Évek óta a polcomon van ez a könyv, a szerző másik két, magyarul megjelent regényével együtt. Eddig egyiket sem olvastam. Pedig a háromból egyet Szerelmetesfeleségtársam adott a kezembe a Római téri könyvmegállónál: „Te szeretni szoktad az ilyeneket!” Nagy becsben tartom azokat a könyveket, amiket tőle, általa kaptam. Bizonyítékai, hogy volt idő, amikor még jobban szeretett engem mint amennyire a könyvek mennyiségétől irtózott. :-D
A Föld nővére is Könyvmegállós termék. De erre már nem emlékszem, melyik megállóból jött velem. Aztán polcra került. Aztán most le le onnan a kezembe.
Néha érnek meglepetések, mi minden megtalálható itthon. A könyveim jó része olyan könyv, hogy nem azért van itthon, mert hű, de mélyen ragaszkodom hozzájuk, hanem azért, mert van bennem érdeklődés, hogy egyszer el akarom olvasni. Bár már határt tudok szabni a vágyaimnak: meglett, érett férfiember volnék, szép lassan a nyugdíj felé ballagva: a múltkor is jó pár Dickens ott maradt a Megállóban. Csak négy regénye jött vele, és ebből csak kettő kétkötetes. A harmadik a Pickwick klub féltéglája. A negyedik normál vastagságú. SzFT-nek meg sem mertem mutatni, gyorsan a szekrény tetéje mentettem őket a háta mögött. El ne mondd neki!
A Föd nővére is így került a lakásba: egyszer el kellene olvasni. Az írójához képregény kötődésem volt, főleg mert Zórád Ernő rajzolta meg a történetét.
Szóval egyszer el kell olvasnom: most volt az egyszer. Mert régen olvastam sci-fit, s mert ég régebben retró sci-fit. Nem kerestem, hogy merre van már egy retró sci-fi, csak álltam az egyik polc előtt, levettem egy nem retrót, és ez meg ott volt mögötte. (Igen, két sorban vannak a könyvek a polcokon. Utálom, de a helyhiány... Kábé fél évig volt könyvtárszobám, mielőtt az előző lakásból ki nem vágtak bennünket, csodálatos volt. Olyan húsz négyzetméter volt, egy íróasztallal és sok polccal, Remek érzés!) Nem is néztem bele, azonnal olvasni kezdtem.
Georgij Martinov
A szerző orosz. Ifjúsági és fantasztikus regényeket írt. Első kötete 1956-ban jelent meg. Aztán még néhány. Majd 1983-ban, hetvenhét éves korában halt meg. Úgy nagyjából ennyi, amit leltem róla. Alig kicsivel több. De még egy nyavalyás fotót sem!
Magyarul ezek a könyvei, illetve könyveiből készült képregények jelentek meg:
A kép a moly.hu-ról készült képernyőkép
Ahogy mondtam, én a Zórád-képregényekről tudtam. A Sebők Imre-félének a létezésével tegnap szembesültem, csuda kíváncsi is lettem rá, de nem kapható. :-( Egyébként a két Zórád-adaptációról az volt a véleményem, hogy a Zórád-rajzok, azok bizony nagyon igen, a sztorik meg annyira nem. De mert képregényről van szó, lehet a forgatókönyveket Cs. Horváth Tibornak nem sikerült jól megírnia, s ennek ellenére a regény-eredetikkel semmi baj nincsen.
Mert nekem bizony A Föld nővére tetszett!
A Vénusz
A Naprendszer második bolygója a Naptól: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Neptunusz, Uránusz, Plútó.
A Vénuszt titokzatos bolygónak tartják. Mérete majdnem megegyezik a Földével. Hát az ottani viszonyok meg nagyon nem: a felszín hőmérséklete elérheti az öccá Celsius fokot, a légköri nyomás kilencvenkétszerese a mi bolygónkénak. Vagyis nem kicsit lakhatatlan. Az élet nem lehetséges rajta, víz természetesen egy csöpp sincs.
