálnak? Úgy, hogy pénzt kapnak, és lenyúlják a nagy részét. Minél több a migráncs, annál nagyobb a zsé, annál vastagabb a privát pénztárca. Ahogy annak lenni „kell”. Úgy fest, nem csupán Magyarországon, hanem szanaszéjjel, mindenhol így megy ez. A könyv tartalma nagyjából ennyi.

Mondjuk, ezt már Oriana Fallaci könyvénél írtam: számomra érthetetlen Európa önvédelmi reflexének a hiánya a migráns-kérdésben. Azt is leírtam ott, hogy ez nem másság gyűlölet, hanem realizmus: aki valóban menekült, aki valóban a háborús övezetből jött, aki valóban segítségre szorul, aki valóban integrálódni akar, aki tiszteletben tartja annak az országnak a törvényeit, ahová érkezett, nos annak segítsünk. Aki a törvényeket áthágva, lesz@rva érkezik, viselkedik, akit hazugságon, törvényszegésen kapnak, aki követelőzik, rongál, balhézik, annak miért is lenne kötelező segíteni? 

Volt itt hivatkozás 1956-ra (egek, mekkora baromság!), volt könnyes és valóban borzalmas képösszeállítás a szíriai háború következményeiről, figyelmen kívül hagyva, hogy vajon a menekültek hány százaléka érkezett valóban Szíriából, (ha onnan is érkezett, akkor ez mentség-e arra, hogy áthágja az itteni törvényeket?), volt itt már fasiszta a magyar kormány (nem a kedvenceim, de ebben az esetben, lássuk be, jogos volt, ahogy hozzáállt a kérdéshez; a kötvény bizniszt persze nagyon ne számítsuk a pozitívumok közé, de az is példája, mekkora pénz van a menekültekben!)

Nos, Ulfkotte megadja a választ: a migráncs tömegekben hatalmas pénz van. Ezt már hazánkban is tudjuk (lásd egy bekezdéssel feljebb!). 

A hatalmas pénz jólétet jelent az emberjogi aktivistáknak, segélyszervezeteknek (megkapja a magáét anyagilag és Ulfkotté-tól is a Vöröskereszt és a Máltai Szeretetszolgálat is bőségesen). S tulajdonképpen ez a válasz az elvtelenségre, az önvédelmi reflexek kikapcsolására: a pénz. 

Tény, az eddig széles tárt karú országok sorban vesznek vissza a vendégszeretetük határtalanságából, épülnek a kerítések, visszaküldéseket fontolgatnak, önvédelmi gárdák alakulnak. Vagyis tér vissza a realitásérzék. 
De nyilvánosan kimondani azt, hogy ennek mocsokul nem így kellene mennie, még mindig necces, mert aki így, ebben a formában, számolatlanul, átsétálva Európán, önazonosság tisztázása nélkül nem akarja fogadni a tömegeket, az rasszista, fasiszta, a polkorrekt szemlélet szerint. S a polkorrekt liberalizmus, ahogy Ulfkotte-nél látjuk, nem is annyira a humánumról, mintsem az anyagiakról szól. S ezzel Isten mentsen, hogy bárkinek a személyes humanizmusában kételkedjek! De az összkép nem erről, nem az emberiességről szól. 
S azért nem, immár ismétlem magamat, mert akkora pénz van ebben a bizniszben, ami minden mértéket és realitás felülír. Mondja Ulfkotte. Mi meg látjuk.

A könyv, ahogy mondtam, gyakorlatilag az alcímével elmond mindent. A többi a részletezés, a szőrözés, molyolás, a nevek konkréttá tevése, legyen szó szervezetekről vagy a korrumpálható, korrumpálódott, a szervezetekbe, döntés hozó fórumokba beépült politikusokról. Szép hosszú lista. 

Annyira hosszú, s annyira egykaptafa a történet, hogy a könyv végére el is fáradtam, kicsit érdektelen is lettem. Főleg, mert a rezignáltságból csak az értékelésem utolsó három mondata fakadt: 
Ulfkotte könyve aláhúzása annak, hogy mennyire beteg ez a világ, mennyire elhagyta a józan ész ösvényét, s milyen aktívan ássa a saját sírját. S hogy a pokolba vezető út is a jó szavakkal, nemes eszményekkel van kikövezve. 

S a kérdés ugyanaz, mint Ulfkotte másik könyvénél: rendben, tudjuk, értjük, utáljuk, felháborodtunk, elmennek ezek a büdös francba… de végső soron, mifenét lehet tenni? Valamit jó lenne!

3/5

(2016)

Ezt a könyvecskét a napi munkám során Örkényben járva, a nagy élelmiszerbolt könyves forgóján leltem. Az érdeklődésemet a magyar film aranykora iránt Szerelmetesfeleségtársam keltette fel. Ő még mindig lelkesebb, mint én, de azért nagyot nyitottam. Az volt és maradt a véleményem a harmincas-negyvenes évek filmjeiről, mint a Spencer-Hill filmekről: ha egyet láttál, láttad mindent. Mégis szeretnéd látni a többit is. Amit ad: habkönnyű szórakozás. Mindenféle különösebb gondolkodás, rádöbbenés, értelmezés-probléma nélkül. (S persze van kivétel, több is, mint például Szőts István Emberek a havason -ja.)

Ez a könyv azt adja, amit a címe mond. Egy kis Jávor-életrajz, körítésnek korabeli anekdoták (a Gózon Gyuláról szólókon volt, hogy harsogva röhögtem), majd a talán leghíresebb film betétdalok részletei, és kitekintés a hazai és nemzetközi szakmára, elsősorban az amerikai filmkészítésre.

A könyv borítója jól sikerült. A nyomás újrapapírra készült, a tördelés egyértelmű, de nem túl ötletes. Előnye, hogy bár egyértelműen nem impozáns könyvnek készült, vannak benne képek, sőt képaláírások is.

Jávor a magyar filmkészítés aranykorának nagy sármöre volt (én egy időben rendre összekevertem Clark Gable-val). Szerepe, amibe szinte teljesen beleszorult, az elegáns, udvarias, határozott fiatalember szerepe. Nem mondhatni, hogy nem készült film nélküle, mert de, ám a harmincas években kb. negyven (!) filmben játszott. Aradról, szegény családból cselezte fel magát Budapestre (valóban csellel szerzett egy ingyen vasúti jegyet a fővárosig), ahol több év nélkülözés után indult csak el a pályája. De akkor nagyon elindult. Igaz, jobbára csak a filmes karrierje, pedig a maga részéről a színházat ugyanilyen fontosnak tartotta. A film nagyon jól fizetett, a színház pedig a művészetet jelentette. Ha elég sokára is kapott szédületes filmes sztárságának megfelelő színpadi szerepet.

