Fia és apja, avagy a Hoyle-ok.

Fred Hoyle eredetileg csillagász volt. Jónevű. Annyira jónevű, hogy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat második kötetének az ő, Osszián küldetése című kémregényét szerkesztette be Kuczka Péter. Kémregényét, mert a kritikus nyelvek azt mondják, kicsit fura is a sorozatban, alig van benne sci-fi elem, és nem is annyira jó regény. Különösen, ha azt nézzük, hogy a sorozat első kötete Asimov regénye, A halhatatlanság halála volt. Na, és az Osszián utószavában is sokkal inkább a tudományos, mintsem az irodalmi munkásságát emeli ki a szerkesztő. 

Talán ez az oka annak, hogy a molyos tetszési indexeiben nyolcvan százalék a legmagasabb, amit Hoyle elért. Egyébként az Andromédával. 

Ezt a könyvét hatvannyolc százalékra értékelte a nagyérdemű. 

VISZONYÍTÁSOK, ROKONSÁG

Az olvasása közben két dolog járt a fejemben.Illetve több, de kettő szakadatlanul. Az egyikről majd később... A másik az volt, hogy ha kamaszkoromban olvasom, akkor ma minden bizonnyal a legkedvesebb olvasmányélményeim közé sorolnám. Közvetlenül Francis Carsac Sehollakók és Luigi Menghini Láncreakció című könyve mellé. (Jé, az elsőről nem írtam értékelést? Nofene!) Ugyanúgy 

A hasonlóság vitathatatlan. Úgy mindenféle szempontból. Egyik regénykét sem vádolom semmivel. Egyszerűen csak élveztem őket. Nagyon. A Göncölt csak visszafogottan. Hiába, elmúlt több évtized a kamaszkorom óta. De valami fílinget visszahozott mégis. 

Olyan sok hasonlóság van a fent említettek és a jelen regényke között, hogy idézem saját magamat a Menghini-könyvekhez írt értékelésemből. 

Ezt az első, magyarul megjelent regényét, a Láncreakció-t, ahogy írtam fentebb, a kedvenc olvasmányaim között tartom számon. Olyan kis elsőre sajátomnak éreztem és többször elolvastam. (A mindenit, erről sem írtam még értékelést!) Valahogy úgy lett kedvencem, mint Francis Carsac nem tudom hányszor olvasott regénye, A sehollakók, (amiről szintén nem írtam még értékelést), kamaszkorom egyik kedvenc könyve, amiről már kamaszkoromban sem értettem, miért vonult be a kedvencek közé, mert sem a stílus, sem a mondanivaló (ha van neki egyáltalán) nem üt, de mégis kedvenc sci-fi mesém lett. (S ahogy látom, a Molyos-olvasók közül sokan vannak ugyanígy ezzel a könyvvel.) Még két könyvet be kell húznom ebbe a sorba. Az egyik Scalzi, szerintem, klasszikusa, a Vének háborúja. A másik az általam pár napja befejezett magyar sci-fi, az Ogg második bolygója. 

• 
• 
• 

Ha valaki olvasta ezeket a könyveket, gondolom egy pillanat alatt megtalálja, mi köti őket össze: igen, mindegyik akció sci-fi, mindegyik katonai sci-fi. S mint ilyenek, arra koncentrálnak, amik. És abban mindegyik nagyon jó. Vagyis nem a gondolatgazdag vagy a társadalmi, politikai sci-fik közül valók. Szó nincs itt a Lem-féle dilemmákról, esélye sincsen a Sztrugackij-tesók politikai megközelítéseinek, nincs szó Asimov erkölcsi felvetéseiről sem. A harcról, a háborúról van szó. De arról jól, ügyesen, élvezetesen, kereken. 

Illetve... Nem kellett sokat kutakodnom a tudattalanomban, miért akartam annyi év után a Felhőbirodalmat levenni a polcról. Ahogy mondtam, a múlt hét végén fejeztem be Lengyel Péter sci-fijét, az Ogg második bolygójá-t. Annak értékelésében leírtam, hogy olyan, mintha valami nagy, vaskos regény részletesebb szinopszisát olvastam volna, ami után nagy ingerenciám támadt elolvasni a teljes regényt is. Ha lenne. De, ugye, sajnos nincsen. 

