Ezt a könyvet olvasva ismételten eszembe jutott, hogy vajon mennyire befolyásol egyes könyveknél, ha ismerem már a szerzőt, s van előélete az életemben? Nagyon. Mert a Sztrugackij tesók azért fogalom az irodalomban. Tarkovszkij óta mindenképpen. De az is biztos, ha nem tudom, hogy ez a Sztrugackij tesók könyve, hamar feladtam volna, a végén meg a sarokba vágom, és megjegyzem a szerzők nevét, hogy elkerüljem azontúl az írásaikat.
Azért nem szégyenlem ezt egy egy csöppet sem leírni, mert az utószóban az egyik szerző maga fejti ki, hogy ez egy nem jó könyv, s hogy voltaképpen pusztán irodalomtörténeti értéke van, más sem, s nem csupán azért, mert az első könyvük volt, s nem csupán azért, mert az egykori cenzúra kiherélte, hanem azért is, és elsősorban azért, mert ez egy nem jó könyv.
Pedig mennyire örültem, amikor az egri Tescoban félárra leértékelve megtaláltam, amíg Szerelmetesfeleségtársam belefeledkezett a ruhaválogatásba (volt tehát időm! :-D )!
Azért sem jó könyv, mert volt benne néhány olyan naiv blődség, hogy csak csikorgattam a fogamat és kétségbeesetten olvastam tovább, és még kétségbeesettebben ragaszkodtam ahhoz, hogy na, azért mégis, Sztrugackijokat olvasok! Most így hirtelen sorra is vettem magamban a fárasztó, elképesztő, következetlenségeket, de nagy hirtelen csak az jutott eszembe, amikor Bikov, a voltaképpeni főhős először találkozik a súlytalanság állapotával és nem tud vele mit kezdeni. Majd elmegy slozira… Börleszk. A jelenet is, de maga a tény is, hogy egy űrhajóst elküldenek úgy a Vénuszra, hogy fogalma nincsen a súlytalanságról… Kapartam az arcomat.
Aztán meg ugye voltaképpen nem történik a könyv háromnegyed részében semmi, csak évődnek egymással a Vénusz meghódítói. Ami önmagában nem lenne baj, mert például a Solaris sem akcióregény, ugyebár, de aztán az egynegyed rész meg nagyon cselekményes, de ott is visszaüt a következetlenség és az arckaparás ingere.
Példa: ((SPOILER: a végtelenül óvatos, tapasztalt kapitány, az expedíció vezetője simán hagyja, hogy azt a vörös, lávaszerű vackot kapirgálják az emberei, s nem húz el onnan a francba, miközben, tudjuk, nem is annyira a Vénusz felderítése, hanem az űrhajó kipróbálása a legfőbb cél. S nyilván, a legtapasztalatlanabbnak jut eszébe, hogy, ja, ettől a vörös vacaktól kellene cefet módon óvakodniuk, de hangosan ő sem teszi szóvá.))
S majd persze a végére nagyjából győz a homo szovjetikusz, mert ő legyőzhetetlen, a legfőbb, majdnem űbermencs, persze, hogy naná!
Egyszóval amikor becsuktam a könyvet, nagyon kellett tűnődnöm, hogy ezmiezez volt, és minek is pazaroltam rá az időmet. De olvasni jó volt, minden hibája ellenére, mert azért mégis a Sztrugackij tesók könyve, és őket olvasni jó. De vajon, ha nem tudom, hogy ők írták, akkor is jó lett volna olvasni? És itt a saját farkába harap a kígyó.
3/5
(2016)