Chicagói Egyetem Geofizikai Tudományok Tanszékének kutatói lemodellezték a Vénusz múltját, és arra jutottak, hogy úgy 3,5 milliárd évvel ezelőtt volt óceánja, így oxigénje is. Könnyen lehet, hogy volt élet a Vénusz. Ez járja a a Marsról is. Piszok mázlisták vagyunk mi ezzel a Földünkkel, nem gondolod?
Manapság bár van valami lenyűgöző a Vénusz felszíni látványában, színeiben, de azt kell mondanom, túl sokáig nem köti le a figyelmet a látványa. 1975. október 20-án a Venyera-9 szovjet szonda elkészítette az első képeket a Vénusz felszínén. 1982-ig bezárólag összesen öt képet sikerült készíteni. Amit a képek mutatnak nem túl vonzó, csak a színek szépek. Amit láthatunk az nem éppen egy turisztikai célbolygó képet mutatja.
Martinov könyve 1959-ben jelent meg. Nem tudhatta, hogy az általa elképzelt folyóknak, tavaknak, tengereknek, erdőknek, értelmes életnek nyoma sincsen a második bolygón, de forróságon és köveken kívül semmi sincsen ott. Vagyis Martinov regénye nem tudományos, csak fantasztikus.
A történet
19...-ban vagyunk. Martinov így írja. A Szovjetunióból űrhajó indul a Vénusz felfedezésére. A neve SZSZSZ-KSZ3. A legénysége tizenkét (ha jól számoltam), jó szovjet, tudományos elvtársból áll. Küldetésük: leszállni a feltételezések szerint egykor a Mars és a Jupiter között létezett bolygó egyik nagyobb maradék aszteroidáján, az Arszénán. A feltételezett egykori bolygónak akarnak a nyomára lelni.
De ez csak másodlagos feladat, az elsődleges: a Vénusz. Nem tudhatják, hogy az Arszéna egyenesen vezet a Vénuszhoz, és egészen más, sokkal nagyobb titkot rejt mint az esetleg létezett ötödik bolygó.
A Vénuszon, nem titok, életet találnak az űrhajósok. Értelmes életet is. Sőt, tulajdonképpen kétfélét is. Mi több, nyomát lelik az ötödik bolygónak is: volt rajta élet, értelmes élet.
Gondolkodom, mit mondjak el és mit ne.
Van-e, volt-e az emberéhez hasonló, fejlett társadalom naprendszerünkben? Erre az izgalmas kérdésre ad feleletet Martinov tudományos-fantasztikus regénye. A szovjet űrhajósok fenyegető veszedelmeket, kiszámíthatatlan körülményeket legyőzve, lélegzetelállító kalandokon át kutatják fel a hosszú évezredekkel ezelőtt szétrobbant Faeton bolygó nyomait. Meg is találják a hajdani Faeton-lakók üzenetét a Föld lakóihoz, és megcsillan előttük annak a lehetősége is, hogy Földünk felvegye a kapcsolatot az elpusztult Faetonról elmenekült gondolkozó lények fejlett társadalmával. A könyvet Csergezán Pál képzeletébresztő, művészi illusztrációi díszítik. (Fülszöveg; a rajzok a könyvből valók)
Több okból nyilvánvaló, hogy az űrhajósok teljesítik a küldetésüket. Egyrészt mert a kor még feltétlenül hitt a tudományban. De főleg azért, mert szovjet elvtársak mentek a Vénuszra. S ezzel sok mindent elmondtam. De azt nem, hogy a rendszer nincsen túltolva a regényben. Az úrhajósok elvtársak, az amerikaiak nem elvtársak, de a tudományban nem ellenségek, ennek ellenére meglepő, amikor egy esetben az elvtársak segítségére sietnek. Azzal sem spoilerezk rommá semmit, ha elmondom: az SZSZSZR-KSZ4-en már nációvegyes legénység ül a regény végén.
A regény hogyanja
A titkokra lassanként derül fény, Martinov ráérősen mesél. De nem húzza a rétestésztát. Nekem pont megfelelő volt a tempója. Ahogyan a moly.hu-n szokták mondani, nem beszippantja, de behúzza az olvasót a cselekménybe. Leginkább azzal, hogy ügyesen adagolja a rejtélyeket, titkokat, és a maga ráérős módján is izgalmas a cselekmény.
