A magyarországi, valóban tét nélküli népszavazás előtt kritikát írni, véleményt mondani valóban nehéz erről a könyvről. Fallaci, magától értetődőn nem a mostani helyzetre reagál, hanem egy sokkal enyhébb, visszafogottabb, problémamentesebb helyzetre reagál.

Fallaci harag-trilógiájának ez a második kötete. Az elsővel szemben, amely általánosságban tekintette át a muszlim vallás viszonyulásait, integrációs kérdéseit, ez a kötet jobbára az akkori, a 2000-es évek eleji, olaszországi helyzettel, az olasz politikával foglalkozik. Sorjáznak az ismerős, de számomra többé-kevésbé arctalan nevek, amiket nehézkesen, utánaolvasva tudok csak elhelyezni a politikai palettán, és olasz viszonyok ismeretének híján nehézkes a valós történelem, állítás-tartalmak megítélése is. Vagy hiszek Fallacinak, vagy nem, s ha hiszek is, a tudatlanságból eredő fehér foltok és az időtávlat következtében ez a könyv mégsem kötött le annyira, mint az előző. 

De nem csupán ez volt az ok.

Amíg az első kötet rész, egymásra épülő gondolatokból áll, addig ez a második valahogy olyan kis szedett-vedett. Valami kigömbölyödik belőle a végére, el-elcsíphető a gondolatmenet fonala, főleg, amikor Fallaci segítőkészen emlékeztet is rá, hol járunk, de messze nem tűnik annyira koherensnek, mint az első kötet.

A téma ugyanaz, mint az előző agymenetében. 
Ami 2004–2006 körül még nagyjából senkinek nem jelentett semmit. Csak Fallacinak. De ami azóta bizony egész Európát megbolygatta, megosztotta. Fallaci bizonyítja, hogy nem csupán a mostani kormány álláspontja megosztó, hanem az övé is az volt, már tizenéve. Az volt, mert a véleménye muszlim-, illetve bevándorló-ellenes. Pontosabban nem is muszlim- és nem is bevándorló-ellenes. Egyfelől elítéli, haragszik a muszlim vallás kizárólagosságára és erőszakosságára, másfelől értetlenkedik és haragszik a befogadó országok érthetetlen önfeladására és önpusztító, pozitív diszkriminációjára. Nagy eséllyel már ez biztosíték-kiverő sokak számára. És rögtön itt van Fallaci könyvének két olyan vetülete, amely elgondolkodtatott.

Első vetület

Fallaci a humanitárius, emberjogi, vallásszabadsági szempontú, liberális megközelítést a mindenkori baloldalnak tulajdonítja. Maga is demokrata. De nem baloldali. És nem vallásos. De a magyar a magyar politikai eszmetörténetet valamennyire figyelve könnyen beláthatjuk, hogy van igazság abban, amit mond. Talán elég, ha csak arra gondolunk, hogy a magyar viszonyokban is hamarost egymásra talált, ami összetartozik: a rendszerváltás pillanatában véresszájún kommunista-ellenes, majd később szélsőségesen liberális SZDSZ hamarost együtt kormányzott az MSZMP utódpártjával, az MSZP-vel, s bizony azóta is e két párt, illetve utódpártjaikat, tagjaikat tekinthetjük a baloldali liberalizmus politikai képviselőinek. (Hangsúlyos a „politikai” szó, bármennyire is behatárolható az a holdudvar, amely eszmei támogatást nyújt a számukra.) 

Fallacit olvasva úgy tűnik, Európa-szerte sincsen ez nagyon másképpen, csak a nevek mások. Ha baloldali: akkor liberális. Az más kérdés, hangsúlyozom ismét, hogy mit is jelent a baloldaliság, és mit a liberalizmus valójában. 
Fallaci továbblép, és azt mondja, a balodali liberalizmus hozzáállása vitte végbe az elvtelen el- és befogadást Európában, de legalábbis Olaszországban. A hangsúly az elvtelen szón van. Az elvtelenség alatt esetenként a törvénytelenséget is érti. Mert fel nem foghatja például azt, hogy amíg egy bennszülött olasz öt év letöltendőt kaphat bigámiáért, addig a szomszédságában élő muszlim család hogyan állhat egy férjből és három feleségből, s hogyan van az, hogy mindez teljesen szabadon és nyíltan történhet? A vallás- és véleményszabadság felülírja a befogadó országok polgári törvényeit?

S bizony itt húzza össze újra az ember a szemöldökét. Mert alapvetőn van-e, jelentkezzen, aki nem humanista, aki nem tiszteli az emberi jogokat, a vallás szabadságát és annak polgári törvényektől való elválasztását? Nem látom a kezeket! Na, ugye! 

De akkor ki az, aki mégis egyetért Fallacival, aki nem engedné be, kivetné az országból a sorsában és pénztárcájában szegény, szerencsétlen embereket, nőket, gyerekeket? Ki az, akiben nincsen empátia a lerombolt ország lakói, az Iszlám Állam által üldözött emberek iránt? Ki az, aki megtagadná tőlük az emberhez méltó életet, a békés, nyugalmas létezést? Mert Fallaci ilyen, ő megtenné. De azt mondja, oka van erre. Erről szólt az első kötete.

Második vetület

Ha a médiát nézzük, olvassuk két dolog jön le. Az első, amit az asztalt verve üvöltött nekem kedvenc kiskocsmánkban egy ismerősöm: „Mutass már nekem egyetlen migránst! Hol vannak? Hol? Ha elmennék szavazni, nemmel szavaznék, de nem megyek el, mert ezt az idióta szavazást én nem támogatom a nevemmel! Miért kellene félnünk azoktól, akik nincsenek itt?” (De ott maradtunk egy asztalnál, és mosolyogva iszogattunk tovább; többet ér az ismeretségünk.) Ahogy Fallaci is mondja: elvetélt, tönkre ment életek sora, kalandos út a gumicsónakon, hálás könnyek a befogadásért, boldogság a családegyesítések miatt. Kinek mi baja lehet ezzel? 
A második, amit nézünk, olvasunk, a szétvert, trágyadomb mód maguk után hagyott táborok, házak, lakások, a megerőszakolt nők, megvert magyar kamionsofőr, meggyilkolt, megbecstelenített önkéntesek, a busznyi Svédországban befogadott elégedetlen, aki a háború elől menekülve azt kifogásolta, hogy a svéd faluban nincsen szórakozási lehetőség, és sokat kell gyalogolni a boltig, a nem létező svéd no-go zónák, a leszerelő svéd rendőrök, az osztrák kerítés, a német hozzáállás megváltozása, a siralmas számok a menekültek munkavállalásáról, az országokon át beazonosítás nélkül csámborgó tömegek, a fóti gyermekváros rendre visszatérő, harmincéves „gyermekei”, Köln, Nizza, Párizs, stb., stb. 

*

A két nézet, értelmezés manapság nem kiegészíti a másikat, hanem egymásnak feszül. Az első csoport képviselői azt mondják, a média gyűlöletre gerjeszt a jól szerkesztett műsoraival: a balhés migránsok csak kirívó esetek, a nagy számok törvénye alapján természetesen ilyen is vannak, de az csak a töredékük, és ne ezek alapján ítéljük meg a nagy többséget, és különben is, a terror-cselekmények elkövetői jobbára nem mostani bevándorlók, hanem már évek óta az adott országban tartózkodó betelepülők. A második csoport azt mondja, nem akar terror alatt létezni, nem akarja, hogy egy kisebbség határozza meg a többség véleményét, és nem akarja, hogy a pozitív diszkrimináció végett a szociális rendszer végleg összeomoljék, s hogy vak, aki ezt nem látja a tudósításokból.

Fallaci egyértelműen a második csoporthoz, a migráció ilyenformán való ellenzőihez tartozik. Azt mondja, Európát eladták a rövidlátó politikusok, s jobbára még csak nem is pénzért, hanem rövid távú politikai érdekekért. Azt is mondja, hogy a muszlim vezetők részéről, csúnya dolog, de igen, összeesküvés-elmélet van a háttérben. (Mondjuk a Soros-dokumentumok nyilvánosságra kerülése ezt nem cáfolja.) 

