Gianfranco Manfredi – Giuseppe Barbati – Bruno Ramella
KARMOK

Gianfranco Manfredi – José Ortiz
LADY CHARITY

MI TÖRTÉNT EDDIG?

Howard Hogan nagyon vastag tőkés. Kétes üzelmekből szedte meg magát nagyon szemérmetlenül. Rengeteg beépített embere által megkapja a kellő füleseket a befektetéseihez. Államnyi földterületet vásárol fel, majd mielőtt elértéktelenedne, busás haszonnal ad túl rajta. Ha például fegyverre van szüksége, gátlás nélkül gyilkol. (Erről szól a sorozat nulladik kötete, a Fort Ghost. 

Hogan felrobbant egy fegyverszállító vonatot, és meggyilkoltatja rajta a katonákat is. Egy ember azonban túléli a támadást. Ned Ellisnek hívják. Ned túléli a támadást, de semmire sem emlékszik. Egy idős indián talál rá, hazaviszi a törzsébe, feljavítják a pasast. Aki keresi önmagát, és nyomozni kezd, mi is történt vele. 

Ebben a nyomozásban a segítségére van egy Edgar Allen Poe-ra, a híres angol íróra kísértetiesen hasonlító, alkoholproblémákkal küzdő újságíró, Willy Richards. Akit a hasonlóság miatt persze mindenki csak Poe-nak hív.

Poe odautazik a felrobbant vonat vidékére. Találkozik Ellisszel, és együtt járnak utána, mi is történt. A történetbe (tudod, vadnyugati!) egyszercsak belépnek a zombik, és teljesen szervesen bele is illeszkednek.

Poe nyomába pedig orgyilkos ered, akit természetesen Hogan, tudod, a tőkés, bérelt fel. 

Suttogó Szél és Poe rájönnek, megértik, mi történt, bizonyítékuk van Hogan aljas gyilkosságára, a fegyverek ellopására. Ám az ellenfél hatalmas, a keze messzire elér. Poe egyelőre az indiánoknál talál menedéket. 

Itt ér véget az első történet. A sorozat mindhárom történetét (a nulladik részt és az ebben a kötetben szereplő kettőt) az a Gianfranco Manfredi írta, aki a magyar képregénykedvelők között már ismert lehet a Muzsik és a Coney Island című képregények által. Mitöbb, az ebben a kötetben megjelent, második történetben ugyanaz a két rajzoló volt a munkatársa, akivel a Coney Island-et elkészítették. Erre vissza fogok még térni. 

KARMOK

Ez a történet, bár szerves és közvetlen folytatása a nulladik résznek, a Hogan-sztorit tapodtat sem viszi tovább. Egy Káin és Ábel-sztori, indiánba és misztikába öltöztetve. A megoldást természetesen Suttogó Szél szállítja.

A humort pedig Poe és egy Önmagát Ölő nevű indián, a törzs bohóca. Aki depresszióssá lesz, mert nem tudott megmenteni valakit, akit pedig meg kellett volna. Ők Poe-val nagyon egymásra találnak. Mi meg rájuk, mert roppant üdítő kettejük együtt szerepeltetett személyisége, majd barátsága. 

Van a történetben két misztikus, egymással szervesen összefüggő vonal. Az egyik érdekes, a másikat érdekesnek, mégis kicsit erőltetettnek találtam. Ez az, amiről a borító szól. A karmok cím nem erről szól. A borító ezért mellényúlás. Ahogy, mondom, szerintem a betéttörténet is, amit a borító mutat. S mert erőltetett, kicsit lapos is. Ami nem jelenti azt, hogy szükségtelen. 

Ha úgy vesszük a fő sodor, a gyilkos mágnás elleni küzdelem tekintetében azonban a Karmokról gondolkodás nélkül kijelentem, hogy szükségtelen mellékvágány. Ám mint ilyen önmagában érdekes, izgalmas, fordulatos és szórakoztató. Ékes példája annak, hogy minden nációban vannak bohócok, mindenhol igaz a francia mondás, hogy minden, de minden mögött a nők keresendők. S tovább viszi a nulladik kötet misztikus vonalát. Bár itt nem zombikkal, hanem, harcoló fákkal, mélybe húzó örvénnyel és egy farkasemberrel. 

