Sajnos nem találom, pedig annyira találó volt a jellemzése a Bonelli dolgainak. Valahol valaki azt írta, szerintem leginkább a moly.hu-n, hogy a recept:

Remekül és garantáltan működik. Különös tekintettel arra, ha a rajzok is megfelelőek. A Bonelli rajzai nem megfelelőek, hanem több mint remekek. 

A vadnyugati történetek hangulata adott. Préri, szélkergette ördögszekér, hosszú, poros kabátban, csizmában az összeszűkült szemű revolverhős, lova kikötve a kocsma elé, nyereg a vállán, keménykalapos bárzongorista, bugyros bugyis örömlányok, whisky, a hegytetőn lesben álló rézbőrűek, öreg indián varázsló, hosszú tolldíszes törzsfőnök, tomahawk, részeges indián-áruló, feketébe öltözött fehér rosszfiú, a messzeségbe futó vonatsínek, az indiánok földjére áhítozó gonosz fehér gazemberek, pénzemberek, rezervátum... Nem is mondom tovább. 

Szerintem mesélnem sem kell róla, példákat sem nagyon kell említenem, sem az irodalomból, sem a filmek, sem a képregények világából. Mindenki tudna idézni jó párat,

• Karl Maytól kezdve Cooperig, Stephen Kingig, Adam Bahdajig,
• a Volt egyszer egy Vadnyugattól a Billy, a kölykön át a Djangoig és persze a korai Bud Spencer, Terence Hill filmekig, meg a csehszlovák Limonádé Joe-ig.
• Képregényben naná, hogy Luky Luke, de említhető a jól sikerült Setét Torony adaptáció is. S ha már olasz és fumetti, akkor a Tex. A Füles rejtvényújságban volt egy Történetek a Vadnyugat meghódításának korából című sorozat, amit „olasz eredeti nyomán” megjelöléssel közöltek. Én tizennégy történetről tudok (pl.: A Mississippi kalózai, Törvényen kívül, Mentsétek meg Jimet!, Texas elrablása). De ott van kapásból a Digedagos Mozaik Vadnyugatos sorozata is. 
• S utoljára, de nem utolsósorban, nem feledkezve el a remekül sikerült magyar adaptációkról sem, főleg Zorád Ernő fantáziája által életre keltve (Winnetou, Az utolsó mohikán, Néma Revolverek Városa, Tigrisvér). De például Fazekas Attila (A fekete sombrero) és Sebők Imre (A Nagy Medve fiai) is alkotott western történeteket. A sor ha nem is végtelen, tengernyi hosszú. 

Vagyis a zsáneren gondolkodni sem kell nagyon, annyira adja magát. Az, hogy a Suttogó Szélből zombi-sztori lesz, már egyáltalán nem egyértelmű. 

Lássuk röviden a történetet!

A cselekmény kiötlője Gianfranco Manfredi. Nem egy névtelen arc. Magyar nyelven a Muzsik című orosz James Bond akció és a Coney Islandben játszódó misztikus gengsztertörténet kötődik a nevéhez. Mármint a következő Suttogó Szélen kívül. Ha jól számoltam, olyan kétszázhuszonnégy történetet írt a Bonellinek. Azon a huszonkettőn kívül, amit nem nekik írt. S ha nem képregényforgatókönyvet készít, akkor hanglemezeket (na, jó, manapság... szóval zenei albumokat) és novellákat ír. 

Valahol a Vadnyugaton felrobban egy vonat. Egy öreg indián a robbanás után arra jár, talál egy túlélőt, és a törzs legnagyobb meglepetésre, hazaviszi.

Ő lesz aztán a fehér indián. Aki alig emlékszik valamire is a múltjából. S akit nagyon izgat, ki is ő, mi történt vele. Utána is jár. 

Mindezen közben a városból útnak indul egy újságíró, becenevén Poe (ki nem találod miért: igen, az elképesztő hasonlatosság miatt), hogy megtudja, a gonosz vállalkozó miképpen jutott a hatalmas vagyonához, Illetve tudja hogyan, de bizonyítékot akar találni arra, amit tud. 

A fehér indián találkozik Poe-val, és együtt nyomoznak tovább. Az útjuk a kihalt Fort Gost erődbe vezet. A nyomukban pedig ott van a gonosz mágnás bérgyilkos embere, akit Poe után küldött a mágnás. 

A többi valószínűleg nem titok előtted sem, de részleteiben érdekes lehet. Persze fény derül a titokra, kicsoda a fehér indián, és győz a jó. Ahogy az a westernben kell. 