Azt is mondja Fallaci, hogy ebben a végtelenül polkorrekt világban aki nem együtt béget a nyájjal, az hamarosan rasszista, fasiszta, idegengyűlölő lesz, s mint ilyen, hiteltelen, megvetetett pária. Ahogy ő is az lett.

Fallaci könyvének, érvelésének, megfogalmazásának vannak gyengéi vagy egyenesen ostoba elemei („Én ateista keresztény vagyok” – mondja, és a következő mondatokban kiheréli Jézus keresztény szemléletű szerepének lényegét). Vagy: Amerika voltaképpen valóban a világcsendőr-ország pozitív szerepét ölti fel az ő értelmezésében, és például a százhúszezer polgári halottat produkáló iraki háború az egyik legigazságosabb válaszlépés volt a WTC-terrorra. De tartsuk szem előtt, hogy Fallaci nem tudományos munkát, hanem szubjektív politikai pamfletet írt. Tizenévvel ezelőtt, napjainkról.

A gondolkodás és az ítéletalkotás meg a mi dolgunk marad.

2,5/5

(2016)

Nem tudom, pontosan, hogyan és miért került a kezembe, pontosabban az e-könyv olvasómra Gárdonyinak ez a műve. Ha Gárdonyi, akkor Egri csillagok. Egy-két könyvét még meg tudtam volna említeni (ha belegondolok, ezzel együtt kettőt), de azokról (ezekről) sem tudtam semmit. Szóval egyfelől az Ida regénye lekerült az internetről, másfelől felkerült a kütyümre.

Kívántam olvasni. Megmagyarázhatatlanul. Valahogy úgy, mint amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem, és negyed óra ismerettség után nem tudtam levenni a szememet a szeméről és a mosolyáról (mást is észrevettem, de akkor arról még le tudtam venni a szememet).

Azt, hogy Gárdonyinak van humora, azt az egri várban csetlő-botló Gazsi cigány elárulta, „inzstállom”. Azt, hogy Gárdonyi romantikus is, azt meg Gergő és Vica szerelme árulta el. Azt, hogy szereti a tiszta, következetes jellemeket, az is kiderült az egri hősök sorából, elég, ha csak Dobóra gondolunk. Az, hogy a nyelvezete ízes, élvezetes, szintén egyértelmű. 
De az, hogy mindezekből egy kedves, könnyed, amolyan Aszlányi Károlyos, Vaszary Gáboros történet kerekedik, gondolni sem mertem volna.

Már a könyv elején megrökönyödtem, annyira meglepő és mulatságos volt az alapprobléma, és annyira nem gondoltam, hogy Gárdonyival kapcsolatban felmerülhet a groteszk vagy az abszurd jelző. Aztán az abszurd vagy groteszk alaphelyzethez hozzá igazít két nagyon jellemes, következetes embert, akikről természetesen már az elején sejteni lehet, hogy mit kezdenek egymással a végén. Ida és Csaba a végtelenségig korrektek, udvariasak és szép lassan egyre kedvesebbek is egymással. Ahogy arra számíthatunk.

A könyvben nincsen ellenszenves alak, mégsem válik sem idealistává, sem csöpögőssé a történet. Talán azért, mert bár nem ellenszenves senki (gáz, hogy nekem még Ó Péter sem?), de ez nem jelenti azt, hogy fekete-fehérek lennének a jellemek. Sőt! (Valószínűleg ezért van bennem némi empátia Ó Péter iránt is.) Ez olyannyira igaz, hogy adott esetben a két főszereplő is képes kiakasztani az ember gyermekét, s hiába is próbálja magyarázni magának, hogy a viselkedésük, a viszonyulásuk semmi más, mint az adott kor emberének a viszonyulása helyzetekhez, emberekhez, ez a magyarázat még önmaga számára sem elfogadható. Ida és Csaba néha egyszerűen idegesítők. Néha bénák. Néha túl udvariasak, túl konzekvensek. De éppen ettől lesznek kedvessé, szerethetővé.

Nagyon meglepett milyen nagyon finom kis mozdulatokban, történésekben mutatja be Gárdonyi a két ember egymásra találását, kapcsolatuk változásit. Bergman ehhez képest elefánt a porcelánboltban (vö.: Jelenetek egy házasságból)

Szóval valami egészen mást kaptam, mint amit vártam, bár fogalmam sincsen mit vártam, de minden esetre sokkal több lett, mint amire számítottam. S olvasás közben megkívántam azt az udvarias, előzékeny, figyelmes, korrekt világot. (Miközben naná, hogy sehol, semmikor, meg minden kornak a maga baja.)

A könyvnek van két filmes feldolgozása.

1. Az egyik a magyar film hőskorából, Jávor Pállal (bajusz nélkül!) és Ágay Irénnel. Székely István rendezte, aki nem hagyta magát lebéklyózni Gárdonyi szövege által. A Julis (Gombaszögi Ella) és Bognár úr (Gózon Gyula) páros gyakorlatilag önmagában elvinné a filmet, Ida és Csaba története nélkül is. Székely megmutatja, mivé változna Gárdonyi története Holywood-ban. Nem unszimpatikus a végeredmény. Nagyon más hangulatában és hangsúlyában, mint az eredeti sztori, de nem éreztem szentségtörésnek a változtatásokat. 
2. A másik adaptáció 1974-ből származik, Venczel Verával és Oszter Sándorral. Itt a párbeszédek a legtöbb esetben szóról szóra hozzák Gárdonyi szövegét, és a szükséges dramaturgiai húzásokon (mármint a szövegből rövidítésére gondolok) túl gyakorlatilag teljesen hűek maradtak a regényhez. Ezt a változatot Zsurzs Éva rendezte. Oszter és Venczel pompásan hozzák Csaba és Ida alakját, és szívük változásait. 
   Más tehát a két adaptáció, de szerintem egyik sem jobb vagy rosszabb. Csak más.

De mindkettő megmutatja, hogy a hozott alapanyagban mi minden van benne. Kalapom leemelve, Géza bátyám, nagyon köszönöm a munkálkodását, köszönöm az órákat, amit Ida és Csaba történetével tölthettem!

5/5

(2016)

Anna Gavalda tömör. Aki több könyvét olvasta, ezt megszokhatta. A tömörség, az eddigi tapasztalataim szerint, Gavalda javára szolgált. 

Ez a könyve ifjúsági kisregény. Az ember belefog, és már be is fejezte. Vagyis a tömörség itt dupla célt szolgálhat. Na. SzolgálhatNA. 

De nem szolgál.

Az elején nagyon lelkes voltam, minden bizonnyal az érintettség okán. Személyes, de nem személyemben való érintettség okán. Mondtam is szerelmeteseleségtársamnak, hogy ezt a kisregényt ki kell venni a könyvtárból, és a célszemély kezébe kell nyomni. Róla szól, szinte minden eresztékében. Szinte, mert ő nem fiú, és nincs nagypapával ilyen szoros kapcsolata.

Aztán csökkent a lelkesedésem. Először ((SPOILER: a nagypapa transzcendentális felvételi-segítségekor.)) Agyaltam, hogy akkor ez most deus es machina, vagy simán lelki folyamata, és a kisregény érdekében az utóbbi mellett tettem le a voksomat. Aztán másodszor a befejezés miatt lanyhult a lelkesedésem: hej, ha ez ilyen egyszerű lenne, nem kellett volna már majd' dupla annyit élnem, mint amennyit az édesanyám élt, és nem kellett volna már hat évvel többet élnem, mint amennyit az édesapám élt! Számomra ez a két momentum agyonvágta a művet. A befejezés ráadásul olyan hirtelen, olyan semmilyen volt, mintha Gavalda megunta volna az egészet, és lecsapta a laptopja fedelét: „Kész, itt a vége, fuss el véle!”