Aztán a harmincas évek, a negyvenes évek elején a politika kerékbe törte a pályáját. Zsidó felesége miatt a Gestapo megfigyelése alatt áll, többször zaklattál is. Az életük védelme végett úgy döntött, emigrálnak. Amerikába ment, ahol néhány színésztársa, mit például Kabos Gyula, már megelőzte őt. Ahogy Kabosnak, neki is csődöt mondott a színház-alapítási kísérlete. Végül nem bírt a honvágyával, hazatért a már kommunisták által vezetett hazájába. Ahol már nem a nagy filmcsillagként, hanem a Horthy-rendszer kiszolgálójaként fogadták. A régi sikereit soha nem érte el, és fiatalon, gyomorrákban hunyt el.

Egy élet két bekezdésben. Egy sikerekben gazdag, mégis, a politika által derékba tört élet.

Amit a szerző hozzátesz még Jávor jelleméhez: nem titkolja, hogy többször küzdött az alkoholizmusával, de elmondja azt is, hogy mindig sikerült úrrá lennie felette. S elmondja, hogy bár valóban szeretett élni, mulatni, a róla keringő, a szilajságáról és a duhajságáról szóló pletykák rendre túlzások voltak. S a nők bálványa Jávor nem volt csélcsap férj, mindvégig hűséges volt a feleségéhez. Szimpatikusabb lett számomra, mint amilyen eddig volt, s amit eddig tudtam róla.

A könyvecskének meglepő módon, erényére szólón még ajánlott irodalma is van (innen tudtam meg, hogy Jávornak van saját önéletrajza is), sőt, egy Jávor-filmográfiát is elhelyeztek a végén. 
Összességében: arra, ami célja teljesen megfelel, ismeretet ad, szórakoztat, bevezet.

3,5/5

(2016)

Több dolog van, feleim, ami Ulfkotte könyvét olvasva, eszembe jutott. Akkor sorrendben.

1. 
Vajon mire megy az, aki leleplező cikket, könyvet ír? Ezen már sokszor gondolkodtam. Megjelenik az írás. Aztán vagy elolvassák, vagy nem. Vagy történik valami, vagy (jobbára) semmi. Különösen, ha az írás azt a rendszer támadja, amelyen belül a megírója létezik.

Alapesetben maga az információ jut el nagyon kevesekhez, akiket annyira nem érdekel a dolog, hogy tegyenek is valamit, maximum megosztják a Facebook-on. Már ha egyáltalán tudnak valamit is tenni. 

Jobb esetben elhallgatják az információt. 

Rosszabban megmagyarázzák, hogy miért téved, miért nincsen igaza, miért úgysületlenségahogy van. 
A legrosszabb esetben elhallgattatják a szerzőt.

2. 
Az újságírásban, ezt a módszerváltó országok újságírói, közélet emberei nagyon jól tudják, az egyik legeredményesebb módszer az öncenzúra elérése. Amikor nem a rendszernek kell külső fékeket alkalmazni, hanem azokat a rendszer egészével a rendszer tagjaiba építi be. Ezt a stratégiát azonban nem csupán a volt kommunista, cocilistalusta országok vezetése alkalmazza. A politikailag korrekt (értsd: liberális) közbeszédben ugyanez a fortélyos félelem működik. Félreértés ne essék, hiába van itt-ott jobboldali(nak mondott) kormány, ez ugyanúgy működik (lásd: holokauszt-kérdés, cigányság helyzete, homoszexualitás, női egyenjogúság, stb. kérdése). Aki nem a kötelező kánon szerint béget, az eredendően, azonnal és önmagában rasszista, fasiszta és fallokrata. Menthetetlenül és kikerülhetetlenül.

3. 
Ulfkotte azt állítja, hogy a német sajtó gyakorlatilag a politika és a pénzemberek kezében van. A sajtó alatt értendő a média teljessége, természetesen. Ez mondjuk annyira nem meglepő. Ki nem sejtette, hogy így van?

Magyarországon hány évig olvasták az emberek a Metropol című csodát? Most olvashatják a Lokál című még nagyobb csodát. 

Ulfkotte maximum annyit tesz hozzá, hogy konkrét módszereket ír a befolyásolásra és a megvásárlásra. Ez érdekes, ütni-késztető, de annyira nem nagy durranás.

S valahogy ez a végszó is a könyvvel kapcsolatban. Érdekes, szomorú, felháborító, de nem olyan nagy durranás. Az ember már csak legyint. Országok lenyúlásának egy apró szegmense, amiről Ulfkotte ír. Megismerjük a taktika részleteit. Hurrá! De a kérdés, hogy mit lehet az ismerettel kezdeni, na az bizony válasz nélkül marad. De persze ennek megválaszolása már nem is az újságíró, nem is Ulfkotte feladata. Ő csak megtette, ami viszont meg kellett tennie. S igaz, ha többen járnának a nyomában… De ez már az álomvilág, Utópia határa. Sorompót fel!

3,5/5

(2016)

Nézegettem a Moly-on és a Rukkolán, de alig találtam olyan könyvet, ami a módszerváltozás után jelent meg és a Tanácsköztársaságról szól. Az egyik Nemere István könyve, a másik ez, Marschalko Lajos vékonka könyvecskéje. Nézegettem az általam nem rendszeresen, hanem érdeklődés szerint vásárolt Rubicon folyóirat számait is, de ott sem leltem semmit. A módszerváltás előtti irodalmat hanyagolom.

Nem is tudom, minek nevezzem ez a könyvecskét. Marschalkó nem teketóriázik, belecsap a lecsóba egyből, majd egy ponton ki is ugrik a témából. Anélkül, hogy akár kísérletet is tenne egy átfogó kép bemutatására, s anélkül, hogy például a borítón is szereplő Kun Béla bemutatásra kerülne, vagy akár szó esne a vörös terrorról, illetve a forradalom leveréséről. De akár a kiváltó okokról is. Rendben van, nem tudományos mű, ezzel nem is lenne semmi baj, de nagyjából a napi sajtó szintjén dobálózik a nevekkel és az eseményekkel. Ezért komolyan nem az objektivitás hiánya, vagy a tömény zsidózás (ami, lévén marhára nem ragaszkodom a remegő polkorretséghez, önmagában nem háborít fel) a legnagyobb hátránya ennek a könyvnek, hanem a felületessége. Elég csak összevetni például Richard Pipes az orosz kommunista forradalomról szóló könyvével: ég és föld.

Apropó zsidózás. Egyfelől, ha igazat ír Marschalkó, akkor megdöbbentő e náció létszámfölénye a ’18-as eseményekben. Meg másfelől is. Jóformán nincsen forradalmi szereplője a történteknek, aki származását tekintve, ne zsidó lenne. S mintha végső soron Marschalkó fő mondanivalója is éppen ez lenne. S még ez sem lenne baj igazán, ha megokolná a miértet. Mi volt a zsidóság célja ezzel a forradalommal, miért tették tönkre, miért járultak hozzá Magyarország megcsonkításához, mi okuk volt a pusztításra és miért e náció voltak a szellemi vezetői a kommunista hatalomátvételnek? 