NA, ÉS AKKOR VÁLASZ AZ EZ MI AZ EZRE?

A könyv mindösszesen százhatvanhat oldalacska. Azért -cska, mert nagyon keskeny kiadvány, alig lapozol és máris az oldal alján tartasz az olvasásban. Nem mondom hát, hogy nehezen olvasható. A stílusa és a tartalma miatt sem. 

A tartalom nagyjából ott van a fülszövegben. Visszajön a Földre egy harminc éve elment űrhajó. Az egykori utasai nélkül. A falra felkarcolva egy üzenet. 

HA EZ AZ ŰRHAJÓ VISSZATÉR A FÖLDRE,
AKKOR AZ EMBERISÉGET HALÁLOS VESZÉLY FENYEGETI!

Arra nem kapunk választ, ezt honnan tudták az egykori utasok, és egyáltalán, mi is lett velük. De az űrhajó visszatár a Földre. S hamarosan jön a halálos veszély is, egy ordenáré nagyságú űrflotta. Aztán megjelenik még egy flotta, ez az ordenáré ellen fordul, és megmenti az űrbe robbantott, földi felderítőket. 

Tehát adva van immeg három különböző létforma. De különbözőség bár adott, mégis, látszólagos: mindhárom faj humanoid, s bár vannak feltűnő különbségek, valójában a hasonlóság sokkal meglepőbb. 

Mert még a rosszfiúkról is kiderül, hogy 

• nem azért háborúznak, mert agresszív állatok, hanem azért, mert félnek. Sőt, lételemük a félelem. Nem azért pusztítanak, mert örömüket lelik benne, vagy területet akarnának hódítani, hanem megelőző csapásként, hogy életben maradjanak
• nem is akarnák bántani a Földet, ha ne nem hinnék azt, hogy a felderítőket megmentők bázisa, akikkel már nagyon régen háborúban állnak, és mindenki pechére nem csak félnek, hanem technikailag is pazarul állnak.

Vagyis lehet tőlük a nacit telepakolni, de nem lehet utálni őket. Persze ettől a Föld még nem menekül meg. Az egészen mástól menekül meg. Ha átmenetileg is, ez a félve támadóknak nem nagyon jó. Nagyon nem jó. 

S most abba gondolj bele, hogy a százhatvanhat oldalacskában benne van a címoldal, a szennycímlap, a kolofon, a bevezetés, a tárgyalás és a befejezés. Amiben meg benne van mindaz, amit az előbb mondtam. Írtam. 

Vagyis enyhén szólva semmi sincsen túlbeszélve. A Hoyle-oknak, úgy fest, nem volt sok idejük erre a regényre a csillagászat mellett. S azt mondom, így ötvenhat évesen, marha nagy kár, hogy nem! 

Mert a sztori alapötlete piszok jó. Nem gondolod? A kibontása, mit nem mondok, kibontás... Az elmondása olyan hevenyészett. Ahogy az önidézetben írtam: mintha a regény önnön vázlata, szinopszisa lenne. Sajnos! 

Mert abba gondolj bele, hogy amikor az egyes szám elsőben elbeszélő, szétlőtt űrhajójú csillagászt összepecázzák a második flottások, se perc alatt élőszóban kommunikálnak egymással. Aztán azt képzeld el, hogy a földiek kilőnek egy felderítő űrhajót, azt, amin ez a csillagász utazott, hogy lessék már meg, jön-e valaki a Föld felé, ők konstatálják, hogy aham, bazi sok űrhajó érkezik, nekünk kakukk, aztán ki is lövik alóluk az űrhajót, mire egy másik életforma megmenti őket (egy nap két idegen faj a Naprendszerben), haza is hozzák a földre egy másik összehalászott födi emberrel együtt, és most figyel! A második létforma űrhajója leszáll a Földre, aztán a csillagászt hazaviszik, pihenjen nyugodtan, vacsizzon meg, alukáljon nyugisan... Ööö... Ő kommunikált elsőnek a másodiknak megjelent flotta lényeivel, embereivel. Az első idegen flotta meg még kint lebeg a Nap túloldalán, hogy pillanatokon belül megsüsse a Földet. Aham, [egyetértő bólogatás] így megy ez... Minden bizonnyal! 