Kár érte! Mert a kiscsákó egyébként, az életben bármennyire idegesítő kis pöcs is lenne, így szimpatikus volt. A nagypapa reális, nem tutujgatós hozzáállása pláne. Nagyon finom és érzékletes a szülőknek a gyerek iránti tehetetlenségének és az egymással szembeni konfliktusuknak a bemutatása is. Sőt, hatalmas ötlet a kiscsákóban rejlő kettősség ((SPOILER: képtelen tanulni, kétballábas és -kezes, ha a testnevelésről van szó, de alapvetően hihetetlenül gyakorlatias, technikai szempontból jó agyú (banánhámozó-gép, pazar!))) Bár a gyakorlatban szerintem akinek kézügyessége van, az a térben jól koordinál, vagyis ((SPOILER: pont a torna nem menne szembe a technikai érzékkel.)) 

De valahogy az egész nem egy kész, befejezett művet takar, hanem mintha Gavalda ötletének a szinopszisát olvastam volna. Kár érte.

2,5/5

(2016)

Akkor először a refrén: alapvetőn nem szeretem Stephen King regényeit. 

Mondjuk eddig soha nem fogalmaztam meg, miért, hát íme: bár King pompásan ír, biztos kézzel formálja az alakjait, átlátja és kezeli a történeteit, nincsen zökkenők a cselekményben, vagy legalábbis az olvasó a tempó közben nem veszi észre, aközben sokszor olyan King-et olvasni, mintha az ember belőtte volna magát: történnek a dolgok, unatkozni nem unatkozunk, de a végén sokszor feltesszük a kérdést, hogy rendben, elolvastuk a (legtöbbször sok-sok oldalas) könyvet, de voltaképpen a történeten kívül miről is szólt az egész? 
King kiábrándítja azokat, akik azt hiszik, a könyvei szólnak valamiről. Több helyen kifejti, hogy a könyvei magukról a történetekről szólnak.

A hosszú menetelés arról szól, az a történése, ami a címe: egy baromi hosszú, kegyetlen, halálos menetelésről. Százan indulnak, egy maradhat, aki négy mérföld per óra alá lassít, azt három figyelmeztetés után lelövik. A száz, aki indul ezen a népnemzeti szórakozáson, mind tizennyolc alatti fiatalember, nagykamasz. Ennyi, de komolyan ennyi a történet. Jó, kiderül ez, meg az, de inkább semmi sem. Az sem, hogy miféle társadalom az, aki mindezt megengedi, vagy megköveteli, igazából az sem, hogy aki indul, voltaképpen miért indul a versenyen? (Ezt a srácok is boncolgatják.)

King egyik érdeme ebben a darabban, hogy a cselekmény nélküli cselekmény sem lesz unalmas, holott a srácok csak mennek, egyre rosszabb nekik, de azon kívül, hogy egyre rosszabb nekik, néha egyiküket le-lelövik, igazából nem történik semmi. A főhősért meg aggódunk, mert ugye, King-nél nagyon nem lehet tudni, de aztán egyszer csak befejeződik a könyv. Mondhatnám véget ér, de olyan kis kurtán-furcsán. Miközben persze, hogyan máshogyan?

Amikor belekezdetem, maguktól adódtak az összehasonlítási alapok: a Battle Royal, A menekülő ember, Az éhezők viadala. (Eddig a Battle Royal tetszett a legjobban.) Változatok egy témára: a játék célja, hogy maradj életben, akkor győzöl. Ha vesztesz, meghalsz. Leginkább a Battle Royal esetében volt olyan érzésem, hogy a borzalom öncélú, miközben dehogy.

Na most, figyelem! Van, aki nem bírja nézni, olvasni a borzalmakat. Nincs azzal baj. De van, aki nézi és olvassa. (Igen, jelen, bizonyos minőség fölött.) 
A hosszú menetelés egyik fő történése a menetelők viszonya a hatalomhoz (viktimológia, jó zsaru, rossz zsaru) és a nézőkhöz. Az utóbbiakat King, mint narrátor is minden cicót mellőzve pofátlanul, mondatnám didaktikusan jellemez: ezek a gennyek nem drukkolnak, leszarják az embert, a szenvedését, hanem a fogadásaikért aggódnak, illetve az esetlegesen reppenő agyvelő-darabkákra és omló belekre kíváncsiak. Ezért állnak az út mentén, ezért van az, hogy az út mentén állók tömege a résztvevők fogyásával reciprok mód növekszik, ahogy azok fogynak, úgy nő ez, hiszen egyre nagyobb a szenvedés, egyre valószínűbb a látványosság. Szóval gennyek ezek, mondom, mondja King. 
Azám, de King megírta ezt valamiért. Én meg olvasom valamiért. Végig. Mindketten. (Mondjuk én függök tőle,ő nem tőlem.) De az általa kiöntött vérben, agyvelőben, belekben, a szenvedés plasztikus ábrázolásában mindketten ott tapicskolunk. Ő mert író, én mert olvasó vagyok. Ő a dicsőségért, az ismertségért, a pénzért, én meg… 
És itt jön a döbbenet! 
Vajon én, mint olvasó mennyivel vagyok különb a kilencvenkilenc halálra ítélt sorsában való osztozásban, a haláluk feletti szemlélődésben, mint azok, akik ott tolonganak az út mentén?

King-nek legalább van egy egérútja: minden fejezet elején van mottó. Nem tudom, valós show-kból idézett-e, de nagyon úgy fest, igen. S ez mintegy közvetlen utalás arra, hogy a sóbiznisz mennyire gátlástalan, mennyire a nézettség a fontos, mennyire csak eszköz az ember, akit felhasznál, s hogy egyre erkölcstelenebb, egyre gusztustalanabb az eszköztára, amit a nézettség érdekében felhasznál. S bár keveset tudunk a regény háttérvilágáról, nyilvánvalón nagyon sokat elárul az uralkodó politikai kurzusról, amelyik ezt megengedi és finanszírozza. Panem et cicrcle! Ugyebár. Ami nem csupán akkor, hanem ma is, csak az eszközök mások. Szóval Kingnek van egérútja, a mottók.

De nekem, mint olvasónak, mi az egérutam? 
Az, hogy kellően borzongok és undorodom a megfelelő részeknél? 
De akkor miért olvasom tovább?

King megint csőbe húzott. Most ezért szeressem jobban? Nem szeretem! 
(De akkor miért van még vagy négy könyve máris rátöltve az e-könyv olvasómra?)

3/5

(2016)

Ove egy kiállhatatlan, morgós, agresszív, erőszakos, empátiamentes megkeseredett, besavanyodott idősödő ember, akit jobb elkerülni, jobb nem a szeme elé kerülni, jobb nem vitába bocsátkozni vele. Jobb, ha nem egy helyen él vele az ember. Ove egy baromi idegesítő pasi, szinte autista mód rend- és hagyománykövetelő, és mindenkitől azt várja, hogy ő is az legyen. A hideg futkározik az ember hátán Ove stílusától. Az ő szavaival élve: rohadt idegesítő és fárasztó egy krapek!

Frederik Backmen pedig Ove alakjával és történetével megteremtette számomra az év könyvét. Le a kalappal előtte! 
Olyan finoman, olyan kedvesen, olyan mulatságosan és szívszorítón mondj el Ove történetét, annyira frappánsan, egymást magyarázó fejezetekkel csalinkázik az időben, olyan egyszerű, de hihetetlenül határozott vonásokkal mutatja be az alakjait, hogy a mellékszereplők is komoly jellemekké válnak.

S itt válik az értékelésem gejllé. Mert a könyv az emberi kapcsolatokról szól. Sőt és elsősorban: a könyv a szeretetről szól. Meg arról, hogy nem minden fénylik, ami arany. Meg arról, hogy ne ítélj első látásra. Meg arról, hogy hámozd meg a narancsot, csak a hája keserű! Szóval mindenféle közhelyekről. De semmiképpen és egyáltalán nem ám közhelyesen!