A regénynek voltaképpen nincsen központi alakja az űrhajósok között, egy Melnyikov nevű másodtiszt emelkedik ki valamelyest. Túl sokat senkiről nem tudunk meg, a személyiségek nem túl árnyaltak. Majdhogynem megmaradunk a Mézga Aladár kalandjai első részének a mélységénél: abban a síkalakokat csak a foglalkozásuk alapján nevezik el: Satunak, Gyalunak és hasonlóknak hívják őket. Itt is jobbára az egyes űrhajósokat az általuk végzett tevékenységük jellemzi leginkább.
Üdítően kellemes, hogy a szereplők soha nem egymás ellen küszkörésznek: a kihívójuk az ismeretlen természeti erők, az idegen technológia és a feltáratlan összefüggések. Még a Vénusz lakóival sem kell küzdeniük, csak azt hiszik, hogy ellenükre találtak bennünk. De ez nem a őslakók viszonyulása, hanem a hiányos, elégtelen kommunikáció következménye. Ám ha ki is robbanna valami adok-kapok, valamelyik fél valamelyik tagja rendre megakadályozza.
Nagyon sokat tűnődtem már azon miért olyan rohadt nehéz a kommunikáció még ember és ember között is. Jutottam erre-arra, de leginkább arra, hogy többnyire inkább csöndben maradok, legyintek. Ha nagyon szükséges, simán felvállalom a konfliktust, de egyre kevesebb alkalom van, amikor nagyon szükségét érzem. De elképesztően ritka, amikor gondolatcsere zajlik, vagy ha vita is van, nem a másik legyőzése, meggyőzése a cél, csupán a gondolatcsere, az érvek egymásnak feszítése, mérlegelése.
De persze nincs itt semmi látnivaló, kérem: ha az emberek önmagukat sem értik, miképpen lennének képesek a másikat megérteni. S ha önmagukra nincsen idejük, hogyan lenne hát másokra? S ha mindenki azt várja, hogy megértsék, hol van az, aki a másikat akarja megérteni?
Lásd csak: még én sem értem a saját asszociációmat, de eszembe jutott Weöres Sándor „Rongyszőnyeg” című versének egy részlete, és ide illőnek találom. Meg sem próbálom megmagyarázni a miértjét.
Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,
csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.
Szóval mindenki baromi rendes mindenkivel, még akkor is, ha okkal, ok nélkül tart tőle. S amikor tart tőle, mondom, akkor is csak az ismeretlentől kell tartania, fő az óvatosság, de rendre kiderül, hogy semmi ellenségeskedés nincsen senkiben, se pro, se kontra.
Ez olyan kis hímes mezősen fest, ahogyan a Macskafogó végén van, de az a helyzet, hogy Martinovnak sikerül kikerülnie a gejlséget. Úgy, ahogyan a hurráoptimizmust is. Olvasás közben fel sem tűnt, hogy mindenki milyen csuda jószívű teremtmény, csak így utólag tudatosult bennem. Talán ott van a titok nyitja, hogy a cselekmény, mondom, egyáltalán nem feszültségmentes. Van feszültség, de mi, olvasók mindig utólag tudjuk meg, hogy nem is kellene lennie, csak a fránya kommunikáció! Egy helyen Martinov ki is mondja: a volt bolygó egykori lakói a hátrahagyott üzeneteikben csak annyira számították el magukat, hogy totál természetesnek vették, hogy a földiek is úgy fognak kommunikálni, ahogyan azt ők teszik. Pedig dehogy!
Vagyis ha valaki nem érti, amit mondok, nem biztos, hogy hülye, bár természetesen van rá esély, csak lehet, hogy más összefüggéseiben látja a helyzetet, másképpen értelmez ezt meg azt. Nem rosszul, másképpen. Már amennyiben van lehetőség a más értelmezésre, s nem eleve ökörség ez a másság. De van, hogy simán kommunikációképtelen a partner.
