Mi több, olvasnám a harmadikat is, de hiába néztem át az összes könyvespolcot, egyszerűen nem lelem... Az előző könyv A Föld nővére volt, az Időspirált nem találom.
Ezt a könyvet olvasva maradt a visszafogott, mégis határozott lelkesedésem. Lehet, segített az is, hogy közben a kezembe került egy másik, A Föd nővére magyar kiadásának az idején megjelent másik, szovjet sci-fi is, A bűvös kés, és abba beleolvasva egyértelművé vált, hogy Martinov sokkal jobban ír.
A támadás a Föld ellen kétségtelenné tette, hogy a kötelező, szovjet emberbe vetett hit valami megejtő bájjal keni fel a történeteit. S úgy fest, egy idegen fajjal soha nem éri be, legalább kettő kell neki mindig!
Martinov optimista, kimondottan, de visszafogottan rendszertámogató, -hirdető sci-fi-je 1966-ban jelent meg, az Albatrosz-sorozat tizenhetedik köteteként.
A sorozatot Kardos György szerkesztette és célja az volt, hogy minőségi szórakoztató irodalmat, krimit, sci-fit és kalandregényeket (Ordasok között, Kloss kapitány, A Stirlitz-dosszié, Gyémántmosók, stb.) adjanak ki, nagy példányszámban, elérhető áron. Ebben a sorozatban jelentek meg hosszú-hosszú évek múlva Rejtő Jenő regényei is.
Az Albatrosz könyvek 1990-ig jelentek meg (eltekintve egy 1997-es, három kötetet megért újraindítási kísérlettől), és ezalatt közel háromszáz regény látott napvilágot a sárga csíkon fekete madárral. A kalandregények és a sci-fik hamarosan elmaradtak, az Albatrosz-sorozat a krimik sorozatává vált.
Vagyis Martinov története egyfajta kuriózum a sorozatban.
Szögezzük le: a könyv magyar címe félrevezető. Az eredeti címe ugyanis az egyik főszereplő neve: Gianea. Ami önmagában ugyan nem mond túl sokat, de legalább nem vezet félre. A magyar verzió azért nem fedi le a igazán a történetet, mert azt sugallja, hogy itt egy jó kis katonai, űrcatás, akciós, csihi-puhis sztorit ámulhatunk végig. Tudod a Csillagok háborúja első (negyedik) részének vége, amikor a Halálcsillagot Luke felrobbantja. Hát nem erről van szó. Csak icipicit.
Csatát, háborút, valós támadást ne is várj, ne is keress! A történet titokzatossága, az események rejtélyei ettől függetlenül is jócskán lekötik a figyelmet. A maga naiv bájával együtt, vagy éppen azért.
*
A propaganda. A kötet magyarul, ahogyan mondtam, 1966-ban jelent meg. Eredetileg 1963-ban. Vagyis a Szovjetunió fennállásának negyvenhatodik, a keleti blokk bevörösödésének tizennyolcadik évében. Vagyis valamelyest érthető a könyv központi mondanivalója. Mert a fő üzenet ez:
Nagyon csúnya dolog a gyarmatosítás, mert az alacsonyabb fejlettségű társadalmat alárendeli a gátlástalan, magasabb rendűnek. S a magasabb rendű diktatúrája, kizsákmányolása így garantált.
Az alacsonyabb fejlettségű tömegek előbb-utóbb úgyis magukhoz ragadják a hatalmat (proletárdiktatúra) és akkor lesz nemulass az elnyomóknak.
Az igazi megoldás, hogy hagyjuk a dolgokat a maguk természetes rendjében fejlődni, és akkor eljutunk ahhoz a technikailag igen fejlett, békés, toleráns, szeretetteli társadalomhoz, amelyhez a könyvbeli, a kétezres évek közepén járó Föld eljutott: a kommunizmus teljességéhez.
Martinov nem lacafacázik: ezt így ki is mondja a könyvben. A gyarmatosítást és a kommunizmust is.
A döbi az, hogy ettől nem fordul fel tőle a rugalmas olvasó gyomra. Magam sem értem, miért. Talán azért, mert a kötelező ideológia nyomatása nem hatja át, lengi be a teljes cselekményt, csak mintegy kötelezőn megemlíttetik. Jó, persze, lehet ezen polemizálni. A Sztrugackij tesók ebben az időben jelentették meg a Nehéz istennek lenni-t és A hétfő szombaton kezdődik-et.
Kétségtelen, hogy van valami szájtátottsághoz vezető elképesztő abban a határtalan nagyvonalúságban, amely a kommunizmust a társadalmi béke ideológiájának, a békés fejlődés csúcsának tartja: a maga háromszáz millió áldozatával. S milyen határtalanul könnyed múltfestés, -leplezés kell ahhoz, hogy például a Romanovok szóhoz e jussanak a rendszer értékelésének a végső súlyozásánál!