Illetve egy kicsit elsikkadó, de érdekes felvetéssel: ha az igazság lerombolná a harmonikus jelent, tönkre vágna egy családot, érdemes-e macerálni, vagy jobb ha már úgysem változtatható meg a múlt, legalább a ma és a jövő legyen harmonikus? Suttogó Szél az utóbbi mellett dönt, és ezzel együtt hagy egy családot, amely az igazság ismeretében teljes bizonyossággal széthullt volna. Érdekes a felvetése, mert mindenhol azzal találkozunk, hogy az igazságnak felszínre, nyilvánosságra kell kerülnie, kerül, amibe kerül, lesz, ami lesz, hiszen az igazság felszabadít, hazugságban, elfojtásokkal nem lehet élni, stb., stb. Suttogó Szél másképpen gondolkodik: ha az igazság tovább rombol, ha nincsen semmilyen haszna, vajon mi szükség van az elmúltak boncolására, felfejtésére? 

A KARMOK RAJZAIRÓL

Most, amikor írom ezt az értékelést, és megnéztem, ki mindenkivel dolgozott együtt Manfredi, a Suttogó Szél írója, szembesültem azzal, hogy a Karmok alkotó hármasa azonos a Coney Island című gengsztertörténetével. Ami azért felettébb meglepő, mert ha csak belelapozok a két kötetbe, eszembe sem jutna arra gondolni, hogy a rajzolók azonosak. Egyértelműen a Coney Island nyerne az egyszemélyes szavazásomon. 

Mi több, tegnap este, Szerelmetesfeleségtársamnak azt találtam mondani, amikor az általa számomra érthetetlenül, rendszeresen nézett Dancing with the Star című, színes, zenés, szagos, csilivili, szerpentin, konfetti, pezsgőbuborék könnyűségű, önsegélyező celebműsor egyik reklámszünetében lementünk füstbűnözni a ház alá: 
– Képzeld, ez az első Bonelli, aminek nem tetszettek annyira rajzai! 
– Annyira rosszak? – kérdezett vissza udvariasan, mintha bármennyire is érdekelnék a képregényes olvasnivalók. Meg kell zabálni! (Csak erre mindig tiltakozik: „Hékás, nem szabad engem harapdálni?” Mit mondhatnék erre? „De amikor olyan ennivaló vagy!”
– Egyáltalán nem rosszak. Csak nem olyan jók, mint bármelyik másik a többi rengetegből. Olyan, hogy is mondjam, nem egyértelműk. Néha nehezen értelmezhető egy-egy rajz, hogy mifranc is van rajta. Mint a dacosabb, fáradtabb időszakában Sarlós Endre: odakenve a mondanivaló, ahogy esik, puffanjon úgy alapon. De vannak nagyon figyelemreméltó képkockák is.
– Értem – felelte megfontolt bólintással az én kedvesem, majd rögtön témát is váltott: – Az új partnerem, alvállalkozóm meg akarja osztani az együttműködésünk tényét a Facebookon. Megírtam neki, hogy majd akkor, ha bejött az együttműködés. Erre azt válaszolta,, majd akkor is. 
– Hoppá, a MartAssist-tal együttmőködni reklám a számára. Nem vagy semmi, kedvesem! Majd ha a német filmekben a Mercédes jele helyett a MartAssist logoja lesz a reklám...
– Csinos nő, ez a Dóri!
– Az a hosszúhajú, akivel a múltkor chateltél? No, lássuk csak a fotóját, majd én eldöntöm!
De ennek már nincsen köze a Karmokhoz. 

Nos, igen arról van szó, hogy nem rosszak ezek a rajzok. Csak éppen nem nyűgöződtem le. Annyira elkényeztetődtem a minden más által, hogy tessék nekem a szemfenekemet is kitörölni innentől! S ez a képregény ezt nem tette meg.

Holott vannak benne ugyancsak figyelemre méltó kockák is. Ezt például percekig néztem:  

Figyeld csak, a fényesen ragyogó Hold milyen ötletesen világítja meg a kerítés léceit! Egészen elképesztő! Majdnem elsiklottam felette. 

