S ugyan mivel lehet még a történetet fokozni? Lehet még fokozni egyáltalán?
Két irányba lehet elindulni, hogy a sztori ne szóljon ciklikusan mindig ugyanarról: vagy a teljes összeomlás felé vagy a stabilizálódás felé kell nyitni.
Úgy tűnik, a szerzőpáros így, a tizenközepi füzeteknél úgy érezte, a teljes összeomlás már meg volt a történet elején, lássuk milyen egy épülő, konszolidálódó társadalom! Néha-néha persze van küzdelem az élőhalottakkal, de mint tudjuk, az kiszámítható: Rick éppen ebben a füzetben fogalmazza meg, hogy zombit pusztítani olyan rutin mint kereket cserélni.
(Ebből látszik, hogy nem vett még le az egész évben utcán parkoló Golf 3-asról kereket; nehezen feledhető, amikor a kerékanya-kulcs egyik végét én tartom, a másikon nem törékeny feleségem ugrál teljes súlyával, miután kifújtunk már egy fél flakon csavarlazítót, és negyed flakon WD40-et, és lazító kalapácsütésekkel felvertük Óbuda egész vasárnap délelőttjét.)
A nemzombikkal persze megint baj van. Akkor is baj, amikor nincsen baj. Mert náluk nem lehet tudni, hogy merre hány méter. Egy zombi nem tud hazudni: csoszog, nyammog, morog, harap, és ha jól találják el, pusztul. Egy ember azért lényegesen komplexebb. Ugyebár. Mint most is: megjelenik ez a csávó, pár másodpercen belül közelharcba keveredik Michon-nal és -nal, majd közli, hogy egyébként mindenki Jézusnak szólítja, egy kétszáz fős társaság küldötte, békések, barátságosak, cserekereskedelmet akarnak folytatni más közösségekkel. Rick-ékkel is.
Feladat: higgyenek-e a csákónak vagy sem? Élelmük már nem nagyon van, a tél meg közeleg. (Ilyen ez, mindig, mindenhol ezt csinálja!) Vagyis patthelyzet van: jó lenne hinni a Jézus nevű figurának, de iszonytatóan veszélyes hinni a Jézus nevű figurának.
Próba cseresznye, páran útra kelnek vele, hogy megnézzék, aprítani való az ember vagy valóban a Kánaán közeleg. Nem spoilerezem el az egészet: semmi nem fekete-fehér, vannak meglepő történések.
A kérdés csak az, ment-e előrébb ettől a füzettől a történet? Vagy sem?
[...]
Egy picit elméláztam. A héten szabadságon voltunk szerelmetesfeleségtársammal. Bejártuk az érintett budapesti temetőket. Nagymamák, nagypapák, édesanyám, édesapám, társam barátnője, mindkettőnk barátja, nagybácsi, Öbuda, Kispest, Erzsébet, Újköztemető. Álltunk a sírok előtt, itt, ott, amott. Édesanyám huszonhét éves volt. Édesapám negyvenhárom. A nagypapáim közül egyik sem érte el a hatvanat. Pipi barátunk negyvenhét évesen hagyott itt minket. Vica harmincegynéhány éves volt, egyik napról a másikra ment el, itt hagyva a fél éves kisfiát.. De még akik leéltek egy Isten által rendelt hetven-nyolcvan évet, nekik is feltehető a kérdés: ment-e előrébb általuk a világ? Vajon kerek egész-e egy ember életének a története? Vagy mindenkié az, csak jó dramaturg kell hozzá?
Egy kicsit megingott az eddigi elmélet, mi szerint mintha minden egyes füzet egy problémakor, erkölcsi dilemma köré szerveződne, laza koncepcióval. A bizalomról már volt, és most újra szó van. Most nem annyira élesen, miközben ugyanolyan élesen. S miközben a történet, persze ment előrébb, ez a kötet olyan nagyon nem szólt semmiről. Csak cselekménye volt. És a végén egy nagy-nagy beszéd Rick-től. Ami patetikus ugyan, de nem túl sokat mondó. Az erkölcsi dilemma a végén megkapó, elgondolkodtató, de bizony már ismerős. Ami egyáltalán nem zárja ki, hogy valós problémát feszegessen. Sőt. Sőt!
