Jonasson hozza a formáját.
Amikor egy együttes lemezt ad ki, azt mondják, az első két album tartalmazza mindazokat a dalokat, szerzeményeket, amik az első időszakban felgyűltek. A harmadik, igen, a harmadik lemez a vízválasztó, ott derül ki, igazából mire is képes a csapat, tud-e a kezdeti lelkesedés után is kreatívan alkotni, tudja-e hozni a minőséget és abban továbbra is önmagát.
A magam részéről nem bánom, ha egy szerző nem újít és bont formát könyvről könyvre, nem zavar, ha valaki egy életen át gyakorlatilag ugyanazt a könyvet írja. Rengeteg minőségi példa van erre Vonnegut-tól Philip K. Dick-ig. Írtak frenetikusan zseniálist, írtak elmegy-dolgokat, de gyakorlatilag mindig ugyanazt és ugyanúgy írták. S mindig élvezhetőn tették, ha rosszabb volt, akkor is.
Nos, úgy fest, Jonasson megtalálta hangját, és ez már így marad. A Százévesben kialakított egy nímand szereplőréteget, akik más formában visszagyüttek az Analfabétában is. A cselekmény is szőrmentén más: rámozdulás a zsére, és menekülés azok elől, akik szintén rámozdultak. S közben a szereplők társadalomperemi vegetálása, sajátos kultúrája, következetesen és várhatón felépíti az Üvegtigris-feeling-et, amiben van valaki, aki az eszével alakítja a dolgokat, miközben voltaképpen a sors, az élet, a gondviselés (kinek-kinek ízlése szerint) a főrendező. S közben folyton rötyögünk.
Jonasson ugyanezt hozta a Gyilkos Anders-ben is. Aminek a címe nem jó. Már csak azért sem, mert nem Anders a főszereplő, ahogyan a Százévesben a százéves volt, az Analfabétában az analfabéta. De itt a lelkésznő és a recepciós a központi húzóerő.
S van két bajom ezzel a könyvvel.
Az első a fontosabb: valahogy egyre kevésbé kedvelem az olyan könyveket, filmeket, ahol gazembereknek kell szimpatikussá válnia, és erkölcstelen dolgokban kell nekik szurkolnom. A nagyobb baj, ha ezek a figurák még szimpatikusak is. Ebben a könyvben Jonasson kicsit könnyített a helyzetemen: a két központi figura olyan baromira egoista, annyira áttipor másokon, hogy egyáltalán nem kellett kalibrálnom az erkölcsi érzékemet és a szimpátiámat.
A második bajom, hogy nem rötyögtem olyan önfeledten, mint az elsőkét könyv esetében. Nem mondom, hogy nem volt humoros, de annyira tényleg nem.
Ezzel együtt két nap alatt kiolvastam. Ami nem keveset jelent. És egyáltalán nem beszélt le Jonasson eljövendő könyveiről. Egyáltalán nem, hangsúlyozom! Vonnegut is írt gyengébb könyveket, PKD is. De azok is minőségiek és vonnegutosak és dickesek. Ez jonassonos, határozottan és összekeverhetetlenül. De ez a „harmadik lemez” nem tett mást: hozta az első kettő tapasztalatait és rutinját. Élvezhetőn, gyakorlatiasan, csípőből. De nem tette hozzá azt a… azt a… csettintést a nyelvvel, azt a pattintást a hüvelyk és a középső ujjammal. Jonasson: marad a polcomon, és nem csak azért, mert Szerelmetesfeleségtársam születésnapi, „összefirkált” ajándéka, de nem ez lesz az a könyve, amelyiket nagyon sokszor el fogok olvasni. De ezt is többször.
4/5
(2016)
