Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 17. – Kemény lecke

The Walking Dead 17.

2019. november 13. - Mohácsi Zoltán

– Nem mondod, csak nem Walking Dead-et olvasol megint? – kérdezte gyönyörű zöld, de már igen álmos szemmel, álomhoz vackolódva tegnap este szerelmetesfelségtársam, amikor az esti rituálékon túljutva bebújt mellém a paplan alá. – Hány része van még? 

walking_dead_17.jpgKi tudja? Én nem... Megnéztem, úgy fest, az angol kiadás a 32. résznél jár. Magyarul is van még hat megjelent kötet. Azta'! Nem tudom, érdekelni fog-e végig... Mert, ugye (refrén) nem szeretem a rétestészta-sorozatokat. Sem a zombis baromságokat. Ezzel együtt (refrén 2.) ez a képregény mégis megfogott. Havi egyet, kettőt olvastam el belőle, a könyvtárban levadászva, úgy nem teng túl az életemben. A filmsorozathoz (refrén 3.) már valahogy nem volt/nincs kedvem, pedig Ofi barátom azt ajánlotta elsősorban Nekifogtam, hogy megnézem, de érdektelenségbe fulladt. 

Az utóbbi részei a sorozatnak, úgy festett, mind valamilyen központi gondolatról szóltak. Amik csuda érdekesek voltak. De ez után a rész után mégis azt érzem, hogy a történet cselekményessége azokban a részekben egy kicsit lecsüccsent. Miközben persze, mindegyikben volt valami izgalom, gyilkolászás, meghalt ez vagy az, de (hangsúlyozom, ez után a kötet után lett ez az érzésem) a kezdeti, induláskori, folytatásbeli kezdéshez képest jó pár füzeten át nem történt semmi. Nos, most igen. Dögivel. 

Úgy vélem, felesleges a történet folyamatát megosztanom. Akit érdekel az Élőhalottak, az úgyis olvasta, nézte eddig is, akit meg nem, annak maximum kedvet lehet csinálni hozzá, de nem a részletek firtatásával, hanem inkább nagyobb összefüggésekre való rámutatással, a motivációs finomságokra való figyelemfelhívással. A Kemény lecke, érzéseim szerint a zombiapokalipszis kitörése óta az egyik legmegrázóbb, legkeményebb, legkegyetlenebb és bizonyos értelemben a legkevesebb gondolkodást igénylő kötet. De legkevesebb kétszer megáll bennünk az ütő. az biztos. Egyszer azért, mert a halál olyan hirtelen jön, hogy a szereplő gyakorlatilag halott, miközben befejezi a mondatát. A másik esetben a várható és bekövetkező brutalitás, illetve annak plasztikus mutatása az, ami sokkol. 

A leglényeget csak el kell mondanom, hogy bármi is érthető legyen abból, amit írok. Ricknek és az övéinek szembe kell néznie egy új ellenséggel. Rettentően boldogok, hogy rátaláltak a Hilltop nevű közösségre, erre a kiegyensúlyozott, jól védhető, nagyszámú, és főleg békés csapatra, amellyel egyfajta cserekereskedésbe tudnak majd kezdeni. Azonban semmi sem fenékig tejfel. Hilltopnak sem. Mert hiába termel, van egy csapat, a Megváltók, amely tekintélyes sápot, fele-fele, szed mindenből, amihez hozzájutnak. A csapat vezetője Negan. Mint kiderül egy aberrált, pszichopata barom. Ezzel igen sok mindent elmondtam. Mivel Rick nem tud mit felajánlani Hilltop-nak cserébe az élelemért, hát a fizikai védelmet ajánlja fel a Megváltók ellen. Nem tudja, mit tesz... Egyfelől nem számol, illetve nem jól számol a Megváltók létszámával, másfelől nem kalkulálja bele a dologba a kezdetben titokzatosnak tűnő, talán nem is létező Negan brutalitását. Ez tragédiát szül, kemény leckéhez vezet. Olyanok halnak meg, és úgy, hogy megáll az ütő. És olyan helyzetbe jut a közösség, hogy ökölbe szorul a kéz. 

