Mireisz László könyve impozáns kis kötet. Gyönyörű a borítója, megfelelő a mérete, ízléses a tördelése, jó kézbe venni és lapozgatni. A tartalomjegyzék is roppant sokat ígérő.

S valahogy itt van a probléma a könyvvel. A téma tartalma és a történelem valósága folytán minden ezzel a kérdéssel foglalkozó írás csak kísérlet, próbálkozás, gondolatkísérlet lehet. Hogy miért, azt Mireisz az első fejezetekben kifejti: a keresztény egyház és annak magyarországi politikai képviselői, kezdve a szentnek mondott Istvánnal, tűzzel-vassal pusztítottak mindent, ami nem hódolt be minden feltétel nélkül a kereszténységnek. Így olyan írásos emlék nem maradt fel ebből és az ezt megelőző korból, amely nem másodkézből, a győztesek szempontjából mutatná be a tényeket és az eseményeket. Mireisz is többször hivatkozik Fehér M. Jenő könyvére, amely a magyarországi inkvizíciós perek gy régi kódex alapján való rekonstruálásból próbál ezt-azt visszafejtegetni a perek áldozatainak hitéből, világnézetéből. 

Tény, hogy a néprajzból is sok minden valószínűsíthető.

De újra: valószínűsíthető. 
Néha komolyan olyan érzésem van, hogy minden, ami történelem, nem a tények sora, hanem szubjektív visszaemlékezések, a tények értelmezésének valósággá avanzsálása, kinek-kinek világnézete, politikai, vallási meggyőződése szerint; a volt valóság nem fejthető fel igazán. De vajon a saját, személyes múltunk felfejthető? Ugyanarra emlékszünk mi, s ugyanarra emlékeznek, ugyanúgy, ahogyan mi, a szüleink, a barátaink, a szerelmeink? Á, dehogy! S melyik az Egyetlen Érvényes Olvasat?

De ezen a ponton Mireisz László könyve kicsit félrevezető. Az a címe, hogy A magyar vallás. Mintha itt lenne a kezünkben a megoldás. Mintha élre vasaltan be lehetne mutatni, milyen is volt világnézetében, hagyományában, részleteiben, tartalmában, félépítésében ez a vallás. Nincs a kezünkben, nem tudjuk, nem tudhatjuk. A könyv sem tudja. S mivel nem tudja, mert nem tudhatja, foglalkozik sok mindennel, amit tudhat, vagy legalábbis tények alapján valószínűsíthet. Ez sem kevés, de nem arról szól igazából, ami a könyv címe.

A mondanivaló lényege: a magyarok gyakorlatilag a médek papi rétege voltak, hitük hasonló volt, mint a történelembe később érkezett Zarathusztra vallása, de a magyaroké az ősibb, a szövegösszefüggésből következtethetőn, autentikusabb vallás. Ezt a vallás vitték tovább, amikor a politikai helyzet (ezt Mireisz részletesen elmagyarázza) úgy kívánta, és ez volt az a vallás, amit István király és utódai az Európába való betagozódásérdekében tűzzel-vassal, inkvizícióval irtottak, de ami vallás nyomokban, maradékában, foltjaiban fennmaradt a népi emlékezetben, amit nem lehetett kiirtani, mert olyan zsigerileg beleolvadt a magyarok tudatába, és ami csak napjainkra veszett el teljesen, és ennek az elveszésnek egyik alap-oka a nyelvünk elveszésében, a finnugor elmélet totális térhódításában lelhető fel.

Mireisz logikusan veszi a lépcsőket, fokról-fokra mutatja be, amit mondani akar.

Nekem mégis nagyon komoly hiányérzetem támadt, amikor a könyv utolsó oldalaira értem. Sejtettem, hogy minden olyan célú munka, ami a magyarok ősi hitét szándékozik bemutatni, csak kísérlet lehet, de legnagyobb döbbenetemre ez a könyv nagyjából a fehér ló áldozatig jut el a bemutatásban. Holott a címe az, ami. Pedig a logikus, olvasmányos felépítmény-alapzatra azt tette volna fel a koronát, ha a könyv címéről a fehér lovak (egyébként nem túl szimpatikus és lelkileg nem túl kecsegtető) feláldozásán túl azért valami többet is megtudunk. De nem. Így ez a könyv is gondolatkísérlet maradt csupán.

3/5

(2016)