Mindössze két apró dolog bizgette a bennem sompolygó, ravaszdi kritikai érzékemet. A fontosabb: ha Ove annyira, de annyira szerette Sonja-t, ahogyan én szeretem Szerelmetesfeleségtársamat, akkor Sonja hogy-hogy nem tudta még életében mindazt elérni, amit halálában sikerült neki? Hm… Talán Ové-nak meg kellett tapasztalnia a magányt, hogy harmóniába, egyensúlyba hozza az életét, és belerakja azt is, amit addig Sonja tett bele? Elképzelhető és logikus… 
A másik, számomra zavaró és minden belső kapcsolódás nélkül a levegőben lógó homocekcuális esküvő a könyv vége felé. Nem tudtam vele mit kezdeni, és nem csupán azért, mert (hogyan is kell polkorrekten mondani, megvan!) gyűlölet nélküli homofób vagyok, hanem mert kilógott, és nem hivatott semmit bemutatni vagy alátámasztani, csak egy kis sunyi kikacsintás volt, hogy Ove még ezt is, mert az ember a szíve legmélyén nem csak alapvetően jó, ha sikerül ezt kimagozni belőle, hanem alapvetően aki jó, az tuti, hogy vérliberális is, mindenféle szempontból az, mert hát lám-lám. Hiszen Pavaneh is perzsa, a macska is más (cakkozott fül, tömpe farok, stb.)!

De hangsúlyozom: a két ellenvetésem csak jéghegy csúcsa, és a lényeg odalent van, az pedig az, amit az elején kifejtettem: Ove története egy csuda szórakoztató, mosolyogtató, néha elandalító, néha szívszorító, pompás regény az összetartozásról és az egymásra szorulásról. Meg arról, hogy a fehéringesek ellen nem lehet győzni;illetve de, de csak ő módszereikkel (a' la Vonnnegut: ha az angyalok is úgy szerveződnének, mint az ördögök, lenne esély a győzelemre). De egyébként esélytelen az ember. (Ez most mindennapi tapasztalat…)

Mert hát figyeljétek, végső soron ne mondjátok már, hogy aki ilyen képekkel dolgozik, azt nem érdemes olvasni! „Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe..”

5/5

(2016)

Az a helyzet, hogy elfogult vagyok ezzel a történettel kapcsolatban. Főleg azért, mert apai nagypapámra emlékeztet, aki régi Fülesekből vágta ki nekem a képregényeket, és ragasztotta őket több spirálfüzetbe, hogy folyamatosan olvashatók legyenek. Ő szoktatott rá Zorád Ernőre is, együtt rötyögtünk a Rejtő-darabok megrajzosításán („Nem állíthatok minden pofon mellé közlekedési rendőrt!”) No, azoknak a spriláfüzeteknek egyikéből ismertem ezt az Aszlányi ezen történetét is.

S gondban vagyok. Mert vagy az idő, meg Papa emléke polírozta fényesebbre, vagy valóban van baj a regényformával. Mert mintha nagyon jót tett volna neki a képregényben való szikárosítás, a történet csupasz kiemelése. Mert a történet maga frappáns keveredése a népmeséknek („Hétszer veri ezt kenden Tenson McPhab vissza!”) és a pesti, vagány fickókról szóló kabaréjának, ehhez kétség nem fér, s ez pazar ötvözet!

De van baj egyfelől a történet tempójával. Mert a fő fókusz, nem kell ennek bevallásához a gyónási titkok mélységeibe merülnünk, a hét csúcsponton, a pofonokon van. Kellene, hogy legyen. De nincs ott. Legalábbis nem mindegyiken, csak átabotában, ezen-azon.

A másik bajom Aszlányi moralizálása. Hogy mennyire jégszívűek az Astor Terbanks-féle dúsgazdag pénzemberek. Mert a pénz elmossa a kapcsolataikat, meg nem számít semmi számukra, csupán az önös érdek, ect., ect. Persze, mindez igaz, naná, ha nem így lenne, az emberiség nyolc napi fegyverkezésének költségéből egy évi oktatás lenne megoldható. De hiába kétségbevonhatatlan a tétel, az efelett való bőséges narrátori töprengés lóláb a történetből. Zavarón.

Vagyis az volt a benyomásom, nem volt véletlen, hogy Aszlányi nem adta meg magát könnyen a regény megírásának. Végül feladta az ellenállást. De ahogyan az előszóban mondta, a története világhírű lett, ő maga nem.

Tudja valaki, van-e magyar változata a történetből készült filmek valamelyikének?

4/5

(2016)

No, túl sok okosságot nem nagyon lehet ezekhez a füzetekhez írni, legalábbis én nem nagyon tudok.

De az meglepett, hogy miközben Morris csak rajzol rendületlenül, a történetek írói ebben az esetben annyira hozták az eredeti Luke-szellemiséget, hogy tulajdonképpen túl is szárnyalták azt. Nagyon jókat nevettem ezen a füzeten, s voltaképpen ez a célja, nem? 

S aztán az utolsó oldalon megtudtam, hogy akarom, nem akarom, ismét még némi kultúr- és bűntörténeti ismeretterjesztésben is részesültem.

5/5

(2016)

Ha privát versenyt csinálnék, hogy akkor most a film vagy a könyv, nagy bajban lennék, mint egyszemélyes zsűri. Mert baromi jó mind a kettő, és mindkettőnek van előnye is, hátránya is.

Filmelőny: ((SPOILER: Van feloldás Amy lebukik, nem genyózhat tovább. Lezárt, könnyebbséget adó történet.))
Könyvelőny: Amy, a feleség indítékai, a férjével összehozott házassági trágyahalom érthetőbb, tisztábbak a motivációk, egy-két momentum világosabb, kézenfekvőbb, mint a filmben ((SPOILER: pl.: hogy mifenét is találtak a pajtában)), s az a váltás, ahogy Amy naplójából felbukkanva utolérjük a valós történést, itt sima és kézenfekvő, míg a filmben nekem az döccenet volt. De van ennél egy sokkal nagyobb előnye is a könyvnek: ((SPOILER: a befejezés, az, hogy nincsen feloldás, Amy és Nick élnek tovább a saját szarukban, áttapicskolva egy életet, s hogy Nick-nek erre tulajdonképpen szüksége is, van, no, az oda… vág. De körbenézve a valóságban, sajnos, életszerűbb.))

Filmhátrány: nagyjából megfelel a könyvelőny reciprokának. 

Könyvhátrány: A filmelőny reciproka, miközben ez a hátránya is. Cseles, mi?

Egyébként magáról a történetről idemásolom a snitt.hu-n a filmhez írt értékelésemet:

Amikor leültünk megnézni ezt a filmet, semmit sem tudtam róla. A rendező, David Fincher nevét sem. Csak a megnézése után tudatosította bennem Szerelmetesfeleségtársam, hogy, jé, mi szeretjük őt, rendezett egy csomó olyan filmet, ami voltaképpen alapmű (Játszma, Pánikszoba, A hetedik_, Harcosok klubja). Csak éppen a felszínes nézőközönség (értsd: én), a fáradtságot nem veszi, hogy a stáblistára rápislantson, még akkor sem, amikor pedig viszonyítási pontként marhára érdemes lenne.

Néztem a filmet, és egy darabig iparkodtam eldönteni, mit látok, társadalmi dráma, krimi, mifene? Aztán feladtam, csak élveztem, amit látok. Aztán amikor megérkezett a patakvér, eldöntöttem, rendben, thrillert látok, a jobbfajtából, vagyis a nem öncélú betegből.

Aztán amikor (aberranyu talpig véresen hazajön, árnyalódik a kép), majd a legvégén kiderül: ez mégiscsak társadalomrajz, annak is a hihetetlenül fogyasztható, szinte képileg sem megfogalmazott jelképisége által. De rossz, aki mondjuk Bergmanra gondol, ez Amerika, semmi finomkodás, csak a neurózisok ugyanazok, másféle megfogalmazásban.

