Nem vagyok jóban Miéville-lel. Elkezdtem a Konzulváros-t, de nagyon hamar feladtam. Aztán amikor az egyik céges autónk váltója kimúlt alattam Nagykőrösön és vonattal kellett visszajönnöm Budapestre, a Kraken-nel kicsit tovább jutottam, de unalomba fulladt számomra az is. Ezt a Patkánykirály-t a Stadionok metrómegálló újságosánál találtam, s gondoltam, hátha… Nem tudom, miért gondoltam? Talán mert igényes a borító, meg Agave-könyv, meg olyan sokan szeretik, s úgy fest, maradt bennem sznobizmus, ha recesszív-módban is.
Elkezdtem. Érdekelt. Mondjuk ezt sem tudom, miért. A fülszöveg aztat mongya, ez a debütációja az írónak. Olvastam. Még mindig érdekelt. Átléptem pár meg nem magyarázott kérdésen,(
(SPOILER: (pl.: hogy a tehéntőgybe és miért lesz Patkánykirályból [és egyéb királyokból] ember, aki ráadásul közösülni is tud, és ember-kompatibilis spermája van? És miért nem lesz soha formájában is patkánnyá, miközben fennen hangoztatja ő is, meg a főhős is, hogy ők patkányok?))
Aztán volt egy pont, amikor rájöttem, miért érdekel ez a történet. Pár éve Maglódon jártam Szerelmetesfeleségtársammal, aki akkortájt járt Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyamára, ezért önmaga és a lánya miatt is lecsapott egy helyi rendezvényre, a Mesefalura. No, annak egyik állomásán találkoztam először a patkányfogó, mesével. A második találkozás egy a feleségemnek a Könyvudvarban vett könyv volt: A patkánybűvölő. Utána volt még egy köröm, az eddig befejezetlen Pratchett-féle átirattal.
Nem tudom, mi van ebben a történetben, ami annyira megfogott. Egyszerre undorodom az egésztől (megfigyeltétek, voltaképpen nincsen benne pozitív hős, nincsen benne erkölcsi magaslat, mindenki genyó gyilkos, vagy erőtlen áldozat), de mégis van benne valami, valami… Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, mindenki megtalálja a maga meséjét, ami róla a legtöbbet mondja el, és abban a mesében jobbára minden szereplő ő maga. Hm, vajon mi vagyok, Hameln város garast a fogához verő polgára, a patkányok, vagy a gyilkos Patkánybűvölő(fogó)? Vagy a meredt tekintettel, akarat nélkül a halálba menetelő gyerekek? Egyik jobb kilátás, mint a másik!
No, szóval Miéville megírta a Patkánybűvölő hollywood-i változatát. Modern környezet, modern megoldások
((SPOILER: a síp több szólamban szólal meg, több ellent elérve egy drum and bass remixben))
, pépes gyilkosságok, mondjuk a' la metrószerelvény, stb.) A könyve mocskos és büdös. Csepeg a vértől és szennyvíz-csatornák szarától és a lefolyókba öntött ragacsos pörköltszaftjától, meg a többnapos emberi izzadtság keserű bűzétől. Ez az alapállapot. Ehhez jön még menet közben ez meg az, de azt az olvasó már enyhe rezignációval fogadja. A történet csavarodik erre-arra, Miéville jól ír, érzékletesen, mondhatnám: büdösen, az olvasó meg egyre kíváncsibb a
((SPOILER: a pitty-putty, sitty-sutty, egy félig rohadt, nyálkás, szemetesből előkurkászott hamburger elfogyasztásától az életet egyszerre más szempontból, mondjuk csatorna-aspektusból szemlélő, és ezáltal (?) patkánytulajdonságokkal felruházott))
főhős, Saul sorsára, akiről tudva tudjuk, hogy persze, hogy úgyis és úgyse…
Aztán az érdeklődésem egyszerre lanyhulni kezdett, és a könyv éppen jókor ért véget, mert ha ez valami hosszabb remake lett volna, biz' Isten abbahagyom. A végső csata
((SPOILER: vérözöne, agyvelő-csorgása, pókpépje, patkány-turmixja valahogy elvette a kedvemet, de teljesen. Aztán vissza is kellett lapoznom, hogy Saul valóban olyan erkölcsi csőd-e, hogy simán behazudja a demokratizálódott patkányoknak, hogy nem a Patkánykirály, hanem ő döfte annak hangszerét a Patkányfogóba, s hogy a Patkánykirály meg csak nyávogott közben, de tényleg így volt. Aztán azt néztem meg, hogy nem rosszul értelmeztem-e a csatajelenetet, de nem: Saul egy hazug gennyláda, még ha némileg érthető is a motivációja…))
Szóval nagy a csinadratta, üvölt a drum and bass, sereglenek a patkányok, pókok, a madarak kiestek, folyik a vér, roppannak a koponyák, van egy-két meglepő (?) fordulat, a gonosz elnyeri a büntetését
((SPOILER: s ha biztosan meg nem hal is, hogy legyen muníció az esetleges folytatásra, tudod, Drót Vödör kipörög az űrbe, biztos, ami biztos, és nem felrobban))
, a főhős úgy korrumpálódik, mint az atom, s ezzel gyakorlatilag visszatér az eredeti mese hőstelenségéhez.
Nekem túl sok volt. Sok a megmagyarázatlan dolog is
((SPOILER: hogy még fokozzam: a Patkányfogó miért ilyen vérbarom, brutálállat? Miért van szükség, mármint a hangulatoncsináláson kívül a szadista gyilkosságokra? Mi szükség van a rendőri szálra, ha úgysem jut sehová? S miért Crowley* a rendőr neve, amikor ez a név azért alaposan lefoglalt név, de közben semmi áthallása nincsen a szimpatikus zsarunak a nagymester felé? Nem folytatom.)).
És a könyv nem befejezett, csak abbahagyott. Nem az a bajom, hogy maradtak nyitott kérdések, hanem az, hogy olyan, mintha Miéville is megunta volna, amit ír, úgy fejeződik be.
((SPOILER: A patkánydemokráciát meg hagyjuk, mint Saul-kísérleti-államformát, mert ott él ugyan az áthallás, de az áthallás megfeleltetései meg valahogy nagyon karcosak, így erőltetetté válik az egész.))
Összességében tehát végre van egy elolvasott Miéville-könyv az életemben, de nem érzem, hogy egy fikarcnyit is több lettem tőle. Nagyobb baj, hogy még azt sem mondom, önfeledten szórakoztam rajta, vele, általa. Ez a nagyobb baj.
* https://hu.wikipedia.org/wiki/Aleister_Crowley
2,5/5
(2016)