Ó, milyen sokszor gondolkodtam már azon, hogy mennyire egyszerű és szép lenne az élet, ha mindenki megpróbálna a másikért is élni, ha nem akarnánk csak elvenni, energiabefektetés nélkül hozzájutni dolgokhoz, ha néznénk a másik érdekét is, ha nem lennénk lusták apróságokban is megmozdulni. ha aktívan gyakorolnánk az empátiát, ha tennénk egymásnak gesztusokat... és így tovább. Úgy is követnénk el hibákat, úgyis igaz lenne, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, úgy is lennének félreértések, de mégis, mennyivel szebb világ lenne. Utópia. Idealizmus. Mégis, ha a hétköznapi életünkre gondolok, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, egyszerű dolgokon mennyi múlik, múlhat. Hát még, amikor nem egyszerűekről van szó...
(És akkor még a nyersanyagokért, a földterületekért, a hatalomért folyó háborúkra nem is gondoltam. A végtelen értelmetlenségükre, a felesleges, felháborító szenvedésekre, az abszolút értelmetlen halálokra, megrövidült életekre, megcsonkolt emberekre... Közhely, persze, hogy az.)

Negan figurája valami hátborzongatóan eltalált baromállat figura. Abból a fajtából, ahová Hannibal Lester is tartozik. Pedig alig szerepel valamit a képregényben (mármint ebben a részben). Mégis maradandó nyomot hagy. A történeten túl Negan jellemét, személyiségét a rajzoló is kiválóan hozta. 

A zombivilágban minden lehetőséget meg kell ragadni a túlélésre De mindent. Ezt Rick és csapata már számtalanszor megtapasztalta. Azt is, hogy a lehetőségek megragadását mindenki felismeri, de nagyon nem mindegy, milyen erkölcs mentén gyakorolja. Nyilvánvaló, hogy ebben a világban mindig óvatosnak és néha brutálisnak kell lenni, különben nincsen túlélés. Rick és az övéi nem mások ellen, mások felett akarnak túlélni. Csak akkor harcolnak, ha kell, csak akkor ölnek, ha az az életben maradást szolgálja. Soha nem csupán kivenni akarnak a kalapból, hanem mindnyájan jócskán pakolnak is bele. A probléma mindig azokkal az emberekkel, csoportokkal van, akik nem így gondolkodnak. Valamelyik előző részben Rick meg is fogalmazza, hogy a fő baj nem a zombikkal van. Azok veszélyesek, halálosak, de kiszámíthatók. A fő baj az élő emberekkel van: ők hazudnak, álságosak, kiszámíthatatlanok, önzők és ellenségesek. 

Ha lustaság, a kényelemszeretet érzéketlenséggel és hatalommal párosul, véget ér az empátia, másodlagossá, eszközzé lesz a másik ember. Ez történik Negan terveiben Rick-kel és az övéivel. Eljutnak arra a pontra, hogy nincsen tovább, alattvalói lesznek egy náluk erősebb, beteg hatalomnak. Mert élni kell, és a harc egyszerűen öngyilkosság. 

Gondolkodtam, miről szól ez a kötet. Azon kívül, hogy csuda izgalmas, gyomorforgató (nem az undor miatt, hanem mert felzaklat) és ledöbbentő. Nem kevés ez sem, hiszen annyi fezsültség, annyi cselekmény sűrűlt ebbe a részbe, mint három másikba összesen. De mégis, szól-e valamiről úgy, ahogyan az előző részek. A cselekményen kívül vajon van-e ebben is valami plusz? 

Rendre az ugrott be, hogy ha nincsen is, akkor is úgy jó ez a rész, ahogyan van. Plusz tanulság nélkül is kiváló lett. De aztán az a gondolat is visszatért, hogy van ebben valami mégis. Megkapargatva minduntalan az a kis momentum ugrott be, amikor Rick azt fejtegeti, hogy hibázott, mert rosszul mérte fel, illetve nem mérte fel az erőviszonyokat. Nyilvánosan, vezetőként van ereje felismerni a hibáját, és belátni, hogy tévedett, hogy rosszul csinálta. Soványka tanulság. De ha mindenképpen le akarok valamit vonni magamnak, ez marad. 

 

Books & Stuff2018, 144 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072861 · Fordította: Juhász Viktor 
5/5
(2019)

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr5115304866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása