Kezdjük az alapoknál!

• nők nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ez az alaptétel. 
• A második, alatta levő tétel, hogy persze azért nem elég, hogy a nő pusztán nőnemű, Nőnek is kell lennie. Mármint nagy n-nel: Nőnek. 
• A harmadik tétel: ahogy az a réges-régi Ádám megkapta az oldalbordájából alkotott másik felét, a férfiember akkor boldog, ha a magáét megleli. Ehhez tisztában kell lennie önmagával, és azzal, hogy mit is akar igazán. Minden más ezután jön.

Amióta az eszemet tudom, mindig szerelmes voltam. Legkezdetben a Daktari-sorozatfőhősnőjébe, Cheryl Miller-be. A nevét persze akkor nem tudtam. Hosszú-hosszú évek múlva, felnőttként újra nézve a sorozat egy-két részét, rájöttem, hogy méltatlan volt a szerelem, a hölgy egy teljesen átlagos amerikai dizájn.*
A második nagyobb szerelem az Alany Dölonyos Zorro-film női főszereplője, Ottavia Piccolo volt.** Ő már mai szemmel is méltó volt a figyelmemre. 

Aztán jöttek a hús-vér lányok: például a oviból az a két-copfos lány, akit a mai napig felismerek a nagypapám által forgatott 8mm-es néma filmen. De a nevét már nem tudom. S aztán Ágik, Ildik, Csillák, Katik, Marik, és sokan mások, mindig szerelmes voltam. Azt kell mondanom, hogy a szerelmemet két nő érdemelte meg igazán. A másodikat feleségül is vettem, most is itt ül mellettem, olvasgat. 

Igaz, amikor őt megismertem, már tudtam, mit akarok. Élt bennem egy sablon, és negyvenévesen azt mondtam, abból nem engedek. Nem engedtem, s ő pont beleillett, hús a húsomból, csont a csontomból, pecsét a szívemen, pecsét a karomon.*** Ő minden igényeimnek is több, mint megfelelt: az első találkozásunkon, amikor jobban megnéztem, nem tudtam a szemem levenni róla, s ez máig így van, pedig majdnem tíz éve nézem őt mindenhol.

Voltak persze csalódások is a sok-sok év alatt, voltak átvágások is (én csak két esetben voltam nem szenvedő, hanem szenvedtető alanya), pofára esések is, fájdalmak, könnyek, volt búsongás, volt öröm, volt szenvedély, volt vágyakozás. Mindig találtam alanyt minderre. (Újra: az egyetlen igazán méltót negyvenévesen.) De soha eszembe nem jutott, hogy a csalódások, átvágások, egyebek miatt agglegény maradjak. Mert lehet élni a nők, a Nő nélkül, de nem érdemes, s mindig hittem abban, hogy az igaz szerelemnek élnie kell, léteznie kell. Úgy fest, igazam volt.

Gárdonyi mester hősei nem hisznek ebben. Vagy túl korán feladják: egy tapasztalat a legtöbbjüknek elég a végleges meghátráláshoz. Tizenkét agglegény úgy dönt, nem búsong egyedül karácsonykor, hanem leülnek és elmesélik egymásnak, hogyan, miért maradtak agglegények. Tizenkét sors, tizenkét történet (na, jó, az egyik kétsoros), tizenkét szerelem, vágyakozás, szenvedély, tizenkét szomorúság.

A könyv története tehát nem egy történet, hanem tizenkettő. Amúgy Boccaccio módra. Mondanom sem kell, hogy Gárdonyi most is remekel. Nem lesznek unalmasak a történetek, bár tudható, hogy a végső kicsengés mindig ugyanaz. Igazán tragikus talán csak egy van közöttük, a többi esetben a főhősök simán újra kezdhették volna a szerelmesnek levést. Nem tették. Pedig volt, hogy ők maguk voltak a szerelem elmúlásának okai. Az idő, a távolság, a mindennapok, ezek voltak az okaik.

Ahogy hallgatjuk ezeket a férfiakat, nevetünk, sírunk, örvendezünk, szurkolunk. Egyet nem teszünk: nem kezdünk el mutogatni a nőkre, mint minden baj forrására. (Édesapám kiskamasz koromban tanított falat fúrni, egy polc falra csavarozásának ürügyén. Munka közben mondta, amikor az egyik tipli nagyon laza lett: „Édes fiam, jegyezd meg, az életben minden baj mindig a lukak körül lesz.” No, ő nem örült volna Gárdonyi könyvének.) Nem, Gárdonyinak eszébe sincsen általánosítani, fallokrata módon megközelíteni a másik nemet, nem mutogat ujjal, nem fitymál, nem okol. Megért és mesél. És az utolsó történetből kiderül a véleménye is: ha megtaláltuk az oldalbordánkat, nincsen lehetetlen: pecsét ő a szívünkön és a karunkon, bármi is történjen. S az asztaltársaság agglegényei méltó módon reagálnak erre a felismerésre, nem szkeptikusak, nem fitymálnak, nem árnyalnak. (Tényleg, olvastátok a Facsebúkon a sokmilliós kocsival pózoló pasit, aki elmondta, miért nem bírja a mai nőket? Behalás… Mármint az általánosítása és a következtetései.)

Szórakoztató könyv ez, meg el is gondolkodtat, meg is örvendeztet, néha szomorúvá is tesz. A nyelvezete gyönyörű, Gárdonyi szépen ír, humorosan, és szereti a hőseit. 

Tessenek olvasni, kérem! Lélekmelengető.

* https://hu.pinterest.com/pin/367958232028819998/ 
**http://zorroandhortensia.blogspot.hu/2012/11/ottavia-pi… 
*** „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.” (Énekek éneke 8:6) A jegygyűrűnkbe is ebből a versből vésettünk egy-egy gondolatot.

4/5

(2016)