De bár elgondolkodva csóválom a fejemet, mégis mindkét irodalmi útra igent mondok. Kétségtelen, melyik áll magasabb szinten. s melyik van közelebb a szívemhez, de ettől a másikat sem kedvelem kevésbé. Gainea története a másik.
Van ebben az igent-mondásban ellentmondás rendesen, de ilyen sunyi, ideológia köpönyegforgató vagyok, ha irodalomról van szó. Mondjuk ennek köszönhető, hogy tök simán elnézem Vonnegut és Márquez baloldaliságát is. Miközben a baloldali ideológiát az emberiség egyik legkártékonyabb vírusának találom. Ez a megengedés minden bizonnyal a jellememből fakad: miközben ideológiailag elkötelezett vagyok jobbra, az egyedekkel szemben mégis mindig liberális voltam. S alapvetően kompromisszumképes is: középiskola elsőjének az év végéjén például megbuktam ugyan oroszból, de a nyár végén hármassal mentem át a pótvizsgán...
De írd a javamra, hogy amióta van választási lehetőség, ideológiai meggyőződésből balra soha nem szavaztam. Iparkodom levonni a múlt rövid- és hosszútávú tapasztalatait.
*
Martinov, hogy félre ne értsük, a könyvében szereplő összes fajt, elnyomót, elnyomottat, a fejlődés csúcsára jutott kommunistát humanoidnak ábrázolja. S mert humanoidok, ezért humanisták. S mert humanisták, ezért jobbára nem a konfliktust keresik, hanem a békés megoldást. Mondom jobbára, mert az elnyomottak lázadásának nincsen kritikai nézőpontú vizsgálata: a számonkérése, ha a proletáriátus végzi, mindig jogos.
Milyen mocskos mázlija és szervezőkészsége van a volt komcsiknak, hogy a birka proletáriátus a '89-et követő években nem élt a számonkérés lehetőségével, és büntibe a múlt miatt pár éve csak Biszku Béla került, miután egy emberöltőn keresztül, a rendszerváltás után is szakadatlanul jutalmazták a Kádár-féle gyilkosságok bírájaként meghozott ítéleteiért. Tévedek: a rendszer szolgálatáért meg lett még húzkodva Szabó István és Vikidál Gyula füle is, mert beépítettek voltak. Leplet rá, hogy esetükben vajon mit jelenthet a beépítettség és miként, miért ment végbe!
*
Martinov kncstári optimizmusát mi sem jellemzi jobban, mint a befejező oldalak eseményeinek egyik következtetése: ha egy fajban van legalább egy egyed, amely a böcsület, az etikusság, a bátor következetesség talaján áll, és adott helyzetben mer cselekedni is, akár önmaga és a társainak ellenében is, nos, a társadalom meg van mentve, attól nem kell félni! Azért nem, mert ha a csíra meg van, mindenképpen szárba fog szökni. Ha legalább egy ilyen tag akad, akkor az egész társadalom úton van a szebb jövő felé, és akkor senkinek sincsen félnivalója tőle.
Nem tudtam, ezen sírjak vagy röhögjek. De szép lenne!
*
Na, szóval! Van itten két láthatatlan, véletlenül felfedezett műhold, amit nem az emberek bocsátottak fel a bolygójuk köré. Lesz egy idegen űrhajó, amiből kiszáll egy szem valaki, aztán az űrhajó távolodik és hamarosan felrobban. Az egyszem valaki egy teljesen emberformájú, csak valamelyest zöldes bőrszínű nő. A neve Gianea.
Gaineával hamarosan lehetségessé válik a kommunikáció: az űrhölgy ért és beszél spanyolul! De hiába, mert magáról, a hazájáról, a népéről, a felrobbant űrhajóról, úgy általában semmiről sem hajlandó beszélni. Viszont utálja az alacsony termetű embereket (lásd a fenti, utolsó képet!).
A történet emberi hősei rájönnek, hogy az idegenek a Holdon állítottak fel valami bázis. S hogy nagyon esélyes, hogy a két láthatatlan műhold is ott landolt, amikor teljesen eltűnt a szemük elől. Irány hát a Hold. Az expedícióval Gianea is útra kel: aggodalom van benne, félti az emberiséget. Van is, meg nincs is mitől. A holdbázis rejt veszélyeket, ráadásul a Föld felé közeledik egy, a felrobbanthoz nagyon hasonló, hatalmas űrhajó.
*
Meglepő eleme a regény cselekményének, hogy Martinov mindvégig lebegteti, igaz, eléggé arcbatolósan, hogy Gianeával valami nincsen teljesen rendben: hajlamos elferdíteni a valóságot, hazudik, na! Meg elhallgatja az igazságot, megtartja a szükséges információkat Titkai vannak. S aztán kiderül, hogy olyan fajhoz tartozik, amely...