S csak nagyon csendben, halkan tűnődöm: ha Marschalkónak igaza van a túltengésben, anélkül, hogy a vörös terrorig eljutna (erről csak néhány fotó került a könyvbe), vajon a harmincas-negyvenes évek eseményei (még akkor is, ha azokat jócskán súlyozom is), nem értékelhetők egyfajta társadalmi, politikai REakcióként? 

Ami nem teszi indokolttá Kohn bácsi Dunába lövését, de érthetőbbé válnak a motivációk. Ha Marschalkónak igaza van…

Összegzés: elnagyolt, háttérinfók nélküli kis politikai pamflet, ami maximum az érdeklődés felkeltésére szolgálhat.

3,5/5

(2016)

(Az értékelés javított, kétszer bővített változata) 

Burroughs könyvei megbízhatók: ha egyet olvastál, akkor olvastad mindet. Az alakok vagy feketék vagy fehérek, bőrszín alapján is, jellemük alapján is, a főhősért pedig minden könyvön keresztül izgulhatunk, miközben felesleges izgulnunk, mert akár Afrika erdeiben, akár a Marson küzd az igazságért, abban biztosak lehetünk, hogy bármilyen körülmények közé is kerül, akármilyen veszély fenyegesse is, vagy a puszta erejével (emberfeletti persze) vagy az eszével mindig kivágja magát, és végül bizton győz a gaz ellenen. Hívják akár Tarzannak, akár John Carternek.

Burroughs stílusa, ha egy könyvet olvastál, mindet olvastad, hihetetlenül megbízható, nem okoz csalódást, meglepetést: egyszerű, könnyű, néha picit bugyuta. De ennek ellenére nem letehető egyik könyve sem. Ha két-három oldalt elolvastál, és már megszoktad, hamar meg lehet, akkor elmerülsz a történetben, és végéig fel sem bukkansz. Ne kérdezd, kérlek, miért. Csak. Mert jó történeteket talál ki. Ugyan mikor vontad kétségbe, hogy a minden lében két kanál nem jár végére a dolgoknak, hogy Columbo, Derrick és a többiek nem nyomozzák le a csúnya gyilkosokat? Mégis nézed/ted, ugye? Burroughs fő alakja ráadásul csuda egzotikusak: Tarzant majmok nevelték fel, erős, szűkszavú, becsületes, nagy szíve van, kemény ökle, gyors; majomember, gorilla fizikai képességekkel, humánummal,emberi aggyal. John Carter pedig a Marson egzotikum. Marsi Tarzan. Nagyjából. Csak ott a figurák egzotikusak. Emitt, Afrikában meg mindig van valami nagyon gonosz, kapzsi fehér ember, valami patalogikus fekete törzs, aranyszőrű oroszlán, hangyaemberek, Aranyváros. Most éppen feketéből fehérré válni akaró, gyönyörű női Michael Jackson-ok, oroszlánemberek, elefántemberek, okkult varázslók. Pazar!

Viszont ebben a Lapkiadó hosszú, majdnem teljes sorozata után megjelent, ritka kötetben (még senki sem olvasta, ennyire ritka?) azonban valami nincsen a helyén. Majdnem minden ott van, csak talán a fordítás hibázott. Egy eredetileg 1936–1937-ben megjelent kötetben valami hihetetlenül kizökkentő erejű volt diszkóról olvasni, meg az egyik szereplő azzal poénkodik egy verekedés után, hogy egy kamion gázolta el… Hö?

Viszont ami meglepett: Burroughs van humora. Ez eddig nem volt, vagy piszkosul titkolta. A könyv vége felé akad egy gonosz kiskirály, akit a felesége rángat, mint marionettet, és az egész udvar tart az asszonytól. Ahogyan ő maga is. Rettentő jól szórakoztam, amikor a király inkább marad Tarzan foglya, inkább hagyja magát Tarzannal elhurcoltatni, mint túszt, csak ne kerüljön az asszonya kezei közé. Ebben a jelenetben annyi finom húzás volt, kedves, pici pszichológia, annyi börleszk, hogy szinte elfeledtem, Tarzan-könyvet olvasok.

(A mindenit, a következő gondolatot az értékelés első verziójából kihagytam, pedig talán a legfontosabb észrevétel!) 
A legmeglepőbb fordulat, hogy Burroughs ebben a könyvében politizál. Az elefántemberek városában, Atnéban történtek, a királyi párral, Fórosz-szal és Menofra-val a fókuszban gyakorlatilag egy komplett szinopszis egy jó kis proletárforradalomra. Talán Wass Albert is olvasta, mielőtt megírta az Átoksori kísértetek -et. Gyanúsan ugyanaz a történet: a semmiből jött senkik átveszik a hatalmat az arisztokrácia felett, és miközben rettenetesen szánalmasak, ijesztően nevetségesek, a kezükről csepeg a vér, és mindenki rémült szívvel fél tőlük. Az istállóban egy rabszolgasorba taszított volt arisztokrata meg is fogalmazza az istállófiúból felemelkedett új uralkodóosztálybelinek: 
„– Nem, szolga, tévedsz. A szíved mélyén te mindig istállószolga maradsz, és valahol legbelül ezt tudod is. Ezért vagy olyan dühös. Ezért gyűlölsz engem, vagy legalábbis azt hiszed, hogy engem gyűlölsz, holott saját magadat gyűlölöd, mert tudod, hogy mindig istállószolga maradsz, bármilyen rangra emeljen is Phoros.”* 

Ez pedig mindent visz: ne felejtsük el, mindez a dzsungel mélyén hangzik el. Arisztokrácia, csőcselék, középosztály, negro Marx.

– Az arisztokrácia utolsó képviselőit látod itt – magyarázta Valthor Tarzannak –, akik nem menekültek el, vagy nem álltak át az erythroszokhoz. Phoros és Menofra azt hiszik, hogyha valamennyi ellenfelüket kiirtják, akkor nem lesz többé ellenzékük, és semmitől sem kell tartaniuk többé. Valójában azonban egyre több ellenséget szereznek maguknak, mert a középosztály természetesen inkább az arisztokráciához húz, mint a csőcselékhez, melyből az erythroszok verbuválódtak.** 

Bizonyos értelemben Burroughs prófétált is, mert a királyi pár kísértetiesen emlékeztet Nicolae és Elena Ceasescu-ra. Véres kezükben és ostobaságukban is. A könyv, ahogy mondtam, 1936–1937-ben íródott. 
Szóval nagyon úgy fest, Burroughs-nak volt már ismerete a kommunista rezsimek, vélhetőn az Oroszországban történtek működéséről és módszereiről. S a kép, amit lefest, a valóságnak megfelelőn korántsem hízelgő.De valóságos. Ahogy a mellettem ülő Szerelmetesfeleségtársam lényeglátón megkérdezte: „Mikor írta Orwell az 1984 -et?” 

Nos, tizenkét évvel később, mint Burroughs ezt a Tarzan-könyvet.

Marad tehát ez is a polcon. Mert Burroughs könyvei megbízhatók, letehetetlenek, egzotikusak… De hiszen erről már beszéltem.

P.S.: Egek, a regikonyvek.hu-n 4000 forintról_leértékelve_ árulják ezt a kötetet 3200 forintért!

* Az idézet nem az általam olvasott példányból való, hanem abból a verzióból, ami Tarzan a nagyszerű címmel jelent meg. Ezért van, hogy a király, Fóbosz neve Phobos-változatban szerepel.

4,5/5

(2016)

Mireisz László könyve impozáns kis kötet. Gyönyörű a borítója, megfelelő a mérete, ízléses a tördelése, jó kézbe venni és lapozgatni. A tartalomjegyzék is roppant sokat ígérő.

S valahogy itt van a probléma a könyvvel. A téma tartalma és a történelem valósága folytán minden ezzel a kérdéssel foglalkozó írás csak kísérlet, próbálkozás, gondolatkísérlet lehet. Hogy miért, azt Mireisz az első fejezetekben kifejti: a keresztény egyház és annak magyarországi politikai képviselői, kezdve a szentnek mondott Istvánnal, tűzzel-vassal pusztítottak mindent, ami nem hódolt be minden feltétel nélkül a kereszténységnek. Így olyan írásos emlék nem maradt fel ebből és az ezt megelőző korból, amely nem másodkézből, a győztesek szempontjából mutatná be a tényeket és az eseményeket. Mireisz is többször hivatkozik Fehér M. Jenő könyvére, amely a magyarországi inkvizíciós perek gy régi kódex alapján való rekonstruálásból próbál ezt-azt visszafejtegetni a perek áldozatainak hitéből, világnézetéből. 

Tény, hogy a néprajzból is sok minden valószínűsíthető.

De újra: valószínűsíthető. 
Néha komolyan olyan érzésem van, hogy minden, ami történelem, nem a tények sora, hanem szubjektív visszaemlékezések, a tények értelmezésének valósággá avanzsálása, kinek-kinek világnézete, politikai, vallási meggyőződése szerint; a volt valóság nem fejthető fel igazán. De vajon a saját, személyes múltunk felfejthető? Ugyanarra emlékszünk mi, s ugyanarra emlékeznek, ugyanúgy, ahogyan mi, a szüleink, a barátaink, a szerelmeink? Á, dehogy! S melyik az Egyetlen Érvényes Olvasat?

De ezen a ponton Mireisz László könyve kicsit félrevezető. Az a címe, hogy A magyar vallás. Mintha itt lenne a kezünkben a megoldás. Mintha élre vasaltan be lehetne mutatni, milyen is volt világnézetében, hagyományában, részleteiben, tartalmában, félépítésében ez a vallás. Nincs a kezünkben, nem tudjuk, nem tudhatjuk. A könyv sem tudja. S mivel nem tudja, mert nem tudhatja, foglalkozik sok mindennel, amit tudhat, vagy legalábbis tények alapján valószínűsíthet. Ez sem kevés, de nem arról szól igazából, ami a könyv címe.

A mondanivaló lényege: a magyarok gyakorlatilag a médek papi rétege voltak, hitük hasonló volt, mint a történelembe később érkezett Zarathusztra vallása, de a magyaroké az ősibb, a szövegösszefüggésből következtethetőn, autentikusabb vallás. Ezt a vallás vitték tovább, amikor a politikai helyzet (ezt Mireisz részletesen elmagyarázza) úgy kívánta, és ez volt az a vallás, amit István király és utódai az Európába való betagozódásérdekében tűzzel-vassal, inkvizícióval irtottak, de ami vallás nyomokban, maradékában, foltjaiban fennmaradt a népi emlékezetben, amit nem lehetett kiirtani, mert olyan zsigerileg beleolvadt a magyarok tudatába, és ami csak napjainkra veszett el teljesen, és ennek az elveszésnek egyik alap-oka a nyelvünk elveszésében, a finnugor elmélet totális térhódításában lelhető fel.

Mireisz logikusan veszi a lépcsőket, fokról-fokra mutatja be, amit mondani akar.

Nekem mégis nagyon komoly hiányérzetem támadt, amikor a könyv utolsó oldalaira értem. Sejtettem, hogy minden olyan célú munka, ami a magyarok ősi hitét szándékozik bemutatni, csak kísérlet lehet, de legnagyobb döbbenetemre ez a könyv nagyjából a fehér ló áldozatig jut el a bemutatásban. Holott a címe az, ami. Pedig a logikus, olvasmányos felépítmény-alapzatra azt tette volna fel a koronát, ha a könyv címéről a fehér lovak (egyébként nem túl szimpatikus és lelkileg nem túl kecsegtető) feláldozásán túl azért valami többet is megtudunk. De nem. Így ez a könyv is gondolatkísérlet maradt csupán.

3/5

(2016)

Kezdjük az alapoknál!

• nők nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ez az alaptétel. 
• A második, alatta levő tétel, hogy persze azért nem elég, hogy a nő pusztán nőnemű, Nőnek is kell lennie. Mármint nagy n-nel: Nőnek. 
• A harmadik tétel: ahogy az a réges-régi Ádám megkapta az oldalbordájából alkotott másik felét, a férfiember akkor boldog, ha a magáét megleli. Ehhez tisztában kell lennie önmagával, és azzal, hogy mit is akar igazán. Minden más ezután jön.

Amióta az eszemet tudom, mindig szerelmes voltam. Legkezdetben a Daktari-sorozatfőhősnőjébe, Cheryl Miller-be. A nevét persze akkor nem tudtam. Hosszú-hosszú évek múlva, felnőttként újra nézve a sorozat egy-két részét, rájöttem, hogy méltatlan volt a szerelem, a hölgy egy teljesen átlagos amerikai dizájn.*
A második nagyobb szerelem az Alany Dölonyos Zorro-film női főszereplője, Ottavia Piccolo volt.** Ő már mai szemmel is méltó volt a figyelmemre. 

Aztán jöttek a hús-vér lányok: például a oviból az a két-copfos lány, akit a mai napig felismerek a nagypapám által forgatott 8mm-es néma filmen. De a nevét már nem tudom. S aztán Ágik, Ildik, Csillák, Katik, Marik, és sokan mások, mindig szerelmes voltam. Azt kell mondanom, hogy a szerelmemet két nő érdemelte meg igazán. A másodikat feleségül is vettem, most is itt ül mellettem, olvasgat. 

Igaz, amikor őt megismertem, már tudtam, mit akarok. Élt bennem egy sablon, és negyvenévesen azt mondtam, abból nem engedek. Nem engedtem, s ő pont beleillett, hús a húsomból, csont a csontomból, pecsét a szívemen, pecsét a karomon.*** Ő minden igényeimnek is több, mint megfelelt: az első találkozásunkon, amikor jobban megnéztem, nem tudtam a szemem levenni róla, s ez máig így van, pedig majdnem tíz éve nézem őt mindenhol.