Mert ha akarom: krimi, thriller. Ha akarom, egy ember önmagára találása. Ha akarom, két ember önmagára találása. Ha akarom, akkor nem csupán önmagukra, hanem egymásra találása is. Aztán, ha akarom, egy gyászos pillanatkép a XXI. század házasságáról: ahogy Ofi barátom mondja, mindenki megtalálja a maga neurózisát, és akkor boldog igazán! Mondom: igazán! 

Igen, akkor is akkor boldog, ha közben szenved, mint a kutya! Mert ez a titok, ez a lényeg, erről szól a film. Arról, hogy akkor is öljük egymást, ha a másik életben marad. Arról, hogy manapság demokratikus, felvilágosultan feminista a férfi-női párviadal, ahol mára jobbára a férfi a vesztésre szakosodott lúzer, a nő pedig a dirigens domina, és ami a férfi gatyójában van, az önmagában mára semmi más, mint a nő játékszere, semmiképpen sem az erősebb nem pozíciójának jelölésére szolgál. Maximum: az agy helye.

No, ez utóbbiról közvetlenül nem szól a film. Ne is értsen senki félre: nem ballibsi szösszenet, amit nézünk, vastagon spékelt feminizmussal. Szó sincs róla!

Több olyan pár- és házastársi kapcsolatot ismerek, aminek köze nincsen házassághoz, akkor se, ha párnak ugyan párok. Van néhány olyan történetem, ami tollra, filmre kívánkozik, csakhogy a valós szereplők és ismerőseik számára túlságosan meg- és felismerhető lenne, átalakítva meg nem üt akkorát. De majdnem annyira beteg, mint az ebben a filmben ábrázoltak. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha nem éri el a közös betegség egy adott fokát, ezekben a kapcsolatokban sem érzik jól magukat a résztvevők.

Amikor váltam, sok-sok éve, egy nagyon kedves ismerősöm győzködött, hogy a válás nem megoldás. Harmincvalahány éves fia, maga is házasember, aki hallgatta a beszélgetésünket, egyszer csak megszólalt: 
– Anyu, arról győzködöd Mohát, hogy egy ugyanolyan szart hozzanak létre és szenvedjenek benne évtizedekig, mint te apuval? 
Anyu elhallgatott. Pedig nem ő volt az egyetlen, megerősítő példa előttem. Csak még erősebbé tett, hogy ezt nem szabad megszokni, meg kell szökni, mert a megszokás: halál. 

S szerintem erről szól a film: van, akit nem lehet megmenteni saját magától, ragaszkodik a másikban is megjelenő vagy közösen megalkotott neurózisához, játszmáihoz, aberrációihoz. S mondom, mindez egy briliánsan megformált thrillerben. Pazar!

Többször nézős. Ez nálam sokat jelent! 

*

Így értékeltem a filmváltozatot a snitt.hu-n: https://snitt.hu/ertekelesek/247847

5/5

(2016)

Ezt a könyvet olvasva ismételten eszembe jutott, hogy vajon mennyire befolyásol egyes könyveknél, ha ismerem már a szerzőt, s van előélete az életemben? Nagyon. Mert a Sztrugackij tesók azért fogalom az irodalomban. Tarkovszkij óta mindenképpen. De az is biztos, ha nem tudom, hogy ez a Sztrugackij tesók könyve, hamar feladtam volna, a végén meg a sarokba vágom, és megjegyzem a szerzők nevét, hogy elkerüljem azontúl az írásaikat. 

Azért nem szégyenlem ezt egy egy csöppet sem leírni, mert az utószóban az egyik szerző maga fejti ki, hogy ez egy nem jó könyv, s hogy voltaképpen pusztán irodalomtörténeti értéke van, más sem, s nem csupán azért, mert az első könyvük volt, s nem csupán azért, mert az egykori cenzúra kiherélte, hanem azért is, és elsősorban azért, mert ez egy nem jó könyv.

Pedig mennyire örültem, amikor az egri Tescoban félárra leértékelve megtaláltam, amíg Szerelmetesfeleségtársam belefeledkezett a ruhaválogatásba (volt tehát időm! :-D )!

Azért sem jó könyv, mert volt benne néhány olyan naiv blődség, hogy csak csikorgattam a fogamat és kétségbeesetten olvastam tovább, és még kétségbeesettebben ragaszkodtam ahhoz, hogy na, azért mégis, Sztrugackijokat olvasok! Most így hirtelen sorra is vettem magamban a fárasztó, elképesztő, következetlenségeket, de nagy hirtelen csak az jutott eszembe, amikor Bikov, a voltaképpeni főhős először találkozik a súlytalanság állapotával és nem tud vele mit kezdeni. Majd elmegy slozira… Börleszk. A jelenet is, de maga a tény is, hogy egy űrhajóst elküldenek úgy a Vénuszra, hogy fogalma nincsen a súlytalanságról… Kapartam az arcomat.

Aztán meg ugye voltaképpen nem történik a könyv háromnegyed részében semmi, csak évődnek egymással a Vénusz meghódítói. Ami önmagában nem lenne baj, mert például a Solaris sem akcióregény, ugyebár, de aztán az egynegyed rész meg nagyon cselekményes, de ott is visszaüt a következetlenség és az arckaparás ingere.

Példa: ((SPOILER: a végtelenül óvatos, tapasztalt kapitány, az expedíció vezetője simán hagyja, hogy azt a vörös, lávaszerű vackot kapirgálják az emberei, s nem húz el onnan a francba, miközben, tudjuk, nem is annyira a Vénusz felderítése, hanem az űrhajó kipróbálása a legfőbb cél. S nyilván, a legtapasztalatlanabbnak jut eszébe, hogy, ja, ettől a vörös vacaktól kellene cefet módon óvakodniuk, de hangosan ő sem teszi szóvá.)) 

S majd persze a végére nagyjából győz a homo szovjetikusz, mert ő legyőzhetetlen, a legfőbb, majdnem űbermencs, persze, hogy naná!

Egyszóval amikor becsuktam a könyvet, nagyon kellett tűnődnöm, hogy ezmiezez volt, és minek is pazaroltam rá az időmet. De olvasni jó volt, minden hibája ellenére, mert azért mégis a Sztrugackij tesók könyve, és őket olvasni jó. De vajon, ha nem tudom, hogy ők írták, akkor is jó lett volna olvasni? És itt a saját farkába harap a kígyó.

 3/5

(2016)

Ondrej Štefanik, a tökéletes Vona Gábor alteregó* (vagy éppen Vona Gábor maga, csak nem akarta saját nevén kiadni?) írt egy könyvet. Laza, szabad szájú regényt Pozsony (és nem Bratislava) mai képéről. Nem mondom, hogy mindennapjairól, mert a regény minden, csak nem mindennapi. Aztán az egész mégis valahogy azt sugallja, hogy de, mégis, ezek a mindennapok. 

Okos, szellemes, icipicit misztikus, borzongató kellemességgel trágár, magától értetődően erotikus, mai regényt. Aminek olvastán eszünkbe jut Kafka A per-e, Bulgakov felülmúlhatatlanja, A Mester és Margarita, és humorának stílusánál fogva az összes Jonas Jonasson hős** S ez az asszociációs sor, lássuk be, ugyancsak illusztris! Hangsúlyozom, anélkül, hogy közben sorozatvető plagizátornak tartanám a szerzőt, vagy akár ennek csak a gyanúja is felmerülne bennem. 

És közben Ondrej barátunk (magától értetődő) könyve, stílusosan, egy nagy átbaszás. Azért az, mert miközben persze, kortárs regény egy generáció életérzéséről, egy kelet-európai ország mindennapjairól, aközben véres krimi is, s ez a krimi-szál tartja életben az egyébként zseniális szilánkokból álló, de a koherenciát nélkülöző jelenet-mozaikokat, és ennek ellenére, bakker, öcsém, 

((SPOILER: ez komoly, hogy a végére sem derül ki az égvilágon semmi, sem az, hogy ki a pöcs az a Miszter, mifaszt akar a libával, meg úgy egyáltalán, és baszod, ki a gyilkos, ki a gyilkos, ki a gyilkos és miért? De hogy ebből semmi sem derül ki… Kapd be, Ondrej!))

