Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Petra Nagyová-Džerengová: Nézz magadra!

2018. augusztus 16. - Mohácsi Zoltán

nagyova-dzerengova_nezz_magadra.jpgFogalmam sincsen, hol tűnt fel nekem ez a könyv, egyszerre csak ott volt az online-noteszemben. Utoljára meg bent a könyvtárban.

Soha nem olvastam Júlia–, Tiffany– vagy hasonló füzeteket, csak él bennem egy elképzelés, a milyenségükről, s innen ördögi a kör, mert a bennem élő kép miatt soha nem is vágytam rá, hogy kézbe vegyem őket. Bizonyára ezért intett óvatosságra a könyv fülszövegében olvasható „úgynevezett női-irodalom ”-kitétel. Mert valahogy úgy gondolom, bár kategorizálható sokféleképpen, az irodalom vagy jó vagy rossz, de semmiképpen sem női vagy férfi. Azért, mert valami a szerelemről, a szenvedélyről szól, az attól még nem női irodalom (vö. például: Anna Karenina).

Az a baj, hogy ez a könyv valóban női irodalom. Olyan női irodalom, amilyennek a fent említett füzeteket gondolom. A suta a legjobb jelző rá. A szereplők papírmasék (nem lenne baj, mondjuk a zseniális Rejtő sem teremtett többrétegű, mélypszichológiai alakokat, Galamb simán felcserélhető Gorcsev Ivánnal; mondjuk Piszkos Fred vagy Vanek úr, meg senkivel), a párbeszédek gyalázatosak (az alja, amikor a kifosztott, megalázott, az otthonából elűzött főszereplőnek azt találja mondani a testvére, hogy mosolyogjon már, és ennek érdekében megcsiklandozza; nagykorú nőkről beszélünk.), a tempó csak-csak, mindössze a végén csuklik meg, kicsit előbb kellett volna abbahagyni. Az érzelmek, a kimondott szavak mindig teátrálisak, a reakciók jobbára teljesen kiszámíthatók, a sztori… Na, igen, a sztori. Érdekes ez a sztori!

Nem tudom, mennyire valós probléma ez a probléma, a családon belüli erőszak. Az ismerettségi körömben, tudtommal, nem fordul elő. Illetve egyvalakinél, aki azt mondja, a volt férje irgalmatlan verbális bántalmazásban részesítette. A volt férj meg azt mondta, hogy a feleség otthon semmit nem csinált, elúszott, főtt kaja szinte soha nem volt, mosva sem, rumli, kupi, kosz, éppen csak a gyerekek ellátásáról gondoskodott az asszonka. Apcinak kellett sokszor anyci mulasztásait pótolni a napi munkája mellett, miközben anyci meg nem dolgozott, otthon volt a gyerekekkel. Apci szóvá tétele, ezt ő is  beismerte, nem mindig volt szofisztikált. Ez volt a legdurvább erőszak, amiről tudok.

Nem mondok igazat... Volt, hogy kamaszkoromból tétován a fiatalfelnőttségbe tápászkodva az apám kezéből kicsavartam a kést  (még szerencse, hogy nagyon nem volt szomjas, mert sokkal erősebb volt nálam), különben leszúrta volna a nevelőanyámat. Amit olyan nagyon nem bántam volna, de nem akartam teljesen árva lenni: anyu meghalt, apám emberölésért börtönben. De tény, hogy a részegen majdnem elkövetett akciót, hogyan is mondjam, hogy érzékletes legyen: több órás, aktív, agresszív verbális b@szogatás előzte meg, hogy már az én zsebemben is nyílt a bicsak. Tehát ilyen értelemben találkoztam családon belüli erőszakkal. Mondjuk nem tudom, ki volt az áldozat? 

Illetve volt még egy alkalom… A szituáció nagyon hasonló volt, csak ebben én voltam a férfi főszereplő, én, aki kedves, aranyos, türelmes, humánus, alkalmazkodó, figyelmes vagyok. Ám ha az embert többször rúgják ugyanott bokán, ok nélkül, egy idő után megunja, és védekezik. Ha a lányom a megfelelő lélektani pillanatban nem néz rám könyörörgve a szép szemével, és nem remeg a hangja, amikor azt kéri, „Apa, apa, ülj vissza, kérlek!”, akkor nagyon valószínű, hogy a válásunk nem békés és baráti lett volna az anyjával. 