Voltak persze csalódások is a sok-sok év alatt, voltak átvágások is (én csak két esetben voltam nem szenvedő, hanem szenvedtető alanya), pofára esések is, fájdalmak, könnyek, volt búsongás, volt öröm, volt szenvedély, volt vágyakozás. Mindig találtam alanyt minderre. (Újra: az egyetlen igazán méltót negyvenévesen.) De soha eszembe nem jutott, hogy a csalódások, átvágások, egyebek miatt agglegény maradjak. Mert lehet élni a nők, a Nő nélkül, de nem érdemes, s mindig hittem abban, hogy az igaz szerelemnek élnie kell, léteznie kell. Úgy fest, igazam volt.

Gárdonyi mester hősei nem hisznek ebben. Vagy túl korán feladják: egy tapasztalat a legtöbbjüknek elég a végleges meghátráláshoz. Tizenkét agglegény úgy dönt, nem búsong egyedül karácsonykor, hanem leülnek és elmesélik egymásnak, hogyan, miért maradtak agglegények. Tizenkét sors, tizenkét történet (na, jó, az egyik kétsoros), tizenkét szerelem, vágyakozás, szenvedély, tizenkét szomorúság.

A könyv története tehát nem egy történet, hanem tizenkettő. Amúgy Boccaccio módra. Mondanom sem kell, hogy Gárdonyi most is remekel. Nem lesznek unalmasak a történetek, bár tudható, hogy a végső kicsengés mindig ugyanaz. Igazán tragikus talán csak egy van közöttük, a többi esetben a főhősök simán újra kezdhették volna a szerelmesnek levést. Nem tették. Pedig volt, hogy ők maguk voltak a szerelem elmúlásának okai. Az idő, a távolság, a mindennapok, ezek voltak az okaik.

Ahogy hallgatjuk ezeket a férfiakat, nevetünk, sírunk, örvendezünk, szurkolunk. Egyet nem teszünk: nem kezdünk el mutogatni a nőkre, mint minden baj forrására. (Édesapám kiskamasz koromban tanított falat fúrni, egy polc falra csavarozásának ürügyén. Munka közben mondta, amikor az egyik tipli nagyon laza lett: „Édes fiam, jegyezd meg, az életben minden baj mindig a lukak körül lesz.” No, ő nem örült volna Gárdonyi könyvének.) Nem, Gárdonyinak eszébe sincsen általánosítani, fallokrata módon megközelíteni a másik nemet, nem mutogat ujjal, nem fitymál, nem okol. Megért és mesél. És az utolsó történetből kiderül a véleménye is: ha megtaláltuk az oldalbordánkat, nincsen lehetetlen: pecsét ő a szívünkön és a karunkon, bármi is történjen. S az asztaltársaság agglegényei méltó módon reagálnak erre a felismerésre, nem szkeptikusak, nem fitymálnak, nem árnyalnak. (Tényleg, olvastátok a Facsebúkon a sokmilliós kocsival pózoló pasit, aki elmondta, miért nem bírja a mai nőket? Behalás… Mármint az általánosítása és a következtetései.)

Szórakoztató könyv ez, meg el is gondolkodtat, meg is örvendeztet, néha szomorúvá is tesz. A nyelvezete gyönyörű, Gárdonyi szépen ír, humorosan, és szereti a hőseit. 

Tessenek olvasni, kérem! Lélekmelengető.

* https://hu.pinterest.com/pin/367958232028819998/ 
**http://zorroandhortensia.blogspot.hu/2012/11/ottavia-pi… 
*** „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.” (Énekek éneke 8:6) A jegygyűrűnkbe is ebből a versből vésettünk egy-egy gondolatot.

4/5

(2016)

Fogalmam sincsen, hol tűnt fel nekem ez a könyv, egyszerre csak ott volt az online-noteszemben. Utoljára meg bent a könyvtárban.

Soha nem olvastam Júlia–, Tiffany– vagy hasonló füzeteket, csak él bennem egy elképzelés, a milyenségükről, s innen ördögi a kör, mert a bennem élő kép miatt soha nem is vágytam rá, hogy kézbe vegyem őket. Bizonyára ezért intett óvatosságra a könyv fülszövegében olvasható „úgynevezett női-irodalom ”-kitétel. Mert valahogy úgy gondolom, bár kategorizálható sokféleképpen, az irodalom vagy jó vagy rossz, de semmiképpen sem női vagy férfi. Azért, mert valami a szerelemről, a szenvedélyről szól, az attól még nem női irodalom (vö. például: Anna Karenina).

Az a baj, hogy ez a könyv valóban női irodalom. Olyan női irodalom, amilyennek a fent említett füzeteket gondolom. A suta a legjobb jelző rá. A szereplők papírmasék (nem lenne baj, mondjuk a zseniális Rejtő sem teremtett többrétegű, mélypszichológiai alakokat, Galamb simán felcserélhető Gorcsev Ivánnal; mondjuk Piszkos Fred vagy Vanek úr, meg senkivel), a párbeszédek gyalázatosak (az alja, amikor a kifosztott, megalázott, az otthonából elűzött főszereplőnek azt találja mondani a testvére, hogy mosolyogjon már, és ennek érdekében megcsiklandozza; nagykorú nőkről beszélünk.), a tempó csak-csak, mindössze a végén csuklik meg, kicsit előbb kellett volna abbahagyni. Az érzelmek, a kimondott szavak mindig teátrálisak, a reakciók jobbára teljesen kiszámíthatók, a sztori… Na, igen, a sztori. Érdekes ez a sztori!

Nem tudom, mennyire valós probléma ez a probléma, a családon belüli erőszak. Az ismerettségi körömben, tudtommal, nem fordul elő. Illetve egyvalakinél, aki azt mondja, a volt férje irgalmatlan verbális bántalmazásban részesítette. A volt férj meg azt mondta, hogy a feleség otthon semmit nem csinált, elúszott, főtt kaja szinte soha nem volt, mosva sem, rumli, kupi, kosz, éppen csak a gyerekek ellátásáról gondoskodott az asszonka. Apcinak kellett sokszor anyci mulasztásait pótolni a napi munkája mellett, miközben anyci meg nem dolgozott, otthon volt a gyerekekkel. Apci szóvá tétele, ezt ő is  beismerte, nem mindig volt szofisztikált. Ez volt a legdurvább erőszak, amiről tudok.

Nem mondok igazat... Volt, hogy kamaszkoromból tétován a fiatalfelnőttségbe tápászkodva az apám kezéből kicsavartam a kést  (még szerencse, hogy nagyon nem volt szomjas, mert sokkal erősebb volt nálam), különben leszúrta volna a nevelőanyámat. Amit olyan nagyon nem bántam volna, de nem akartam teljesen árva lenni: anyu meghalt, apám emberölésért börtönben. De tény, hogy a részegen majdnem elkövetett akciót, hogyan is mondjam, hogy érzékletes legyen: több órás, aktív, agresszív verbális b@szogatás előzte meg, hogy már az én zsebemben is nyílt a bicsak. Tehát ilyen értelemben találkoztam családon belüli erőszakkal. Mondjuk nem tudom, ki volt az áldozat? 

Illetve volt még egy alkalom… A szituáció nagyon hasonló volt, csak ebben én voltam a férfi főszereplő, én, aki kedves, aranyos, türelmes, humánus, alkalmazkodó, figyelmes vagyok. Ám ha az embert többször rúgják ugyanott bokán, ok nélkül, egy idő után megunja, és védekezik. Ha a lányom a megfelelő lélektani pillanatban nem néz rám könyörörgve a szép szemével, és nem remeg a hangja, amikor azt kéri, „Apa, apa, ülj vissza, kérlek!”, akkor nagyon valószínű, hogy a válásunk nem békés és baráti lett volna az anyjával. 

A harmadik eset, ami még eszembe jutott: egy baráti társaság, ülünk a kertben, a házigazda lemegy valamiért a pincébe, és vigyorogva jön fel: „Végre nincsenek patkányok odalent!” Mire a felesége mosolygós gügyögéssel trompfolja: „Csak ha te lent vagy, kicsim!” Apuci olyan békésen tűrte ezt, mint az áldozati bárány a késfenést. 

Szóval, újra mondom, arról a családon belüli erőszakról, amiről a könyv szól, nincs közvetlen tapasztalatom, csak a sokaknak bizonyára fallokratának tűnő ellenkezőjéről, amikor a nő provokálja a szavaival a férfit. S még mielőtt: nem az áldozat-hibáztatásról beszélek, s kétségtelen, a tetteiért mindenki felelős, meg az erőszak soha nem megoldás, persze (de vajon ha a nő erőszakos, bántalmaz a szavaival…?), de valahogy itt bizget a kisördög. 

Szóval a történet az, ami a fülszövegben olvasható: az idegesítőn kétbalkéz anyukát rendszeresen veri és lelki terrorban tartja apuci, a nagymenő egyetemi tanár. Anyu álmai a gyermekvállalás és apci terrorja miatt szertefoszlottak, immár csak apci robotja és a pofonofon mindennapi, simán behódoló, alázatos áldozata. 
Akinek így-úgy, lehetősége lesz a kitörésre. És kitör. És kiderül, hogy valaki mindig kell, hogy odaálljon az ember mellé (jelen esetben a tesója és az anyja). S megoldódik lakhatás, és bár rezeg a léc, biztosak lehetünk benne, hogy az anyagi gondok sűrű fellege is oszlani fog előbb-utóbb. A férj bár bunkó barom marad, veszít minden téren, főszereplőnk meg lelkileg is a sarkára áll (az utolsó jelentek egyikében nem engedi át a taxit egy vetélytársnak, sőt, be is szól neki).

Szóval nem tudom, a történet mennyire életszagú. El tudom fogadni, hogy igen, akár az. Még azt a kérdést sem teszem fel, hogy vajon hogyan alázhatja magát idáig egy ember.? Azért nem teszem fel ezt a kérdést, mert tudom, tudni vélem, hogyan alakulnak így a mindennapi játszmák, hogyan torzulhat el, ha nem is ilyen mélységig, mint a könyvben egy-egy kapcsolat., egy-egy személyiség. Csak azt nem értem, mi a könyv célja? Feltüzelni a nőket a pasik ellen? (Ebben a könyvben minden pasi gazember, akit közelebbről ismerünk az vadember, meg bosszúálló, aljas gennyláda, akit messzebbről, diszkó, park, csak dugni akar) Csak akit nincsen lehetőségünk megismerni, az nem utálni való (főszereplő apja), de még ott is sejtettetik, hogy van, volt baj vele. Szóval a könyv célja annak sugallata, hogy minden férfi disznó, gennyedék, aljas dög? Most jut eszembe, a tesó dobos férje nem ez a kategória, és még rendes is. Igaz, nagyon háttérfigura. 

Vagy az az üzenet, hogy lányok, asszonyok, készüljetek, ez vár rátok? Mert az, hogy az lene az üzenet, hogy törjetek ki, valahogy nem jön le a könyvből. Az, hogy robbanjatok az első adandó alkalommal, vegyetek látleletet, és el ne higgyétek ám, hogy veletek van a baj, ha vernek benneteket, valahogy szintén nem jön le. Bár ez legalább egy icipicit. (Az is milyen suta jelenet: kétbalkezes főhősünk éppen felébreszti a tesóját, mert nyekeregteti az ajtót, belerúg a kis asztalba, majd bocsánatot kér a zajongásért, mire a tesó megnyugtatja, hogy ne higgyen el mindent, amivel a férje tömte a fejét; miközben ezer jelenet van, amikor a csajszi tényleg béna: például edényfogó nélkül veszi le. a lábost a gázról.

Azért, hogy az írónő, aki Pozsony alpolgármestere, a férje végett megtanult magyarul, nagy-nagy piros pont jár neki. Hátha alpolginak jobb, mint írónak. Mert a könyv, mondom, végső soron, nagyjából mindenestül rossz. 
Csak azt nem értem, hogy akkor miért volt bennem akkora érdeklődés úgy a háromnegyedéig, hogy még Gárdonyi mester Hosszúhajú veszedelem-jét is félretettem miatta?

1,5

(2016)

Szerelmetesfeleségtársam Szabó Magda-fan. Nem elvakültan, begőzölten, ezt az erről a könyvről írott értékelése is bizonyítja, de kedveli az írónő könyveit, stílusát. Bevallom, én annyira nem. De mert szerelmetesfeleségtársam ajánlotta (mondd, Te elolvasad már a Száz év magányt, hm?), hát elolvastam. Ha némi késéssel is. 

Szerelmetesfeleségtársammal ellentétben én annyira nem kedvelem Szabó Magdát, bár az Abigél-t nagyon keveltem. Meg a Tündér Lalá-t.

S ez már a sokadik könyv, amivel hihetetlenül bajban vagyok. Vélem, szerelmetesfeleségtársam a könyv stílusa miatt ajánlotta nekem olvasásra. Azért ezt vélem, mert valahogy mása sincsen neki. Viszont az nagyon van. Zseniális a kis semmiségekre koncentráló, fejezet végi figyelem-fenntartó, információs-morzsa csöpögtető lassú előrehaladás az események megismerésében. (Majdnem azt mondtam, hogy a történet haladásában. De az a helyzet, hogy se történet nincsen igazából, se előre haladás. Erről később.) Eszter elveszik az ezernyi részletben, és ezért elveszik a saját életében. Annyira a részletekre koncentrál (színésznő és nő), hogy az egészet képtelen átlátni. A részletekből bomlik ki végtelen lassúsággal valami, de az a valami is semmi, és ki tudja, jelent-e valamit egyáltalán?

Mondom, a stílus pazar. Itt nincsen ötven oldalon keresztül egy kerámiának a leírása, mint a Régimódi történet elején, tehát az arány pontosan megfelelő.

De ezután mindennel gondom van. A nem létező történet jön a semmiből és megy a semmibe. Mondhatnám, mint az életünk, de azért ebben az esetben egy művészi darabról van szó, ennek csak kellene valahonnan valahová valamit mondania, nem? 

Persze, ha akarom, mond is valamit. Sőt, valamiket. 

