Menjünk sorba, mert rend a lelke mindennek!

A jelen könyv, mint tárgy

Súlyos. [Káromkodás]ul nehéz. Két, de inkább három kézzel olvasható, ínhüvely- és csuklógyulladás garantálva. A fenéért kellett ilyen marha vastag lapokból előállítani ezt a 738 oldalas könyvet? Ami a törzsközönségét tekintve, hiába a 18-as karikás figyelmeztetés (szigorú & véres), nagyjából nagykamasz, fiatal felnőtt regény. (Micsudát jelent a „szigorú”?) 

A tipográfia: majdnem zseniális! A térkép az elején, az élőfejben jelölt létszámellenőrzés, a mangás rajzok az egyes részek elején: telitalálat! 

Ámde! Négyen követték el a tipográfiai tervezést. Ami érthetetlen: a négyből egyik tervező sem ismerte az alapvető tipográfiai elvet, hogy a margók mérete a felső margótól kezdve az óramutató járásával megegyezve egyre növekszik, vagyis a legnagyobb margóval, logikus módon a belső, kötésmargó bír. Elvileg. Mert a Battle Royal esetében a felső a legnagyobb az élőfejben megjelenő grafika miatt. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy bár stabil a könyv, szinte nem is látszik rajta, hogy elolvastam, de a szedéstükör margó felöli része olyan közel van a kötéshez, hogy majdhogynem olvashatatlanná válik tőle a szöveg. De legalábbis [sípolás]ul kényelmetlenné. Érthetetlen!

A könyv, mint irodalom 

Olyan, mintha két ember írta volna. Komolyan. Egyikük írta a leíró részeket, ötletesen, plasztikusan, izgalmasan, konzekvensen. Másikuk írta a párbeszédeket: néha lezsibbadtam, olyan gyermeteg, féllábú, arckaparó stílussal (a kedvencem: „Ja – mondta XY.), hogy néha nem tudtam, sírjak vagy röhögjek; továbbolvastam. 

Ám a párbeszédek ellenére olvastatja magát a szöveg. Itt illene összehasonlítanom az Éhezők viadalá-val, de nem teszem. Egyfelől, mert annak csak a filmváltozatát láttam, majdnem untatott, a könyvbe belekezdtem, de az meg még jobban. Ígyen önmagában áll nálam a Battle Royal.

Az alapötlet, ha nem is überelhetetlen, mert azért voltak irodalmi előzményei (az egyik legalapvetőbb, s szerintem leginkább elfelejtett, és ráadásul magyar: Az erőd. (Filmváltozata, lenyűgöző szereposztással: itt) S aztán persze a Legyek Ura és A hullám. 

Ám amikkel eddig találkoztam, kicsit más szemszögből közelítették meg a kérdést: ezekben alapvetőn az erőszak kialakulása, az erkölcsi értékek feladása volt az alapkonfliktus. Volt, lehetett bennük pozitív, erkölcsi feloldás, volt lehetőség az emberség és az élet megőrzésére. A Battle Royal-ban nincs. S ezen a ponton Takami Kósun alapkonfliktusa egyedi. A gyerekek számára két alternatíva van: gyilkossá válni vagy meghalni. Nincs más kiút. Az előbbihez nem kell lemenni állatba, nem kell eldobni az erkölcsi aggályokat, elég a félelem maga. S adja magát, hogy aki nem hajlandó fegyvert ragadni: meghal. 

S ezen a ponton a magam számára sem találtam járható utat. Pacifista vagyok. Szeretek élni. Kognitív disszonancia. Valószínűleg csak helyzetben feloldható. Ne adja az Ég, hogy meg kelljen válaszolnom, tapasztalnom, mi lenne a feloldásom! 

S Takami még rátesz egy lapáttal: nem ismeretlen, a sors, az élet által összehozott ismeretlenek ellen megy a küzdelem, hanem jól ismert (bár még ez is megkérdőjeleződik ebben a szélsőséges helyzetben) osztálytásak ellen.

Dicséretére váljon a könyvnek, hogy az alapvető értékek, barátság, szerelem, etika, erkölcs, összetartás nem lesznek semmivé az események során. Nem azt üzeni, hogy kerülj csak ilyen helyzetbe, majd megtapasztalod, hogy esélytelen bármelyik is, hanem azt, hogy érték marad mindegyik. (Szerelmetesfeleségtársam kérdezte, hogy mennyiben más ez a könyv, mint a Semmi : hát ebben; ott nem maradt bennem semmi sem.)

Amin mosolyogtam ebben a csöppet sem mosolyogtató könyvben: a nevek. Negyvenkét (meg még néhány) japán név. Tényleg csak a legfőbb szereplőkét voltam képes megjegyezni. Amikor vissza-visszautaltak a meggyikolt gyerekekre, egy darabig küszködtem, hogy aham, ki si volt, mi is történt vele, de egy idő után feladtam, reménytelenné vált eligazodnom a rengeteg Jucima Gacuki, Kicsika Kinyomjaki között. De ez nem a könyv, nem a szerző hibája: memóriakérdés.

A befejezés, Szerelmetesfeleségtársam szavával érve: barkácskönyv. Csavaros. Úgy heppiend, hogy nem az, lehet fellélegezni, de nem nagyon.

Rukkolán szereztem a könyvet. Nem adom tovább, el fogom még olvasni, de a könyvtárban nincs meg, elég reménytelen lenne a beszerzése. Tán majd ha lesz e-book olvasóm.

5/5

(2014)