A harmadik eset, ami még eszembe jutott: egy baráti társaság, ülünk a kertben, a házigazda lemegy valamiért a pincébe, és vigyorogva jön fel: „Végre nincsenek patkányok odalent!” Mire a felesége mosolygós gügyögéssel trompfolja: „Csak ha te lent vagy, kicsim!” Apuci olyan békésen tűrte ezt, mint az áldozati bárány a késfenést. 

Szóval, újra mondom, arról a családon belüli erőszakról, amiről a könyv szól, nincs közvetlen tapasztalatom, csak a sokaknak bizonyára fallokratának tűnő ellenkezőjéről, amikor a nő provokálja a szavaival a férfit. S még mielőtt: nem az áldozat-hibáztatásról beszélek, s kétségtelen, a tetteiért mindenki felelős, meg az erőszak soha nem megoldás, persze (de vajon ha a nő erőszakos, bántalmaz a szavaival…?), de valahogy itt bizget a kisördög. 

Szóval a történet az, ami a fülszövegben olvasható: az idegesítőn kétbalkéz anyukát rendszeresen veri és lelki terrorban tartja apuci, a nagymenő egyetemi tanár. Anyu álmai a gyermekvállalás és apci terrorja miatt szertefoszlottak, immár csak apci robotja és a pofonofon mindennapi, simán behódoló, alázatos áldozata. 
Akinek így-úgy, lehetősége lesz a kitörésre. És kitör. És kiderül, hogy valaki mindig kell, hogy odaálljon az ember mellé (jelen esetben a tesója és az anyja). S megoldódik lakhatás, és bár rezeg a léc, biztosak lehetünk benne, hogy az anyagi gondok sűrű fellege is oszlani fog előbb-utóbb. A férj bár bunkó barom marad, veszít minden téren, főszereplőnk meg lelkileg is a sarkára áll (az utolsó jelentek egyikében nem engedi át a taxit egy vetélytársnak, sőt, be is szól neki).

Szóval nem tudom, a történet mennyire életszagú. El tudom fogadni, hogy igen, akár az. Még azt a kérdést sem teszem fel, hogy vajon hogyan alázhatja magát idáig egy ember.? Azért nem teszem fel ezt a kérdést, mert tudom, tudni vélem, hogyan alakulnak így a mindennapi játszmák, hogyan torzulhat el, ha nem is ilyen mélységig, mint a könyvben egy-egy kapcsolat., egy-egy személyiség. Csak azt nem értem, mi a könyv célja? Feltüzelni a nőket a pasik ellen? (Ebben a könyvben minden pasi gazember, akit közelebbről ismerünk az vadember, meg bosszúálló, aljas gennyláda, akit messzebbről, diszkó, park, csak dugni akar) Csak akit nincsen lehetőségünk megismerni, az nem utálni való (főszereplő apja), de még ott is sejtettetik, hogy van, volt baj vele. Szóval a könyv célja annak sugallata, hogy minden férfi disznó, gennyedék, aljas dög? Most jut eszembe, a tesó dobos férje nem ez a kategória, és még rendes is. Igaz, nagyon háttérfigura. 

Vagy az az üzenet, hogy lányok, asszonyok, készüljetek, ez vár rátok? Mert az, hogy az lene az üzenet, hogy törjetek ki, valahogy nem jön le a könyvből. Az, hogy robbanjatok az első adandó alkalommal, vegyetek látleletet, és el ne higgyétek ám, hogy veletek van a baj, ha vernek benneteket, valahogy szintén nem jön le. Bár ez legalább egy icipicit. (Az is milyen suta jelenet: kétbalkezes főhősünk éppen felébreszti a tesóját, mert nyekeregteti az ajtót, belerúg a kis asztalba, majd bocsánatot kér a zajongásért, mire a tesó megnyugtatja, hogy ne higgyen el mindent, amivel a férje tömte a fejét; miközben ezer jelenet van, amikor a csajszi tényleg béna: például edényfogó nélkül veszi le. a lábost a gázról.

Azért, hogy az írónő, aki Pozsony alpolgármestere, a férje végett megtanult magyarul, nagy-nagy piros pont jár neki. Hátha alpolginak jobb, mint írónak. Mert a könyv, mondom, végső soron, nagyjából mindenestül rossz. 
Csak azt nem értem, hogy akkor miért volt bennem akkora érdeklődés úgy a háromnegyedéig, hogy még Gárdonyi mester Hosszúhajú veszedelem-jét is félretettem miatta?

1,5

(2016)

Ulpius-ház, Budapest, 2012, ISBN: 9789632544984 · Fordította: Mészáros Tünde

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1314183837

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása