Marcus Meadow alias Réti László lábon megvett kilóra a Hasonmással. Több könyvét is olvastam azóta, egy kivételével mind tetszett. Akkor is, ha számomra annyira ütősek nem voltak, mint a Hasonmás. De lelkes maradtam.

Namost: ezt a kötetét a Rukkolán szereztem meg. Nem volt most kedvem krimihez. Csak úgy későbbre vetődtem rá. Aztán hazahoztam. Aztán belelapoztam, és elolvastam egy-két oldalt. Aztán azonnal félre is tettem a többi négy-öt könyvet, amit olvasok.

Mert mondtam már: hiába a szép szavak, a magvas gondolatok, hiába bármi: az a jó könyv, amit mindenhol, folyamatosan olvasni akarok, ami minden egyéb vágyamat legyőzi (kivéve, naná, a Szerelmetesfeleségtársam utánit, azt még egynek sem sikerült). Akkor is, ha nem mély irodalom, akkor is, ha nem döbbenek rá az Élet Legnagyobb Válaszaira tőle (úgyis tudja mindenki: 42!), akkor is, ha nem leszek jobbá tőle, ha nem lesznek fennkölt érzéseim és gondolataim általa. Mert lássuk be, az a jó könyv, amit az ember olvasni akar és szeret. Mindentől függetlenül.

A Könnyek városá -ról el kell mondanom: mindössze egy helyen találkoztam egy rosszul sikerült, suta párbeszéddel. A könyv néccá' oldal felett van. Ennyit a negatívumokról. Arról az egyről.

A többi pozitívum. Olvasmányos. Izgalmas. Ez nem kacagtató, de néha azért lehet jókat mosolyogni („– S hogy szedted ki belőle a választ? – Logika! Törtem a fejét!”), bár most nem ez a cél. Letehetetlen. Annyira filmszerű, hogy ha valaki indíttatást érezne iránta, nem is kellene dramatizálni, a könyv maga forgatókönyv (jó-jó, persze, hogy nem. De!).

Ami különösen dicséretes: az alakjai élő alakok. Mármint nem a valóságban élők, hanem életre kelők. Egytől-egyig. Ráadásul, mint ilyenek, nem is kétdimenziósak. A számomra legpöpecebb ábrázolás az orosz zsaru és a csecsen maffiózó kapcsolatának bemutatása. Van abban minden!
S aki szimpatikus, így az, árnyaltan, háromdimenziósan. Aki meg nem az, az is így nem az.

Tekeredik erre-arra a sztori („– És miről szól? – kérdezte tőlem életem nője, úgy a könyv egyharmadánál. Nem tudtam neki pontosan megmondani. – Krimi! – válaszoltam. – Ennyi a fülszövegből is kiderül! Valami több? ­– nézett rám, gyönyörű asszonyom. – Még nem tudom! – válaszoltam. – Akkor nagyon jó lehet, ha mégis olvasod!” 
Az!

Nem vagyok benne bizonyos, hogy Réti ismeri az orosz rendőrséget, vagy csak életre keltette a legmegfelelőbb paneleket, de minden részlete hihető. Nem tudom, hogy valós-e, mert fogalmam nincsen az orosz rendőrségről, de a bennem élő sztereotípiák szerint teljesen ilyesminek képzeltem a rendszerváltás utáni orosz zsaruságot. 
Azzal együtt, hogy Mrs. Mohapapa hozzátette: „Mért, miben tér el a magyar viszonyoktól?” Nos, izé, ha így vesszük, akkor valóban… Nálunk a magyarokat ok nélkül verető főrendőrt kitüntetik, akiket vert, azok meg 165 év börtönt kapnak; az alvilág és a felső vezetés összefonódása, a nagy halak futhatnak, a kis halak meg bekaphatják, akinek pénze van, annak az Isten pénze sem elég… Estébé. Szóval ugyanaz. Ott több vodka fogy. Itt kisebbek a rohadt nagy pénzek. Mondjuk. Aki dolgozik, annak megbecsülés nincs, ha meg belepacsál valamibe, fusson, ahogy csak tud! De ez se nem orosz, se nem magyar, hanem általános összefüggés.

A könyv felveti az önbíráskodás kérdését. Is. Szerencsére nem szájbarágósan, nem szétmoralizálva a pergő sztorit, de felveti. És nem veti el. 

Amikor a hivatalos, társadalmi helyekről érkező igazságszolgáltatásnak nevezett korrupció (nekem senki ne hivatkozzon arra, hogy Magyarországon jogszolgáltatás van, mert van, a fenét van!) már biztosan semmit nem ér, az igazság szolgáltatása érdekében összefoghat-e a ki-kivel, és a hivatalos csatornákat, lehetőségeket, lehetetlenségeket megkerülve, kakkantva a rendőrségre, a bíróságokra, ügyészségekre, ügyvédekre, jogra, a józan észt és az adott lehetőségeket használva és kihasználva megbüntethető-e a bűnös? Aki különben biztos, hogy érintetlen maradna, és biztos, hogy ő kezdene büntetésbe, ahogyan eddig ártatlanokat (nem keveset) gyilkolt. S ha nem a válasz, ez nem engedhető meg, ha pfúj az önbíráskodás (de miért érzi az ember, hogy sokszor a hivatalos helyeken sincsen semmi köze a döntéseknek és a hozzáállásnak, viszonyulásnak az igazsághoz?), akkor miért elégedett az ember, amikor a könyv eljut végső megoldásig? S miért lehet elégedett az ember, ha tudja, ez a megoldás csak részleges, hiszen az igazságszolgáltató részéről is várható a későbbiekben az igazságtalanság?

Komoly dilemma! Talán még az optimális megoldás is jobb, mint a semmi, ha a tökéletes nem lehetséges.

Úgy érzem, nem, ez az értékelés nem lesz a leginkább lájkolt értékeléseim között. Egy krimiről részleteket elmondani otrombaság, még spoiler-jelzéssel is. Most úgy érzem. Meg erről a könyvről nem is érdemes: közhely, de inkább olvasni kell!

5/5

(2016)