Központi Környvtár, díjelmeradás, berohanás, könyvkiárúsítás, 200 forint/db. Háromszor tettem vissza a kötetet. Nem az ára miatt, naná, hanem mert már nem férünk el otthon a könyvektől, és egyre erősebb bennem a zsigereimnek ellene mondó elhatározás, hogy csak olyan könyvet kellene megtartani, amit többször olvasok, illetve amihez valamilyen komoly emlék fűz (mert emlék az is, hogy olvastam, ugye).
Aztán mégis jött velem ez a könyv. Ebben minden bizonnyal komoly szerepe volt a napokban elolvasott Ida regényé-nek, meg az ebből fakadó asszociációknak (Aszlányi Károly, Vaszary Gábor).
Forró Pálról nem tudtam semmit. Ma sem tudok sokkal többet. Korának ismert, kedvelt polgári írója volt, a magyar filmgyártás egyik kulcsfigurája. Hogy miért arról már nem szólt a fáma, egyetlen forgatókönyv-címet leltem, mint hivatkozást. Viszont újra kiadott könyvek címéből viszonylag sokat, vagyis mindez csak arról szól, hogy félművelt vagyok.
Abban, hogy elhoztam magammal ezt a kis pofás, kézbe illő, eltalált borítójú kötetecskét a könyvtárból, nagyon komoly része a volt a fülszövegnek. Amely ebben az esetben nem hazudott. Csak kicsit félrevezetett. De nem tudott mást tenni, mert ez egy olyan regény, hogy az ember zavarba sodródik vele.
Ennek oka, hogy a Játék a havason ha nem is több rétegű, de minden esetre több stílusú regény. Vagy nem is jó szó a stílus, inkább több műfajú regény.
Mindenek előtt elmondom, hogy Forró Pál élvezetesen ír. A szereplők döntő többsége jól formázott, gondolkodás nélkül felismerhető, és a motivációik viszonylag következetesek. Hangsúly a „döntő többsége” és a „viszonylag” szavakon van. Mindjárt mondom, miért. A regény olvastatja magát és a dramaturgiai bakikat az ember kézlegyintéssel intézi el. Forró jól teremt meg szituációkat, hangulatokat, vonatkozzon ez a regény bármely vetületére.
No, nem árulok zsákbamacskát. Úgy kerülgetem itt a kettősséget, mintha magam is Forró Pál lennék! Szóval: miközben Forró Pál határozottan jó író, aközben úgy tűnik, fogalma sincsen, miről is kellene szólnia ennek a könyvnek, és olyan, mint a tavaszi szél, mikor éppen merre sodorja a tartalmat és a cselekményt a szél. Úgy indul, mint sok más, semmi különöset nem akaró polgári zsáner regény: a szépfiúba sokan szerelmesek, és akik szerelemesek, azokba mások szerelemesek, mindenki szerelmes, de mindenki rossz valakibe. Aki nem szerelmes, az karriert épít. Csavaroknak, fordulatoknak, helyzetkomikumoknak nagyon kellemes a táptalaj. Tény, hogy feltűnő: Forró vagy hímsoviniszta vagy nagyon rossz volt a szociológiai mintája: ennyi nyavalygó, ostoba libát egy rakáson biztosan nem produkál az élet. Vagy Forró kora volt sokkal másabb, mint a miénk… Szóval a történet elcsordogálhatna szépen, lassan, mosolyogtatva, buksisimizve, de Forró egyszerre vált egy nagyot és egy izgalmas, jól felépített thrillerben találjuk magunkat: a világtól elvágott menedékház, ahol szép lassan „mindenki vulkánon sétál”, ahogyan a világszép, csillanó fehérségű foggal villantó, testalkatában, erejében Tarzant idéző férfi főszereplő mondja. Mindenki mindenki ellen. Forró úgy kavarja az eseményeket, érzelmeket, hogy sajnos a végén maga is beleszédül, és vét több dramaturgiai képtelenséget is.
Képtelenség 1.: ((SPOILER: Főszereplő magyar-Tarzanunk gyakorlatilag a mézesheteit tölti a menedékházban, gondnokként a feleségével. S nagyon jól elvannak, mézeskednek mindenhol, ahol csak lehet, dürrögnek, dorombolak, ahogy az friss házasokhoz (na jó: igazi házasokhoz) illik. Magyar-Tarzant addigi síoktató minőségében is fürtökben lepték el a nők, de ő jellem volt, sármosságát, vonzerejét kizárólag a síoktatás marketingjére használta, ügyesen, okosan. Erre ott fent, ahol a feleségével égő szerelemben vannak egymással, semmit nem kell végezniük csak boldogságból orgazmusba haladniuk, nos, ott fent, amikor felrobban ez a kettecskén idill, nos magyar-Tarzan ott szédül meg, a vulkánon sétálva, a vékony fa falak között, ahol minden áthallatszik, s ahol ott van mellette a nem cizellált, hanem telten gyönyörű felesége, aki nem a polgári szalonokban szocializálódott, de aki éppen ezért rendelkezik józan ésszel és pozitív realitással.))
Képtelenség 2.: ((SPOILER: S akkor itt van ez a nem tenyeres-talpas, síkegyszerű, hanem formásan gömbölyű, reális gondolkodása feleség, aki egyszerre fogja magát, és a halál közvetlen szakadékának szélére sodorja az egész társaságot egy esztelen dührohamában.))
Képtelenség 3.: ((SPOILER: Osztán nézzük csak magyar-Tarzan ácsingozó (ácsingozó, étitek!) vágyát Olga iránt. A semmiből jön, a semmiből megy, de egyszerre ott van. Miközben Tarzanunk az egyébként testi szerelem-dús mézesheteit töltette a feleségével, akibe annyira szerelmes, hogy csak na! S amikor a vágyának az alanya több napja nem festette magát, és a hiányzó pilisvörösvári nemesvakolat nélkül, kibújik a szög a zsákból, s miközben üde felesége vakolat nélkül is vonzó nő. Értem én, a férfi az férfi, ami szép az szép (bár itt most nem is annyira), de ami szerelem, az legyen már szerelem!))
Apropó szerelem! Rendben, magamból indulok ki, nagyjából világéletemben különbséget tudtam tenni a puszta testi gerjedelem és a szerelem között, lehet, ufó vagyok (miért is van törülköző a vállamon?). Ami itt zajlik, az permanens összekeverése a dolgoknak. Akinek van valami pillanatnyi átalakulás az alsónadrágjában, bugyijában, az egyből szerelmesnek képzeli magát. Amikor csak simán dughatnékja van. Vagy Forró torzítja el a saját korát, vagy én nem ismerem azt, vagy marha naiv vagyok.
Szóval, ez a formabeli határozatlanság tönkre teszi ezt az egyébként nagyon ügyes, nagyon élvezetes regényt. Amikor beleélem magam, hogy könnyed polgári baromkodás, akkor thriller lesz, nagyon jó thriller, és amikor beleélem magamat, hogy thriller, akkor visszatérünk a könnyed, hepiendes polgári miliőbe, magunk mögött hagyva a szereplők egyfelől nagyon reális, hihető, másfelől indokolatlan, előzmény nélkül, alaptalan érzelmi ingadozásait.
A furcsa az, hogy ennek ellenére kedvem lett további Forró Pálokat olvasni, és úgy fest, jelent meg annyi regénye újra, hogy erre valamilyen formában lesz alkalmam is.
3/5
(2016)
