Egyáltalán nem vagyok Metallica-fan. Szeretem a kemény zenéket is, de leginkább progresszív rock-ot, progmetált hallgatok. Ha már kategorizálni szükséges. Vagyis ilyen Metallica-félék nem esnek ki teljesen a szórásból, de túl sűrűn nem is hallgatom őket, csak úgy néha rám jön, hogy kell egy kis zúzás. Ennek ellenére a telefonom alap-csengőhangja évek óta egy Metallica-szám részlete, a Suicide & Redemption részlete, 3:51-től, amíg újra be nem vadul: hát valami megunhatatlanul gyönyörű, hallgasd csak meg!
No, gondoltam, hátha a betűkön keresztül közelebb kerül hozzám a zene, belecsaptam a nyomtatott lecsóba, aztán vártam, hátha kedvet csinál a könyv a zenekarhoz. Aztán várta, aztán vártam, aztán vártam. Hát, nem nagyon…
Mit mondjak: amit olvastam, korrekt leírása a zenekar sok évének, de olyan kis színtelen, szagtalan, még a tagokat sem nagyon ismertem meg belőle. Meg úgy igazából semmit sem nagyon, s ezt hárman írták. Hm. A Metallica többet érdemelt volna. Ha már sok-sok éve a csengőhangom az egyik számuk részlete.
Mantra: Vasváry-Tóth Tibor Yes-könyve továbbra is az etalon számomra a zenekari monográfiákban.
2/5
(2011)