Csak azt nehéz eldönteni, melyik verzióról van szó. Vagy nem is olyan nehéz?
Ha mindenképpen meg kell említenem valamit, ami fenntartás, akkor az jut eszembe, hogy az űrhajósok időről-időre baromi felelőtlenek. Miközben tök óvatosak és szabálykövetők. De több esetben is csak lestem a nappalink heverőjéről, hogy én, a sofőr, s nem az SZSZSZR-KSZ3 kiképzett űrhajósa ezért meg azért nem tenném meg, mert ilyen meg olyan veszéllyel járhat. S nem azért, mert alapvetően óvatos típus vagyok (bár az), meg azért sem, mert mindig mindent sokkal jobban tudok, hanem azért, mert a logika ezt mondja.
De az viszont Martinov javára szól, hogy vannak, lettek olyan megoldásai, amik ha nem is szenzációsak, de több mint bólogatósak. Például az, hogyan kell irányítani egy idegen űrhajót... Komám, na az...!
Nem rétestésztázok tovább: A Föld nővére nem alapmű. Semmilyen szempontból sem az. De egy szórakoztató, a maga retró módján izgalmas űrhajós történet. S jó van úgy, ahogyan van. Talán mond valamit, hogy csak előkeresem a másik két, itthon meglelhető regényét. S milyen jó, hogy van még kettő!
Csak előbb olvasok valamit, ami nem sci-fi. Mondjuk egy kis transzneműségeset...
Kárpáti / Móra, Budapest / Uzsgorod, 1966, 424 oldal · keménytáblás · Fordította: Sárközi Gyula · Illusztrálta: Csergezán Pál
7.5/10
2024 február utója, péntek, egy nappal, illetve nem is egy nappal, csak pár órával Szerelmetesfeleségtársam születésnapja előtt.
Van remény, más se a meséim kiadására. SzFT talált valami szegről-végről ismerőst, akinek ismerőse egy kiadó. De persze ez csak lehetőség, nem konkrétum. S akkor végre Gergő fiam rajzai is nyilvánosságot kaphatnának. „De szép, de jó lenne!”
Ma ismét lehetőségem volt kiállni magamért, és a jó szívemért. Sajnos egy lakóval szemben, aki nem akarta megérteni, mi a rend, s azt is nehezen, hogy kész vagyok ugyan áthágni a rendet, s azzal nem a kötelességemet teljesítem, hanem szívességet teszek neki. De elég keményen kellett megfogalmaznom, hogy ez így van. Nagy nehezen felfogta. Nincs szoros összefüggés, de egyfajta jutalmul kettőkor már itthon voltam, vásárolni sem mennünk, mert holnap SzFT édesanyjánál ebédezünk. Csak banánt hoztam a reggelihez a Sparból.
S végre, évek óta első alkalommal, sikerült szereznem SzFT-nek valamit, amit nagyon szeretett volna: egy nordic walking (így kell írni?) botpárt. Örvendezik, használja. Jó látni, ahogy örül neki.
*
Az uncsim most együttműködő volt, kegyesen megengedte nekem, hogy játsszak vele, mindketten élveztük. Kicsit olyan mint a csiga, csak óvatosan, türelmesen lehet felé nyúlni, különben visszahúzódik a házába. De akkor is szeretem. Egy szabadszájú kolléganőm mondta:
– Te, Zoli, már mondani akartam, nem csúnyák az én unokáim sem, de ez a kislány valami ki-bebaszott szép. Gratulálok hozzá, kisapám!
Pedig az én részem csak az élvezet. :-)
*
A Molyon privátim levelezek egy taggal. A posztkereszténységemről kérdezett. Én válaszolgatok neki. Ő katolikus volt. Most úgy látom, a modern gnoszticizmus felé orientálódik. Ahol a magam számára soha nem tudtam megtalálni a biztos viszonyítási pontokat. Hermész Triszmegisztosz, Hamvas, Evola és társaik. Nem vetem el őket, mert azt sem értem, mit kellene elvetni. De mert a lényeget nem sikerül soha megfognom, komolyan venni sem igazán tudom ezt az irányvonalat.