• Például, hogy a női gondolkodás még nők számára sem megérthető, maximum empátiát vált ki. 
• Meg azt, hogy irdatlan baromság nem független másikkal párkapcsolatba fogni. Tessen megvárni, amíg független lesz, mert még az sem kóser, ha a becses személyünk miatt szakít! Szakítson önmaga miatt, az a felnőtt dolog, s aztán lehet új kapcsolatba kezdeni. 
  
• Meg azt is, hogy egy szar kapcsolatnak sohasem megoldása a félrekufirc. 
• Meg azt, hogy mekkora barom az ember, amikor belemegy valami irdatlan, mocskos ökörségbe, aztán meg utál mindenkit, csak éppen önnön magát nem, aki az egész langyfost létrehozta. 
• Meg azt, hogy akiben nincsen béke önmagával szemben, az mindenki mással szemben is csak a békétlenséget hintheti. 
• Meg azt, hogy azért, mert valami xar, nem érdemes egy újabb, egyelőre még izgalmas xarral felváltani. 
• Meg azt, hogy, ahogy Csernus írta, tizennyolc éves kora után az ember ne kenje már a saját híg fosát másokra, hanem vállalja a tetteiért, gondolataiért a felelősséget

Szóval ilyen kis okosságok lejöttek olvasás közben. De ez nem vágott a földhöz igazán.

S miközben lenyűgözött a stílus, végtelenül idegesített az önző, hisztis, kiszámíthatatlan, kizárólag az érzéseiben létező, jóformán a gyűlölete által az életen át vergődő főhősnő. S bár ezért kapok a fejemre bizonyosan: kicsit ijedten olvastam a könyv értékeléseit, hogy mennyien azonosultak Encsi Eszterrel. Uramfia, lányok, asszonyok! Erkölcs? Etika? Életkedv? Humor? Másokért élés? Család? Satöbbi? Legyetek többek, legyetek emberek, legyetek nők! Encsi Eszter a példakép?

Persze még ez is lehetne üzenet: ne ilyenek legyetek, legyen bennetek tartás, legyetek ésszerűbbek, erkölcsösek, és törekedjetek a valódi, nem a kapaszkodó, nem a gyűlöletből táplálkozó, hanem a másikért való szeretetre, és ennek érdekében, tetszik, nem tetszik, minőségi kommunikációra van szükség. Szóval lehetne ez az üzenet, de valahogy nem lesz azzá.

Nem tudtam elfogadni azt sem, hogy Eszter személyisége egy kor lenyomata, sorsa egy kor következménye. Mert ez nem igaz. (Vö. Csernus gondolatával.) Szabó Magda ezt akarta volna mondani?

Összefoglalva: van egy főszereplő, aki egy erkölcsi, emberi nulla, rosszindulatú, gyűlölködő (tényleg, miért is gyűlöli Angélát? Mert szép? Mert körülötte mindig voltak emberek? S ha csak ezért, akkor nem csak nihil a nő, hanem még ostoba is.), a saját életét, érzéseit megérteni képtelen ösztönlény, aki a színpadon alkot, de onnan lejöve csak pusztít.

Tényleg gondolkodtam, hogy mit akart ezzel Szabó Magda. Önmagában a stílus csak intellektuális maszturbáció. Van erkölcsi üzenete ennek a nihilizmusnak, vagy éppen a nihilizmus és mások hibáztatása ellen íródott? 
Akart-e mondani valamit a történet-nélküliséggel? 

S voltaképpen: mit is keres az őz a címben? Amikor főhősnéni ((SPOILER: szabadon engedi, az őz meghal.)) De a szabadság a saját életében soha nem valósul meg, mert önmaga érzéseinek, elfojtásainak a rabja, mert csak sumákol, magyarázkodik önmaga előtt, hogy milyen utálatos a világ, hogy nem figyel rá, amikor ő aztán még a pasinak se, soha semmit; de találja már ki mindenki, hogy mit érez, mit gondol, mit miért! Szóval nem ő az őz. Meg senki sem. De akkor…?

Nekem olyan volt ez a könyv, mint Jancsó Hajnal című filmje: egy délutánon át beszélgettünk róla vagy hatan, de Isten őrizzen, hogy még egyszer megnézzem. Itt: hogy elolvassam. 

Mondom: a stílus pöpec, s aztán nekem itt van vége…

2,5/5

(2016)

Pompás volt! Ezek a skandiávok tudnak valamit, és rohadtul elegük van a saját civilizációjukból. Mert a nyuszi-történet alapja egy az egyben visszaköszön Erlend Loe Doppler-éből Illetve egészen pontosan a Doppler ugyanaz a téma, mint ez, hiszen a nyuszi húsz évvel korábbi. Szóval a téma ugyanaz: fickó besokall a jóléti társadalomtól és egy adott pillanatban fogja magát és éppen az erdőben lévén, nem megy vissza újság-szerkeszteni, társadalmi életet élni, férjnek lenni, hanem marad az erdőben, a tundrán. Kézügyessége lévén ilyen-olyan munkát vállal, eladva egy vitorlását pedig pénze is van.

Az egyes fejezetek gyakorlatilag egy-egy kis történetet mesélnek el a nagy történeten belül. Van egyáltalán nagy történet? Nem szakadva röhögős, de kedvesen mosolyogtató sztorikat, a főhős szabadságból fakadó kalandjaiból, amit egész végig statisztál a regény kezdetén elgázolt, a hős (antihős?) barátjává váló nyuszi, és kettejük egyre mélyülő kapcsolata. (A legjobb, hogy még a börtönbe is magával viheti, de van némi tanakodás, mert hiszen hogyan lesz el egy ilyen kis állat olyan szörnyű körülmények között, nem élőlénynek való az a hely. :-)

Van akkor, ugye a szabadságvágy, van a megunt civilizáció, van a medvén kiélt, addig elfojtott indulat, van mosoly, van rötyöj, és ripsz-ropsz, egyszer csak véget ér a könyvecske. Van is vége, meg nincsen is. De az ember sajnálja, hogy vége, mert igazán folytatódhatott volna. A nyuszmusz esztendeje nem váltja meg a világot, nem újítja meg a regény műfaját, de roppant kedves, élvezetes történet. Ha nem lenne közhelyes, azt mondanám, szinte kedvet csinál, hogy keressek magamnak egy nyuszit meg egy erdei faházat.

De nem mondok ilyet, mert ott nem tudnám feltölteni az e-könyv olvasómat, és net híján nem tudnék értékeléseket írni a blogoldalamra. És nem bírom a fagyos hideget.

5/5

(2016)

Központi Környvtár, díjelmeradás, berohanás, könyvkiárúsítás, 200 forint/db. Háromszor tettem vissza a kötetet. Nem az ára miatt, naná, hanem mert már nem férünk el otthon a könyvektől, és egyre erősebb bennem a zsigereimnek ellene mondó elhatározás, hogy csak olyan könyvet kellene megtartani, amit többször olvasok, illetve amihez valamilyen komoly emlék fűz (mert emlék az is, hogy olvastam, ugye). 