S azt hiszem, voltaképpen ezzel mindent el is mondtam a könyvről. Miközben oldalakat lehetne róla írni. Elsősorban arról, hogy Štefanik-ot jó olvasni. Jó, mert humoros (– Itten nem lesz semmiféle ateizmus A szabadidejükben abban nem hiszek, amiben csak akarnak, de itt Istenben hivés van!; mint regénykezdet felütés. Letaglózó!), mert pazar szóképei vannak, mert pompásak a hasonlatai, mert alapvetően fenntartja az érdeklődést, mert lazán vázol fel komplett jellemeket, mert hihetők a szereplők kapcsolatai, konzekvens a jellemük és a tetteik kapcsolata, mert Štefanik kellemesen abszurd, mert metaforikus, mert, mert, mert…

De az a baj, hogy azért ez a regény, bárhogy nézem, nem művészregény (számomra ez erény). Meg nem krimi. Meg semmi se nem. Csak közben minden akar lenni, miközben az összes szerepből, jelmezből kisiklik, kicsusszan. S ez már baj.

Az első rész úgy ütős, ahogyan van. Itt jutott eszembe elsősorban Jonasson, anélkül, hogy bármiféle plágium-gyanú felmerült volna. Aztán a második részben beindult a vad-abszurd. S beindult vele Edo álmainak, látomásainak sora. Az az én egyéni szocproblémám, hogy soha, semmikor nem szerettem az ilyen részleteket. Sőt! Valószínűleg már gyerekkoromban is azért ódzkodtam a musical-ektől, mert zenei betétek számomra szétszakították a dramaturgia koherenciáját.*** Olyanok voltak, mint fenyőfán a dísz: szép, de marhára semmi köze a fenyő lényegéhez, nem pozícionálja át annak fenyőségét, nem ad hozzá semmi lényegit, csak csicsamicsa a szobával semmiféle szerves összefüggésben nem álló fán. 

Viszont Edo, ahogy halad a történet, egyre többet álmodik, hallucinál, képzeleg, stb. S a regényhez valahogy marhára nem illik, hogy egyáltalán feltegyem a dramaturgiai kérdést: miért, mi köze van ezeknek az egészhez? A gyanúm az volt, ami aztán a regény egészére is kiterjedt, hogy semmi. Csak jól festett. Ahogyan nagyon sok jelenetben nem éreztem a szerves összetartozást a regénnyel (lásd például az Isten-hívős első mondatot), csak azt, hogy mert cefet jól hangzik, van fílingje, frenetikus a szórend, eztbaszdmeg-jól megírt jelenet, valahová be kell szuszakolni, nem mehet a delete-kukába pusztán azért, mert nincs, vagy alig van kapcsolódási pontja az egészhez.

Oldalakat lehetne teleírnom a regény egyes jeleneteinek metaforikus jelentéséről. Ami metaforákban teljesen bizonyos nem vagyok, de minden erőlködés nélkül, simán belelátok ezt-azt, ide-oda. Viszont a magyarázat szükségessége messze nem tűnik annyira múlhatatlanul szükségesnek, ahogyan például A Mester és Margarita izgatja, bolygatja az embert. Valószínűleg azért, mert amíg Bulgakov témája minden ember számára alapvető transzcendentális kérdéseket, és egy, a fél világot leuraló rendszer kritikája, megkérdőjelezése, addig Edo története egy gondtalanságában céltalan, nihilista, nevetséges horizontokban bukdácsoló generációt mutat be. Ráadásul feloldás, magyarázatok nélkül. S persze, a választalanság, a legnagyobb borzalmak, legérthetetlenebb események feloldásnélkülisége is egyfajta jellemzője Edo generációjának. De az a helyzet, hogy miközben bontogatom ennek a metaforának a hagymahéjait, már unom is a kérdést, és csak azon csudálkozom, hogy a regényből a Facebook mindenestül kimaradt, és hogy ’csába a metaforákkal, azért ez mégis, és elsősorban krimi volt, bárki bármit mond, s hogy igenis, csak azért is átbaszva érzem magam, Ondrej!

De a neved megjegyzem, mert piszok jól írsz, és manapság már bármit lelkifurdi nélkül hagyok abba. S bár volt egy pillanat, amikor majdnem ezt is (Edo ikszedik álma, a regény közepén), de aztán mégsem. S ez is valami ám! Szóval kíváncsi vagyok, mit kezdesz az íráskészségeddel a későbbiekben? Nincsenek elvárásaim, csak kérésem: döntsd el, mit akarsz írni, és abban legyen némi konzekvencia.

Mert úgy lesz jó a kontextus. Ha érted…

*https://www.google.hu/search… ; Hát nem? 
** A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt; Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok); Az analfabéta, aki tudott számolni 
*** Két kivétel volt: a Hair és a My Fair Lady. Indokolni nem tudom, ezeket elsőre elfogadtam és szerettem. Soha nem gondolkodtam el mélyebben, hogy miért?

3/5

(2016)

A szemléletváltás nézőpont kérdése. Ha akarom: rugalmasság. Annak beismerése, hogy tévedésképes ember vagyok, aki új adatok birtokában nem restelli felülírni, korrigálni az addigi véleményét. Ha másképpen akarom: szélkakas gerinctelenség, gumi-hozzáállás.

Amikor azt mondom, feladom a Stephen King-gel szembeni eddig hivatalos álláspontomat („Nem szeretem Stephen King-et!”), akkor én természetesen az előbbi csoportba tartozom. 
Bár nem mondom azt, hogy szeretem Stephen King-et, de ez A búra alatt hozott számomra valami olyasmit, amit az eddigi könyvei nem. Ráadásul, legnagyobb döbbenetemre, éppen a végkifejletben tette ezt, ami más könyveiben jobbára a végső elszállás alkalma. S még ráadásul olyan ((SPOILER: kis látomásos, spiritualizált verzióban tette ezt, amit alapból nem szeretek sehol.))

Stehen King szemmel olvashatón nem hisz az emberben, és nem szereti az embereket. De szemmel olvashatón hisz az emberi értékekben, becsületben, kitartásban, elmésségben, szerelemben, barátságban, együttérzésben, szánalomban, stb. Csak úgy tartja, mindezek, sajnálatos módon a civilizáció csökevényes oldalági kinövései, a fő csapást a politika, a hatalom, az erőszak és az érzések nélküli szexualitás határozza meg. A cselekmény ennek megfelelő. 
A búra alatt című könyvnek vannak előzményei. Nem King repertoárjában és nem is a sztorit, hanem a mondanivalót tekintve. Elsőnek Hernádi Gyula örökbecsűje, Az erőd jut eszembe róla. Hernádi valamikor a hetvenes évek végén jelentette meg méltatlanul elfeledett kisregényét, amelyből még jól sikerült, parádés szereposztásos játékfilm is készült*. Az erőd előképe volt Az éhezők viadalá-nak, a Battke Royal-nak, és sok más egyéb oldalágnak. Hernádi történetében egy unatkozó milliomosnő játékot szervez a birtokán unatkozó kőgazdagoknak: a jelentkezők két csapatra oszlanak, az egyiknek meg kell védeni, a másiknak el kell foglalni a birtokra épített erődöt. A játékot a milliomosnő zsoldosai vezetik. Ölni nem szükséges (nem úgy, mint a későbbi irodalmi és képi következményekben), de az emberi természetből fakadón szükségszerűen bekövetkezik.

