Nem tudom, pontosan miért is kedvelem Anna Gavalda írásait. Mondhatom többes számban, mert már kettőt olvastam. Nem a történetei ütnek. Nem a párbeszédek. Nem a szereplők jellemábrázolása vagy -fejlődése. De van benne valami, nagyon van. 

Ez egy teljesen semmilyen történet, két majdnem semmilyen főszereplővel, és egy nem feltétlenül teljesen hiteles alapszituációval. Még a mondanivaló is viszonylag lapos: jobb önmagunk teljes felvállalása, ha bizonytalansággal jár is, mint a látszat évekig tartó cukrozott takony kanalazgatása (Ofi barátom örök érvényű hasonlata).

És ez nagyon fontos tudás, ha alkalmazva is van, de ehhez önismeret és bátorság kell, mert változással jár, és bizony a legtöbben inkább elfogadják a biztos, kiszámítható, langy, híg fekáliában való nyakig tapicskolás, mint a bizonytalan, de esélyes jót. S persze ehhez érvek, okok tömkelegét használják fel. Tudom, évekig csináltam, rossz volt, majdnem elviselhetetlen, de érveim voltak a rossz állapotra, ráadásul súlyosbított helyzetben voltam, mert vallásos érvek voltak. Aztán kiderültek a magam számára is az önhazugságaim, önbecsapásaim, vettem egy nagy lélegzetet (érdekes, de ebben hatalmas segítség, felismerés volt a Republic Kirúgjuk magunk alól a földet című száma: egy vasalás közben hallgattam, megdermedtem, úgy kellett felkapnom a forró vasalót a ruháról, hogy lakástüzet ne okozzak)

A könyv részei egésszé állnak össze, és az üzenet átjön. Akkor is, ha nem lesz kedvenc könyv, akkor is, ha nincs késztetésem újraolvasásra. De Gavalda-olvasásra bizony de!

3,5/5

(2011)