De tényleg vannak olyan ábrák, amiken hirtelen nem tudtam kivenni, hogy merre van a sok méter, hány órakor.  Azt hiszem, a szokásos aprólékosság, részletesség, cizelláltság hiányzott. A letisztultság. Ami egyébként a Coney Island esetében nem hiányzott, sőt és egyáltalán! Illetve nem hiányzik a kötet második történetéből sem. Abból más hiányzik. 

LADY CHARITY

Visszazökkenünk mindenféle szempontból az eredeti kerékvágásba. Poe útra kel Chicagoba, hogy elvigye az igazságot, leleplezze a mágnás Hogant.

Egyetlen emberben bízik: Henry Hatwellben. Hozzá igyekszik. (A baloldali Henry.)

Közben persze már a mágnás keresi őt. 

Henry Hatwell tagja egy titkos szervezetnek, amely a gazdasági visszaélések ellen jött létre. A szervezet élén egy nő áll. A neve Amelia Sinclair. Lady Amelia Sinclair. Akit csak Lady Charitynek neveznek.

A charity szó kegyelmet jelent. Mert a Lady igen sokat jótékonykodik. Henry rajong érte. Poe-t is bemutatja neki. S innentől ugyancsak felpörög a történet. 

Poe körül egyre szorul a hurok, küzd a körülményekkel, amik közé kerül, küzd önmagával, az alkoholizmusával, s végül küzd a fizikai ellenségeivel is. 

Suttogó Szél közben megérzi, hogy a barátja bajban van, útra kel érte és miatta.

Minden más elmondása, megmutatása szemérmetlenség lenne. A történetben több fordulat is van. Nem egetverőn meglepők, de nem erőltetettek. Nincsen benne viszont misztika és horror. Van ugyan egy, az emberléptéket alapul véve óriásira nőtt, telis-tele tetovált kannibál, de a gigantikus méretein kívül semmi különös nincsen benne. Nem szép, nem okos, csak rohadt nagy és mocsokul tetovált. Meg persze a tudat, hogy kannibál... S ne feledjük: a Vadnyugaton. ;-)

Mellesleg vagy nem is mellesleg, nem hiányoznak innen az egyéb elemek. A történet kerek, a vége izgalmas, látványos, s persze ha aggódunk is a fehér indiánért és az íróalteregóért, nem kell félnünk, ne legyen kétségünk... !

A Hogan-szál természetesen nem ér itt véget. Sőt, jobban belebonyolódnak a hőseink. Poe az optimistább, Suttogó Szél a realistább, a történet meg ugyancsak nyitott. 

Viszont a Molyon az olvasom, hogy a sorozatnak magyarul nem jelenik meg több része. Nem tudom, honnan az infó, de elkedvetlenítő. Csak remélni tudom, hogy félretájékozottságról van szó,

GooBo, Hosszúvölgy, 2020, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127677 · Fordította: Mogyorósi Zoltán

8/10

2022 novemberének a közepe. Tegnap csodálatos idő volt, eljutottunk az összes, eddig kihagyott temetőbe, a Kozma utcába, Kispestre, Erzsébetre. 

Ambivalens bennem ez a temetősdi. Egyfelől igen, szerettem őket, rossz, hogy nincsenek, ott van tehát az emlékhelyük. Nem hiszek a lélek bármilyen halál utáni csámborgásában, túlélésében, ide-oda kerülésében, a velük való kommunikáció lehetőségében. Aki meghalt, az nincsen tovább. Majd lesz még egyszer, mert a feltámadásban ellenben hiszek. Ezért a temető számomra emlékhely. Emlékezni viszont bárhol, bármikor lehet, és szoktam is. Mindegyikükre, akik már ott vannak. Mármint az enyéimre. 

Ez a temetősdi tehát a virágosoknak és a benzinkutaknak remek. Az élőknek lelkiismeret nyugtatás. A halottaknak meg mindegy. 

Édesapám sírja Erzsébeten van. Nem tudom, miféle tudatalatti gubanc van bennem, de oda, sehova máshova, mindig gps-szel kell mennem. De tényleg mindig. Apu '89-ben halt meg. S a gps sem vitt kétszer ugyanazon az úton. 

