Kezdjük azzal, hogy az epizód címe ezúttal nagyon rosszul sikerült. Nem önmagában, hanem az asszociáció miatt: valószínűleg ember nincsen, legalábbis egy bizonyos életkor fölött, akinek ne Bergmann ugyanezen című filmje jutna eszébe. Viszont Bergman filmjének semmi köze nincsen zombis kedvencünkhöz. Vagyis a képregény címe téves információt kelt. Arról nem is beszélve, hogy a képregény eredeti címében nem az angol and szó szerepel, hanem az into. Vagyis úgy tűnik, az eredetiben kerülni akarták a Bergman-ra való közvetlen asszociációt. Viszont ez az alcím tudatosította bennem, hogy eddig nem igazán figyeltem a sorozat alcímeire. 
Lépjünk túl ezen!

Miután számomra a Negan-háborúval véget ért a The Walking Dead-sorozat, alig vártam, hogy a háború utáni második kötetet is olvashassam. Naná, hiszen ahogyan a 22. rész, tudod, a Macskafogó-s befejeződött, az nem volt semmi! 

Nos, a folytatás sem az. Mármint nem semmi. Csak, hogy értsd, mire gondolok! Lássuk csak!

Van egyszer a suttogós, élő zombik közül elfogott kis csaj. Aki majdnem szimpatikus, majdnem sajnálatra méltó. De szerzőink még időben gondoskodnak róla, nehogy idealizáljunk bárkit is. A Carl-lal való kapcsolatából elég hamar kiderül, hogy bármilyen szimpatikus, tuti, hogy nem százas a kis lelke. Mert ugyebár százas lélekkel nem nyalogatná élvezettel a kamaszsrác benőtt szemgödrét... Brrr! S ugye, amikor anycija hazaviszi, az a kétértelműség, ahogy megnyalat... megnyilatkozik anyunak... 

Na, és itt van Carl. Aki, érthető módon, az átélt dolgok miatt sosem volt teljesen kilós, de kezd bevadulni a gyerök. Ugyan az erkölcsi súly még az ő oldalán van, végső soron őt támadták meg, illetve a barátosnejét, de azért az a lendület, ahogy az ásóval zavartalan lendülettel csépeli a másik két kamasz fütyifejet, valamit felsejtet a figyelmes olvasóban Negan viszonyulásából az igazsághoz. És érveléstechnikájából is. Hiába, azért a mélyben cimbik voltak az első pillanattól fogva. Lesz ebből még ihaj, bárki meglássa, tuti itten vanna magát a későbbi konfliktusok forrása! De persze ehhez nem kell túl nagy fantázia...

Aztán itt van a félig agyonvert fütyifejek tömérdek szüleje. Egyik hülyébb mint a másik. Tipikusan mai liberális szülők. Tök mindegy, mit csinált az idióta csemetéjük, az ellenfélnek nem lehet igaza! Dafke! 

Oszt' ne feledkezzünk a grafikailag pompásan sikeredett Gregory, a telep volt vezetője. Aki, az itt történtek szerint nem heverte ki a félre állítását, és aktívan aljas lépéseket tesz a hatalom visszaszerzése érdekében. Igaz, elég bénán csinálja. Szerencsénkre. Illetve a mieink szerencséjére. 

A fentiek után totál meglepő a konfliktus feloldása a kiscsaj, nevezzük nevén, Lydia övéinek megjelenésekor. Ritka egy tárgyalás folyik a két vezető nő között. De azért lássuk be, anyuci sem százas, amikor ez a beszélgetés folyik le a lányával: 

– Sajnálom anya, köszönöm, hogy eljöttél értem!
– Neked ugyanúgy Alfa vagyok mint a többieknek!
– Igen, Alfa!
(127.)

Szóval ennek az új szériának a második kötetében a szerzők tettek gyújtóst rendesen a cselekmény tüzébe. Mit is beszélek...? Gyújtóst? Csudát gyújtóst. Peterdát, rakétát, dinamitot. Több szálon futtatva, cafatokra szaggatva az előző részre jellemző Macskafogói-fílinget. Biztosítva ezzel, hogy továbbra se kerüljem el a FSZEK-ben a képregényes polcot, hiába értem be a The Walking Dead magyar változatának a kiadási ütemét. 

S nem apró szempont: a rajzok egyre jobbak és jobbak. 

Books & Stuff, Budapest, 2019, puhatáblás · ISBN: 9786158120234 · Illusztrálta