Aztán mégis jött velem ez a könyv. Ebben minden bizonnyal komoly szerepe volt a napokban elolvasott Ida regényé-nek, meg az ebből fakadó asszociációknak (Aszlányi Károly, Vaszary Gábor).

Forró Pálról nem tudtam semmit. Ma sem tudok sokkal többet. Korának ismert, kedvelt polgári írója volt, a magyar filmgyártás egyik kulcsfigurája. Hogy miért arról már nem szólt a fáma, egyetlen forgatókönyv-címet leltem, mint hivatkozást. Viszont újra kiadott könyvek címéből viszonylag sokat, vagyis mindez csak arról szól, hogy félművelt vagyok.

Abban, hogy elhoztam magammal ezt a kis pofás, kézbe illő, eltalált borítójú kötetecskét a könyvtárból, nagyon komoly része a volt a fülszövegnek. Amely ebben az esetben nem hazudott. Csak kicsit félrevezetett. De nem tudott mást tenni, mert ez egy olyan regény, hogy az ember zavarba sodródik vele.

Ennek oka, hogy a Játék a havason ha nem is több rétegű, de minden esetre több stílusú regény. Vagy nem is jó szó a stílus, inkább több műfajú regény. 

Mindenek előtt elmondom, hogy Forró Pál élvezetesen ír. A szereplők döntő többsége jól formázott, gondolkodás nélkül felismerhető, és a motivációik viszonylag következetesek. Hangsúly a „döntő többsége” és a „viszonylag” szavakon van. Mindjárt mondom, miért. A regény olvastatja magát és a dramaturgiai bakikat az ember kézlegyintéssel intézi el. Forró jól teremt meg szituációkat, hangulatokat, vonatkozzon ez a regény bármely vetületére.

No, nem árulok zsákbamacskát. Úgy kerülgetem itt a kettősséget, mintha magam is Forró Pál lennék! Szóval: miközben Forró Pál határozottan jó író, aközben úgy tűnik, fogalma sincsen, miről is kellene szólnia ennek a könyvnek, és olyan, mint a tavaszi szél, mikor éppen merre sodorja a tartalmat és a cselekményt a szél. Úgy indul, mint sok más, semmi különöset nem akaró polgári zsáner regény: a szépfiúba sokan szerelmesek, és akik szerelemesek, azokba mások szerelemesek, mindenki szerelmes, de mindenki rossz valakibe. Aki nem szerelmes, az karriert épít. Csavaroknak, fordulatoknak, helyzetkomikumoknak nagyon kellemes a táptalaj. Tény, hogy feltűnő: Forró vagy hímsoviniszta vagy nagyon rossz volt a szociológiai mintája: ennyi nyavalygó, ostoba libát egy rakáson biztosan nem produkál az élet. Vagy Forró kora volt sokkal másabb, mint a miénk… Szóval a történet elcsordogálhatna szépen, lassan, mosolyogtatva, buksisimizve, de Forró egyszerre vált egy nagyot és egy izgalmas, jól felépített thrillerben találjuk magunkat: a világtól elvágott menedékház, ahol szép lassan „mindenki vulkánon sétál”, ahogyan a világszép, csillanó fehérségű foggal villantó, testalkatában, erejében Tarzant idéző férfi főszereplő mondja. Mindenki mindenki ellen. Forró úgy kavarja az eseményeket, érzelmeket, hogy sajnos a végén maga is beleszédül, és vét több dramaturgiai képtelenséget is.

Képtelenség 1.: ((SPOILER: Főszereplő magyar-Tarzanunk gyakorlatilag a mézesheteit tölti a menedékházban, gondnokként a feleségével. S nagyon jól elvannak, mézeskednek mindenhol, ahol csak lehet, dürrögnek, dorombolak, ahogy az friss házasokhoz (na jó: igazi házasokhoz) illik. Magyar-Tarzant addigi síoktató minőségében is fürtökben lepték el a nők, de ő jellem volt, sármosságát, vonzerejét kizárólag a síoktatás marketingjére használta, ügyesen, okosan. Erre ott fent, ahol a feleségével égő szerelemben vannak egymással, semmit nem kell végezniük csak boldogságból orgazmusba haladniuk, nos, ott fent, amikor felrobban ez a kettecskén idill, nos magyar-Tarzan ott szédül meg, a vulkánon sétálva, a vékony fa falak között, ahol minden áthallatszik, s ahol ott van mellette a nem cizellált, hanem telten gyönyörű felesége, aki nem a polgári szalonokban szocializálódott, de aki éppen ezért rendelkezik józan ésszel és pozitív realitással.))

Képtelenség 2.: ((SPOILER: S akkor itt van ez a nem tenyeres-talpas, síkegyszerű, hanem formásan gömbölyű, reális gondolkodása feleség, aki egyszerre fogja magát, és a halál közvetlen szakadékának szélére sodorja az egész társaságot egy esztelen dührohamában.))

Képtelenség 3.: ((SPOILER: Osztán nézzük csak magyar-Tarzan ácsingozó (ácsingozó, étitek!) vágyát Olga iránt. A semmiből jön, a semmiből megy, de egyszerre ott van. Miközben Tarzanunk az egyébként testi szerelem-dús mézesheteit töltette a feleségével, akibe annyira szerelmes, hogy csak na! S amikor a vágyának az alanya több napja nem festette magát, és a hiányzó pilisvörösvári nemesvakolat nélkül, kibújik a szög a zsákból, s miközben üde felesége vakolat nélkül is vonzó nő. Értem én, a férfi az férfi, ami szép az szép (bár itt most nem is annyira), de ami szerelem, az legyen már szerelem!))

Apropó szerelem! Rendben, magamból indulok ki, nagyjából világéletemben különbséget tudtam tenni a puszta testi gerjedelem és a szerelem között, lehet, ufó vagyok (miért is van törülköző a vállamon?). Ami itt zajlik, az permanens összekeverése a dolgoknak. Akinek van valami pillanatnyi átalakulás az alsónadrágjában, bugyijában, az egyből szerelmesnek képzeli magát. Amikor csak simán dughatnékja van. Vagy Forró torzítja el a saját korát, vagy én nem ismerem azt, vagy marha naiv vagyok.

Szóval, ez a formabeli határozatlanság tönkre teszi ezt az egyébként nagyon ügyes, nagyon élvezetes regényt. Amikor beleélem magam, hogy könnyed polgári baromkodás, akkor thriller lesz, nagyon jó thriller, és amikor beleélem magamat, hogy thriller, akkor visszatérünk a könnyed, hepiendes polgári miliőbe, magunk mögött hagyva a szereplők egyfelől nagyon reális, hihető, másfelől indokolatlan, előzmény nélkül, alaptalan érzelmi ingadozásait.

A furcsa az, hogy ennek ellenére kedvem lett további Forró Pálokat olvasni, és úgy fest, jelent meg annyi regénye újra, hogy erre valamilyen formában lesz alkalmam is.

3/5

(2016)