King történetében a búra alá szorult kisváros lakossága sem szükségszerűen ((SPOILER: pusztul el majd’ egy szálig,)) hanem egyrészt félrevezetve, másrészt gondolkodásbeli lustaság, harmadrészt a politika és a vallás demagógiája miatt. De az ember nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy a könyvbeli főgonosz semmire sem menne, ha a körülötte élő emberek nem lennének korruptak és pénz- és hataloméhesek. Mert a regény fő konfliktusa ebből fakad: zárt környezetbe szorult emberek vajon mit kezdenek egymással, az összezártság a jó emberit vagy a rossz emberit hozza ki belőlük? King ugyanarra a következtetésre jut, mint utána is mindenki: az összezártság, a következménynélküliség teljességre juttatja a hataloméhséget, a bosszúszomjat és mindent, amit az ember csak produkálni tud. S azok, akik nem hajlandók ezt elfogadni, mindig csak követik az eseményeket, s csak próbálnak túlélni.

S meglepő fordulattal A búra alatt-ban ((SPOILER: gonosz elnyeri végső jutalmát, sőt, még némi önmagával való szembesülésre is kényszerül)) ami azért Kng-nél, beláthatjuk hamar, nem annyira szokványos.

Szóval jó kis regény ez, bármennyire is hosszú. Olvastatja magát, s nehéz letenni, s még gondolkodni is lehet rajta, akarok, s nem csupán a végkifejlet hogyaafenébeisvoltez-módján, hanem elsősorban erkölcsi, morális kérdéseken ((SPOILER: s bakker, még a földönkívüliek is olyan szarul működnek, mint az emberek!))**

S főleg: nem szívesen, de becsületesen be kell látnom, kezdem szeretni Stephen King-et. Emiatt a könyv miatt.

* http://www.mavi.hu/filmek/432-az-erd-teljes-magyar-film-1979 
** A Facebook-on volt egy jó kis mondat: „Olvastam egy könyvet az antigravitációról: nem tudtam letenni.”

4/5

(2016)

Hát, szóval, no, bizony, és akkor… Ez a könyv valami, valamiért, de annyira nem egyértelmű, hacsak az nem, hogy Vonnegut az Vonnegut, a neve pedig üzlet, így a halála után pedig még inkább. 

Hogy hogyan és miért került bele az életműsorozatba, hacsak nem rókabőr végett, azt nem értem. Mert maga a könyv is elárulja, na, nem egyértelműen, csak úgy lapítva, hogy nem posztumusz könyvről van szó. Vagyis Vonnegut életében már megjelentek az írások. Mármint az előszó, meg a szószedet, meg ál-Vonnegut ál-beszéd kivételével. Másrészt nem a kiadó szerkesztése, hanem Vonnegut haverjáé. Túlzással élve mondhatnók: egy kalózkiadás jogosítása, kánonba sorolása.

A könyv beszédek gyűjteménye. Ahogy kivettem, jobbára diplomaosztók terméke. Amiért Vonnegutot vastagon megfizették. Ami nem baj, csupán tény. Mondjuk a jól megfizetéshez képest egy-két beszéd kurta-furcsa, mint amikor (úgy emlékszem) Chuck Berry csupán háromnegyed órát játszott a plénum pénzéért, a sebtiben összekapott magyar kísérőzenészekkel. Akik a plénum szerint jobbak voltak, mint a Nagy Zenész. Ezzel szemben Vonnegut magát kíséri, magára van utalva, de az eredmény egy része, szellemes, okos és rövid.

Persze, mert tulajdonképpen mi a francot mondhat az ember egy csomó friss diplomásnak, a jövő politikusainak, közgazdászainak, irodalmistáinak, miegyebeinek, akiket nem ismer, akikhez köze nincsen, s akik nyilván nem lesznek mások, mint az előttük levő és utánuk jövő tengernyi más generáció. Összehablatyol egy sor nagyon szellemes, viszonylag semmitmondó, de pazarul élvezetes ezt-azt. Ami elviseli a nyilvános elhangzást, de nem feltétlenül kívánkozik könyvbe, mindörökre szólásra.

Álltam már viszonylagos tömeg előtt a volt általános iskolámban, és az öreg diákok nevében kellett beszédet tartanom, mindenféle szempontból irgalmatlanul vegyes hallgatóságnak. Nem volt kis feladat. Nem is tudom, sikerült-e megoldanom, és rajtam kívül érdekelt-e valakit, bárkit a tartalma. Én élveztem. De már a megírásakor, elmondásakor gondolkodtam, hogy jópofa vagyok, de vajon mi is a veleje? Van-e? Kell-e egyáltalán, hogy legyen? Amikor rájöttem, hogy, á, dehogy, onnantól élveztem a vele való pepecselést. Hogy a pepecselés végeredményét élvezte-e valaki más, dunsztom nincs. (A jóbarátom temetésén elmondott beszédem totális siker volt: utána ketten is megkértek, hogy őket is én temessem. Mondtam, húzzanak sorszámot, és plusz áfa, egyszer volt Budán Krisztus koporsót sem ingyen!)

Vagyis olvastam ezt a könyvet, ott marad a polcon, mert miért pont ez hiányozzon, de nem hiszem, hogy rongyos salátává fogom olvasni. Más pedig nem olvas Vonnegutot a családban.

3,5/5

(2016)

A történetem ott kezdődött ezzel a pompás, eddig teljesen ismeretlen könyvvel és szerzővel, hogy Szerelmetesfeleségtársammal elmentünk bringázni, és szokásunk szerint útba ejtettünk néhány könyvmegállós szekrényt. A Pók utcaiban nyomta a kezembe ezt a párom. 

– Nézd csak, ez olyan, amit te szeretsz: falusi környezet, nevetni is lehet rajta. Meg jópofa a szerző neve, azon akadt meg a szemem: Kukutyin. 
Ránéztem a könyvre: 
– Csin. Kukucsin. 
Zöldszemű társam nem tágított: 
– Annak nincsen értelme: Kukutyin! 
Mer a férfiember vitatkozni? Lett légyen olyan bátor, hogy már kétszer nősült, de akkor sem. :-)

Aztán adva van, ugyebár, hogy „Kukutyin” szlovák. Vagyis a fiam idősebb, mint az az ország, ami akkor még nem is létezett, amikor ő élt. S bár a kérdés örök érvényű: mit adtak nekünk a szlovákok, amikor még a himnuszuk is egy magyar népdal, de én most meg vagyok lőve, mert adtak egy Martin Kukučin-t. Aki tetszik, nem tetszik (tetszik), valami olyasmit tett le ezzel a kötettel, mint Tersánszky a Kakuk Marcival vagy Nyírő József Úz Bencével avagy Wass Albert Tánczos Mózsival. Eszembe jutott még Móricz is, mert minden tréfája, szeretetteli csúfondárossága, népiessége mellett Kukučin realista. Meg felmerült még bennem Mikszáth neve is. Meg mindez egybe'. Csak szlovákban. Vagy magyarban. Vagy irodalomban, inkább. Mert Kukučin-t frenetikusan nem érdeklik a nációk, csak az emberek. A nevük azért van, hogy megkülönböztethetők legyenek, nem pedig azért, hogy gyűlölhetők. Ahogy az idézett magyar íróknál is. Egytől egyig.

Kukučin elbeszéléseinek (mert elbeszélésekről van szó) a szereplői nem konzekvensen ugyanazok, bár egy-egy alak ismétlődik egy-egy elbeszélésben. A szereplők hús-vér emberek, esendők, szerethetők, csetlők-botlók, néha talpraesettek, néha gyöngék, néha erősebbek. De mindnyájan szeretnek élni, kinek-kinek ez mit jelent. S ahogy vezeti a szerző ezeket az alakokat, azt az olvasó meg nagyon élvezi, hol mosolyogja, hol kacagja, hol szánja, hol drukkol nekik. De nem akar tőlük elszakadni. (Én legalábbis nem akartam.)

