Moha olvasónaplója


Robert Kirkman – Charlie Adlard – Stefano Gaudino: Élőhalottak 23. – Suttogások és sikolyok

The Walking Dead 23.

2019. december 25. - Mohácsi Zoltán

Kezdjük azzal, hogy az epizód címe ezúttal nagyon rosszul sikerült. Nem önmagában, hanem az asszociáció miatt: valószínűleg ember nincsen, legalábbis egy bizonyos életkor fölött, akinek ne Bergmann ugyanezen című filmje jutna eszébe. Viszont Bergman filmjének semmi köze nincsen zombis kedvencünkhöz.…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard – Stefano Gaudiano: Élőhalottak 22. – Új kezdet

The Walking Dead 22.

A Negan-féle háború lezárása után, úgy gondoltam, részemről befejeződött a The Walking Dead, innentől már csak újabb bőr a rókáról, semmi más, csak üzlet, egy jól bejáratott brand lendkerekes önlendülete. Ugyan erre utalt már az is, hogy az előző rész végén Rick, tudod, a jók egykori rendőr vezetője…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard – Cliff Rathburn: Itt van Negan!

A „The Walking Dead” kiegészítő története. Vagy mégsem?

Az Élőhalottak legzseniálisabb, legkitaláltabb, legátütőbb figurája ez a Negan nevű, barom pszichopata. Erről már írtam hosszabban. Meg is kísértett a gondolat, hogy simán idemásolom annak a bejegyzésnek a szövegét. Most még tűnődöm egy kicsit, megtegyem-e... Ez a kötet, illetve füzetecske…

Tovább

Richard Kirkman – Charlie Adlard – Stefano Gaudino: Élőhalottak 19., 20., 21.

Hadak útján – Nyílt háború 1-2.

Világéletemben pacifista voltam. Soha nem ütöttem meg komolyan senkit, soha nem verekedtem élesben, a legkomolyabb erőpróbám kiskamasz koromban az erőfitogtató birkózás volt a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mögötti kis füves téren. Jó, lefogtam egyszer apámat, amikor majdnem kést mártott az…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 18. – Utórezgések

The Walking Dead 18.

– Ne már! Ez komoly? Megint a Walking Dead? És három? – képedt el szerelemtesfeleségtársam (SZFT), amikor tegnapelőtt megjöttem  könyvtárból az aktuális zsákmánnyal. – Nem unod még a sztorit? Hiába a kilencven-kilencvenöt százalékos egyezésünk („Megijedtem, amikor megnéztem a weboldaladat: egy az…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 17. – Kemény lecke

The Walking Dead 17.

– Nem mondod, csak nem Walking Dead-et olvasol megint? – kérdezte gyönyörű zöld, de már igen álmos szemmel, álomhoz vackolódva tegnap este szerelmetesfelségtársam, amikor az esti rituálékon túljutva bebújt mellém a paplan alá. – Hány része van még?  Ki tudja? Én nem... Megnéztem, úgy fest, az angol…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: – Élőhalottak 16. – A falakon túl

The Walking Dead 16.

S ugyan mivel lehet még a történetet fokozni? Lehet még fokozni egyáltalán? Két irányba lehet elindulni, hogy a sztori ne szóljon ciklikusan mindig ugyanarról: vagy a teljes összeomlás felé vagy a stabilizálódás felé kell nyitni. Úgy tűnik, a szerzőpáros így, a tizenközepi füzeteknél úgy érezte, a…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 15. – Újrakezdés

The Walking Dead 15.

Ezerszer leírtam már: nem szeretem a sorozatokat. Legalábbis azokat nem, amelyeknek a sikerre építve soha nincsen vége, és amelyek nem kerek, egész történetet mesélnek el. S még mindig nem tudom, van-e kerek koncepciója, végső kifutása a The Walking Dead-nek. Ofi barátom, aki az egész…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 14. – Nincs kiút

Belecsapnak a lecsóba, csak úgy fröcskölnek a zombik, mi meg eshetünk kétségbe

Az előző rész, ahogy írtam, szerencsétlen tizenharmadik volt. Fogjuk rá a számmisztikára, rendben, hogy ez a tizenharmadik rész olyan kis csendesebb, semmitmondóbb és bicegősebb volt. Úgy fest, a szerzők is unni kezdték a csepegtetve adagolt akciót, s úgy gondolták, a még élők lelki nyavalygása…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 13. – Töréspont

Lazázás, műbalhé, de azért Walking Dead

Ha babonás lennénk, azt mondanám, ajjaj, hajajaj, a tizenharmadik kötetéhez érkezett nálam az Élőhalottak képregényformája. Mármint ajjaj, hogy a tizenharmadikhoz. Nem vagyok babonás, de kétségtelenül valóban ez a tizenharmadik rész. S hosszú bevezetés nélkül: valóban nem lett túl…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 12. – Idegenek között

The Walking Dead 12.

Ahogy már írtam valahol, valamikor, ezt a sorozatot, pontosabban nem ezt, hanem a film-verzióját Ofi becenevű barátom tukmálta rám. Tukmálnia kellett, mert a zombis frincfrancoktól zsigerből idegenkedem, már csak teológiai alapokon is. (Meggyőződésem, hogy az ember számára adott az életre az a…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 11. – Vadászok

The Walking Dead 11.

MIVEL A SOROZAT KÖTETEIT a könyvtárból veszem ki, az olvasás kronológiáját illetően ráutalódtam arra, hogy mikor találom meg a következő kötetet. Mire a 10. után egyidőben bukkantunk fel végre a 11-el a könyvtárban, elég sok idő telt el. Lehet, hogy nem is baj, mert nem telítődtem annyi a zombikkal,…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 6. – Siralomvölgy

The Walking Dead 6.

Na, így a sorozat hatodik részénél már végképp nem írom le, hogy nem szeretem, sosem szerettem a horrort. Azt még igen, hogy az egész Wólkingded-cirkusszal Ofi becenevű barátom késztetésére kezdetem foglalkozni, mert jobbára adok a véleményére. Ofi azt mondta, hogy nem a zombicsócsa a lényeg, sőt, a…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 5. – Farkastörvények

Immár nem írom le, hogy nem szeretem a horror, hogy öncélú műfajak tartom, s hogy még nem találkoztam olyan horrorral, ami meggyőzőtt volna arról, hogy eddig tévedésben voltam. Így, egy horror képregény-sorozat hatodik részét olvasva, úgy gondolom, ez nem is lenne igazán meggyőző. Ráadásul pénteken…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 4. – Szívügyek

The Walking Dead 4.

A képregény-sorozat első három részének az értékelésiben leírtam, hogy soha nem szerettem igazán a fröcskölős, szaftos, darabolós horrorokat semmilyen formában, a halál után csámborgó hullák meg egyenesen taszítottak. Amit nem írtam le eddig: a halál utáni bármilyen tudatos létezés még a…

Tovább