Lássuk, amit néznünk kell!

A rajzok bonellisen megszokottak. Amiket nem lehet megszokni, olyan jók. S bár Bonelliről Bonellire egyformák, mégis mindig egyediek. Mert realisztikusak, részletesek, csuda érdekesek a nézőpontok, felismerhetők az alakok, következetesek és egyediek. 

Ahogy fotózgattam a Suttogó Szél képkockáit, majd szerkesztgettem őket, feltűnt, hogy a részletesség mennyire relatív. Ha például jobban megnézed ezt a képet, kiderül, hogy voltaképpen részleteiben ugyancsak elnagyolt. Ám az összhatása mégis az, hogy csuda aprólékos. 

A bal oldalt egymásnak támaszkodó cölöpök például nem állnak másból, mint néhány, vastag fekete és egyetlen fehér vonalból. A fehér hivatott jelezni, hogy nincsen vaksötét, világít a Hold, vagy már pirkad. De nézd csak meg a lovat és a lovasát! Semmi részlet, fekete tömb az egész. Mégis ott van benne a ló minden kecsessége, s azon az egyetlen, kengyelnek feszülő emberi lábon át látni véljük a lovas minden figyelmét, ahogyan az elhagyott, romos erődöt szemléli. Aminek a romosságát is csupán néhány oldalra dőlt cölöp, néhány fehér folt jelzi. Avagy a fűcsomók: látszólag aprólékosak, de ha ránagyítasz a képre, néhány hevenyészve  odavetett vonalat látsz. S a grafikus, José Ortiz rafinériáját, ügyességét ebben látom: a hevenyészettség tökéletes összhatásában. Mert ennek a képnek a jellemzői tulajdonképpen minden másikra is vonatkoznak. 

Ehhez már nem is fűzök semmit. Az első pillantás azt sugallja, mennyi minden van a képen, milyen aprólékos, amit látunk. Aztán rá kell jönnünk, ahogy fentebb is, hogy be vagyunk csapva, és ezért roppant hálásak vagyunk. 

Nem csak a nagytotálokra igaz, amit mondok, hanem a premier plánokra is. Amikor belevesznénk a részletekbe, szembesülnünk kell a lenyűgöző hiányukkal. De mégsem hisszük el, hogy nincsenek finomságok. 

Ha még mindig nem hiszel nekem, van még néhány fotóm, nézegesd csak őket! 

GooBo, 2019, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072557, Fordította: Koszoru Péter

8/10

2022 októberének 23. napja. Tegnap, szombaton, amíg Szerelmetesfeleségtársam, számomra érthetetlen módon, nézte a Dancing With the Stars éppen aktuális csilivilijét, én cafatokra szedtem a laptopját. SSD-vel is üvöltve indult, mintha ki sem cseréltem volna benne a régi HDD-t. PC-kel nincsenek gátlásaim, de a laptopokkal, gyakorlat híján, mindig elfogódott vagyok. Magam elé vettem a saját gépemet, kerestem egy megfelelő YouTube-videót, mert bár volt már cafatokban előttem SzFT masinája, a csuda sem emlékezett rá, mit mi után kell tönkre tenni benne. Szerencsével jártam, bár valóban fohászkodtam egyet, mielőtt nekifogtam. Egy vastag koszréteg volt a ventillátor mellett. Szinte cuppant, amikor leszedtem. Tényleg úgy festett, akár valami szivacs lett volna. SzFT felszisszent:
– Az nem valami szigetelés, ami kell oda? 
– A hűtőbordákon? Nehogy hűtsön? Nem, kedvesem, ez az ok, amiért beterítette a laptopod az ágyat. 

Összeszereltem a gépet. Abszolút hang nélkül indult. Aztán a következő indításnál beszélgetett is velem: „Mondd csak, nem akarnál áramot adni a ventillátornak? Mert így nincsen neki.” Adtam. Megkönnyebbülésemre még utána is hang nélkül indult a gép. Mindösszesen a csilivili teljes ideje alatt elpepecseltem vele. Mondjuk ebben benne volt az is, hogy háromszor szedtem szét, mert a középső etapban a legvégén az egyik kis csányi csavar becsúszott az alaplap alá, és rázogatással csak azért sem akart kijönni. Sóhajtottam és a zárlatot megelőzendő szétszedtem. Akkor nem csatlakoztattam elég erőteljesen a venti kábelét.