Apu sírját, sírkövét a harmadik felesége állíttatta. A sírfelirat róla, a feleségről szól. Amikor első alkalommal láttam, majdnem elhánytam magamat. „Azt hitted nem szeretlek, siettél meghalni...” Még pár szó, és aláírás. Mármint az övé. 

A sírkő szerint Aput, Mohácsi Józsefet senki más nem gyászolta, csak ő. Én sem, Apu édes gyermeke. Aput az édesanyja, sem a húga nem gyászolta a felirat szerint. Az unokaöccsei sem. A volt anyósa, édesanyám édesanyja sem, akit Anyukának hívott Apu. 

Vagyis a Harmadik állított önnön szeretetének egy emlékművet. Miután kisemmizte minden vagyonból az apámat, s ezzel persze engem is. (Néha meg is rémülök: amikor a Harmadik vállalkozó lett, és egész ügyesen csinálta, amíg nem lett egészen ügyetlen: Apu halála után a saját és a vállalkozása kezére játszott Baross téri lakást egy Blikkes újsághír szerint ötször adta el, és százmillás hitelei voltak különféle bankoknál. Ne feledd, pár évvel vagyunk a rendszerváltás után! Szóval Apu akkor omlott teljesen össze, és fordult az ipari mennyiségben fogyasztott alkohol felé, amikor önnön neje alkalmazottja lett, de nem ám valami magas szinten, ügyvezető, igazgató vagy ilyesmi, hanem szigorúan beosztottként. Egyfelől akkoriban még nem volt olyan sokszemélyes a buli, családi nekilendülés volt. Másfelől Apu akkor már a pia miatt nem is lett volna képes magasabb összefüggésekben, komplexebb problémákban gondolkodni. Negyvenhárom éves volt. 

Szóval: ennek ellenére a sír, bármikor is mentem, mentünk a temetőbe, mindig nagyon rendben volt. Tiszta volt, mécsesek, gyertyák, matt rend körülötte is, rajta is. Tegnap viszont nem ez fogadott. Rettentő koszos volt körbe a szénfekete márvány, poros, sáros, galambszart, tele volt levelekkel a sír virág része, a sír körüli betonperemet meg vastag földréteg fedte. 
– Sokára jöttünk a halottak napja után – vigasztalt Szerelmetesfeleségtársam. 
– Zsákom, ez itt nem kéthetes dzsuva! Még ha valami rohadt nagy vihar lett volna... S virág sincsen, csak ez a művacak a vázában. 

Szóval befészkelte magát a fejembe a gyanú, hogy valami történt a Harmadikkal, hogy nem volt rendben a sír. Meg azt is egyértelművé tette, hogy az ő családja magasról tesz az apám sírjára. 

A megdöbbentő, ami miatt az egészet mesélem, az volt, hogy megrendültem, hogy történt valami a Harmadikkal. Életemben ő volt az első ember, akit konkrétan gyűlöltem. Nem így indult, de ide süllyedt. Elsősorban azért, mert ő is gyűlölt. Biztos volt rá oka. Az én gyűlöletemnek az oka az ő gyűlölete volt, meg az, hogy tudtam, a feszültséget leginkább a sarokra állás, a szembenézés oltja. Csak két alkalommal tettem ilyet vele szemben, s mindkét alkalommal győztem. Egyébként fű alatt sunnyogtam a közelében. Hiba volt. 

S most mégis ez a döbbenet, hogy lehet, már ő sincsen... Döbbenet, hogy döbbenet van. Úgy Apu temetése óta nem láttam, és nem volt egy másodperc sem, hogy hiányát éreztem volna a látásának. S most mégis olyan kusza, mi minden kavarog bennem. 

Ha nem lennél, s tudom, úgy sem hallod, mert messze is vagyok, meg elsősorban, mert nem is hallasz, hát áldjon az Ég, Harmadik, legyen neked könnyű a föld. Ha csak beteg vagy még, és az ágyhoz kötöttség nem engedett kimozdulni, akkor más a helyzet!