Mert Kukučin nem csupán hangulatában olyasféle, mint a felsorolt szerzők, hanem Kukučin nagyon jól ír, élvezetesen, szaftosan (nem cekcuális értelemben), és fura, nem fura: szépen. Már amennyiben a szépség mellé nem reflex-szerűen a giccset és a nyálat társítjuk. Én nem. Ráadásul régen meghalt (1860-1928), ámde frissen felfedezett szerzőnk nem szégyelli felvállalni, hogy az emberi kapcsolatok, lett légyen bármilyen kapcsolatról szó, lényege: a szeretet. De mondanivalója mindössze egy, egyébként a legmulatságosabb elbeszélésben rezegteti meg a didaktikusság lécét (ami számomra egyébként nem csípőből szitokszó), s annak is csak a legvégén. Ám addigra már annyi poént elsütött, olyan kis tréfás utakon vezette a hőset, hogy teljesen magától értetődőn borítunk fátylat a botlásra.

Egyszóval, édes feleim, könyörögve esdeklek, ha hozzájuttok, olvassatok Martin Kukučin-t, mert őt olvasni jó dolog! Ráadásul úgy fest, sajnos mindössze három könyve jelent meg magyarul (amiből egyet a konyvar.hu-n kettőszáznyolcvan (azaz 280) magyar forintért leltem meg…* Viszont ne reménykedjetek, ezt a könyvet nem teszem a Rukkolára.

P.S.: Nem tudja valaki, hogyan tudnám rávenni Szerelmetesfeleségtársamat, hogy olvassa el ő is?

* Most nézem, a regikonyvek.hu ez is 320 forint, az antikvarium.hu-n 600. Iparkodjatok! :-D

5/5

(2016)

Európa, Budapest, 1976, ISBN: 9630705575 · Fordította: Hubík István

Nem vagyok jóban Miéville-lel. Elkezdtem a Konzulváros-t, de nagyon hamar feladtam. Aztán amikor az egyik céges autónk váltója kimúlt alattam Nagykőrösön és vonattal kellett visszajönnöm Budapestre, a Kraken-nel kicsit tovább jutottam, de unalomba fulladt számomra az is. Ezt a Patkánykirály-t a Stadionok metrómegálló újságosánál találtam, s gondoltam, hátha… Nem tudom, miért gondoltam? Talán mert igényes a borító, meg Agave-könyv, meg olyan sokan szeretik, s úgy fest, maradt bennem sznobizmus, ha recesszív-módban is.

Elkezdtem. Érdekelt. Mondjuk ezt sem tudom, miért. A fülszöveg aztat mongya, ez a debütációja az írónak. Olvastam. Még mindig érdekelt. Átléptem pár meg nem magyarázott kérdésen,(

Aztán volt egy pont, amikor rájöttem, miért érdekel ez a történet. Pár éve Maglódon jártam Szerelmetesfeleségtársammal, aki akkortájt járt Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyamára, ezért önmaga és a lánya miatt is lecsapott egy helyi rendezvényre, a Mesefalura. No, annak egyik állomásán találkoztam először a patkányfogó, mesével. A második találkozás egy a feleségemnek a Könyvudvarban vett könyv volt: A patkánybűvölő. Utána volt még egy köröm, az eddig befejezetlen Pratchett-féle átirattal. 
Nem tudom, mi van ebben a történetben, ami annyira megfogott. Egyszerre undorodom az egésztől (megfigyeltétek, voltaképpen nincsen benne pozitív hős, nincsen benne erkölcsi magaslat, mindenki genyó gyilkos, vagy erőtlen áldozat), de mégis van benne valami, valami… Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, mindenki megtalálja a maga meséjét, ami róla a legtöbbet mondja el, és abban a mesében jobbára minden szereplő ő maga. Hm, vajon mi vagyok, Hameln város garast a fogához verő polgára, a patkányok, vagy a gyilkos Patkánybűvölő(fogó)? Vagy a meredt tekintettel, akarat nélkül a halálba menetelő gyerekek? Egyik jobb kilátás, mint a másik!

No, szóval Miéville megírta a Patkánybűvölő hollywood-i változatát. Modern környezet, modern megoldások 

, pépes gyilkosságok, mondjuk a' la metrószerelvény, stb.) A könyve mocskos és büdös. Csepeg a vértől és szennyvíz-csatornák szarától és a lefolyókba öntött ragacsos pörköltszaftjától, meg a többnapos emberi izzadtság keserű bűzétől. Ez az alapállapot. Ehhez jön még menet közben ez meg az, de azt az olvasó már enyhe rezignációval fogadja. A történet csavarodik erre-arra, Miéville jól ír, érzékletesen, mondhatnám: büdösen, az olvasó meg egyre kíváncsibb a 

főhős, Saul sorsára, akiről tudva tudjuk, hogy persze, hogy úgyis és úgyse…

Aztán az érdeklődésem egyszerre lanyhulni kezdett, és a könyv éppen jókor ért véget, mert ha ez valami hosszabb remake lett volna, biz' Isten abbahagyom. A végső csata

Szóval nagy a csinadratta, üvölt a drum and bass, sereglenek a patkányok, pókok, a madarak kiestek, folyik a vér, roppannak a koponyák, van egy-két meglepő (?) fordulat, a gonosz elnyeri a büntetését  

, a főhős úgy korrumpálódik, mint az atom, s ezzel gyakorlatilag visszatér az eredeti mese hőstelenségéhez.

Nekem túl sok volt. Sok a megmagyarázatlan dolog is 

És a könyv nem befejezett, csak abbahagyott. Nem az a bajom, hogy maradtak nyitott kérdések, hanem az, hogy olyan, mintha Miéville is megunta volna, amit ír, úgy fejeződik be. 

Összességében tehát végre van egy elolvasott Miéville-könyv az életemben, de nem érzem, hogy egy fikarcnyit is több lettem tőle. Nagyobb baj, hogy még azt sem mondom, önfeledten szórakoztam rajta, vele, általa. Ez a nagyobb baj.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Aleister_Crowley

2,5/5

(2016)

Szeretem Terry Pratchett könyveit. Eddig, amiket olvastam, mind bejövős volt. Tény, hogy néha kapkodtam a fejemet a kis tréfás félmondatoknál, és gondolkodtam, hogy én nem figyelek-e vagy a fordító követett el valami hibát (volt ez is, az is). Sokszor volt olyan érzésem, hogy Pratchett agyában ott van a Nagy Kép, pontról pontra, pixelről pixelre le akarja festeni, de annyira nem alapos, és a nagy igyekezeteben le maradnak részletek, amitől aztán az összkép sérül, vagy nehezen értelmezhető.

Ez az Erik nem ilyen. Nekem itt az egésszel van bajom. Talán azért, mert van ugye a zseniális felütés, ezzel a Faust-fílinggel. Goethe apó azért ezt nagyon kitalálta! Pratchett apó meg nagyon elkapta! 
Aztán elindul a cselekmény. Rendben, Pratchett sohasem mély-pszichológiát ír, soha nem a lélekmély avatott ízekre szedője, de aztán az egészből valahogy mégis árnyalt jellemek bukkannak elő. No, most nem annyira. Vagy most nem. 
A stílussal persze semmi baj. A cselekmény annyira beszívott, hogy nem tudott igazán lekötni. Megjelennek itt-ott, 

és így tovább, de nem állt össze pontos illesztésekkel a kép

, és meglepődtem, amikor vége lett: komolyan lapozgattam egy kicsit, hogy akkor itt most kiesett egy lap, vagy mi van?

Erik és Széltoló figurája persze nagyon ott van, széles ecsetvonásokkal meghúzott pengeéles kontúrok, ahogyan az kell. Még a motivációik is. Bár tizennégy évesen a világ legszebb nője kellene…? Stop! Visszagondoltam, önmagam vajon…, igen, kellhet, naná, a legyet is, röptében, persze! Ellenvetés törölve!

Szóval elolvastam, de örültem, hogy nem ez volt az első Pratchett-könyvem, mert ha ez lenne, akkor nem lenne ingerenciám a többire.

2,5/5

(2016)