Á, nem, azért mindent azért mégsem mondok el! Legyen elég annyi, hogy... Amennyit eddig megtudtál. De tartsd szem előtt, hogy a politikai, ideológia észrevételeim összességében és tulajdonképpen egyáltalán nem csökkentik a olvasmányélmény élvezhetőségét. Személyes véleményem az, hogy Martinov másik regénye, A Föld nővére jobban sikerült ugyan, de ez csak hangyapénisznyit marad el tőle. Talán azért is, mert a két regény alapsztorija meglehetősen összecseng, a stílusa pedig teljesen azonos.
*
Született kis hazánk képregény-történetének a hőskorában egy papírmozi változata is a regénynek. Az elkövetője Cs. Horváth Tibor és Fazekas Attila volt.
Ennek az értékelésnek a képei ebből adaptációból származnak. A moly.hu-ra. Ma olvasva az értékelésemet, különösen, hogy újraolvastam a képregényt is, azt mondom, úgy marhaság, ahogyan van. A képregény semmilyen szempontból nem figyelemre méltó. Fazekas Attila teljesítményét jócskán meghatározta és a lehetőségeit teljes mértékben kerékbe törte Cs. Horváth rengeteg szövege. Annyi szöveg, hogy a rajzoknak jóformán helyet sem hagyott.
Kifotóztam egy oldalképet az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat 1985-ben megjelent füzetkéjéből. A kiadvány kb. A5-ös méretű, próbáld ahhoz viszonyítani a szöveg és a rajzok arányát, olvashatóságát és láthatóságát. Gyalázat!
Fazekas stílusa az Fazekas stílusa, de sehol sincsen egyéb képregényeihez, például a Cherubion szárnyaló fantáziájához és energikusságához képest. De nincs is helye hozzá. Nézd csak az alsó négy képet! S nagyjából ilyen minden oldal. Tragédia!
Ráadásul a történet naiv bája valahogy egyáltalán nem is jön át a képregényben. Különösen úgy nem, hogy most egymás után olvastam a regény eredetivel őket. Arról nem beszélve, hogy a képregény cselekmény-szerkezete jelentősen eltér a regényétől, és nem feltétlenül kap magyarázatot a miért. Gondolok például Gianea sorsára. 
Kárpáti / Magvető, Budapest / Uzsgorod, 1966, 250 oldal · puhatáblás · Fordította: Sárközi Gyula
7,5/10
2024 márciusának a második napja, szombat hajnal. Megint négy felé ébredtem. Nagyon akartam írni. Most fél hét van és már világos. Tök jó!
A Szerelmetesfeleségemtől kapott okosóra, úgy fest, bár nem fülesíthető, de tulajdonképpen teljesen beválik a kocsiban, vezetés közben is. Ha már jogsi elvátel jár tegnaptól a kézben tartott telefonért. Érdekes, de megkönnyebbültem, hogy nem kell visszaküldeni a pakkot. Bár szerintem nekem nagyobb lelki terhet jelentett volna mint SzFT-nek, ha mégis.
– Miért szeretsz te engem, Morzsám? – kérdezte tőlem tegnap.
Elvigyorodtam.
– Na, ez az! Ezen már én is gondolkodtam! Amikor annyi okom lenne, hogy ne tegyem!
– De tényleg, olyan mindennapi vagyok!
– Ezért szeretlek mindennap! – bólintottam. – Tényleg úgy gondolod?
– Miért nem?
Legyintettem.
– És te miért szeretsz engem, Zsákom?
Töprengés nélkül, csípőből válaszolt, legalább akkora gonoszsággal ahogyan én neki.
– Megszoktalak.
Ha tényleges választ akarnék adni, az valahol ott lenne, a kezdetünkön, amikor SzFT elmesélte, hogy a weboldalamat olvasgatva rájött, hogy megtalálta önmaga pasi-változatát. Ahogyan Ofi barátom fogalmazott:
– Na, a két halak, ha összejön!
S valóban, annyira részem lett ez a nő, annyira összenőttünk, annyira test a testemből, hús a húsomból, vér a véremből, hogy csak na!
Most megálltam egy pillanatra. Azt hazudja a közvélekedés, hogy ellentétek vonzzák egymást. Ez lehet. De hogy tartósan egyben is tudnának maradni azt kétlem. Homogén módon eggyé válni csak egyneműek tudnak. S ha hús a húsból, vér a vérből, annak hasonlónak kell lennie. Nem, nem hasonlónak: azonosnak. Különben az egyik test kiveti a másikat.
Basszus, megint igaza van a Bibliának!