De milyen jól teszik, hogy hagyják csicsikálni a csillagászt, mert az tele rakja a pocakját, alszik egyet, nem is túl nagyot, és nagyjából másnapra, ki is ókumlálja megoldást: a Nap lesz a fegyver a félős agresszorok ellen, akik tévedésből akarják megsütni az emberiséget! Mennek is, hogy fegyverré tegyék a Napot, és lőn! 

Százhatvanhat oldalon. Scalzi ehhez képest ráérős sci-fi-Proust! Mert értem én, hogy csak jóval később vált divattá öt-hatszáz oldalas eposzokat faragni az űroperákból, de ami kevés az kevés. (Majdnem azt írtam ,hogy ami sok, az sok, de hát ebben az esetben, ugye...)

Nagy kár az ötletért! Mert az több mint remek. Ha legalább dupla ennyi terjedelmet és fantáziát szántak volna rá a szerzők, de leginkább triplát, négyszer ennyit! A felvetések például a félelmében agresszív fajról, akik egyébként szintén emberek, mondom, annyira telitalálat, hogy az csuda! 

De megért volna még néhány kifejtést az emberiség kényelmes politikai, gazdasági töketlensége is. Mert szintén fenomenális annak megpiszkálgatása, hogy mit össze nem pöcsölnek, miközben a fejük felett a Démoklész kardja! Ki fizesse a révészt, milyen politikai következménye lesz ennek-annak a lépésnek, vö., mit mondanak majd a választók (semmit, mert a választottak együtt megsülnek, elhamusodnak)? S hogy egyes kutatások azért nem léptek előre a Föld megtámadása előtt, mert nem mutattak közvetlen hasznot, így nem volt, aki finanszírozza őket. 

De kimaradt a két érkező faj részletesebb bemutatása is. Ahogyan a háborújuké is. Meg sehol a kultúrájuk, a történelmük. Semmi sem lesz a második flottával érkezett hölgyemény egyes szám első személyű szerelmének a felébredésével sem... Meg semmivel sem. Mondom, barátom, szinopszis, ezeregy magába halt szikrázón remek ötletcsírával. 

És most abba gondolj bele, hogy még így is élvezetes! Mi lett volna, ha nem így lenne élvezetes, hanem úgy, hogy valóban élvezetes! Hol a fenébe volt egy-két lelkesítő, korbácsos szerkesztő a szerzők mögül?

Ja, igen, azt olvasom, hogy lett második része a könyvnek, de nagyon nagy kár, hogy lett. Az űr legmélyén a címe.

Gondolat, Budapest, 1971, 166 oldal · Fordította: Kuczka Péter

6/10

2023 novemberének a vége. Kezdődik az új járvány. Holnap egy kolléga már megy a maszkokért, tesztekért, egy közvetlen kolleginát ma hazaküldtek, mert pozitív lett a tesztje. De hát Bill Gates fél évvel ezelőtt megprófétálta, hogy a követező járvány súlyosabb lesz mint az előző. 

Ma volt határideje, hogy a WHO-tervezetet aláírják az országok. A tervezet járvány idején gyakorlatilag teljes uralmat adna a WHO-nak. Akit jelenleg egy terrorista vezet. A teljes uralomban benne lenne a kényszeroltás és az elkülönítő táborok létesítése is. Amikor a rossz nyelvek szerint már léteznek, csak lakók kellenének már bele. Nem összkomfortosak, leginkább a német koncentrációs táborokra hajaznak. A FEMA táborokra keress rá! 

Talán most éljük az utolsó szabad napokat, meleg szobában kávét és whiskeyt szürcsölve, blogot írogatva, a hétvégi gulyáslevest tervezgetve, és várva a három üveg pálinkát, hogy legyen ellátmány az ünnepekre, mert ami itthon van, elfogyott, és fogyóban a whiskey is. 

Nemsokára talán nagyobb gondjaink lesznek. Az infarktus utáni keringési problémáimmal nekem egy-két kényszeroltás után meg lehet, nem is lesz problémám. Tekintettel arra, hogy sok kollégámnak az oltás után lett. Ami addig nem volt.