A koncert.hu-n is megjelent a bejegyzés, bár ott csak a  könyvekről van szó.

Egy koncert, egy könyv

és rock and roll!

Teljesen ártatlan vagyok! Hiába is próbálnak ijesztegetni! (Nem jó, ez Bikini, nem Móóóbil.)

Eszemben sem volt így összehozni a dolgokat, de nem is tudtam volna, mert amikor a könyvet kivettem a könyvtárból (bár nem ezt akartam, hanem a Kaptafát), Szerelmetesfeleségtársam még nem találta meg a hírt, mert nem találhatta, hogy az idei „szélsőjobbosnácifasiszta” majálison, amire rendre, minden évben kimegyünk, idén a P. Mobil lesz az egyik meghívott zenekar.

Szóval a könyv úgy másfél hónapja nálam van, a Mi Hazánk pedig csak kábé két hete hirdette meg a Hajógyári-szigetre a majálist a koncerttel. 

Én meg, túl mindkettőn, gondoltam, olyan leszek mint egy utószabólegényke: kettőt egy csapásra! A koncertet is, meg a könyvet is. Ha már P. Mobil, és ebben a formában úgyis „egy helyre megy”. 

Tehát akkor: 

  P. Mobil koncert, 2022. május 1., Hajógyári-sziget, a Mi Hazánk majálisa  

  &  

  Hagedűs István: Mobilógia – Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad  

Nem nagyon írtam még saját magamról ezen a blogom [ :-)))) ], gondoltam, most megpróbálom (hátha elfogadja a közönség), hogy viszek egy csipetnyi személyességet is a tények közé. 

Az úgy volt a P. Mobillal, hogy amikor megjelent az a kislemez a Kétforintos dallal és a Menj tovább! -bal, azonnal  lecsaptam rá. Tizenegy éves voltam. Fogalmam sincsen, honnan hallottam, miben olvastam róluk, de a kislemez állon vágott, és a hatás ma is tart.

Amikor egy év múlva kijött a második kislemez, a Formai 1-gyel és az Utolsó cigarettával, már rutinosan vettem meg, a tetszési index nem változott. 80'-ban Miskolc és a Csizma az asztalon volt a harmadik kislemezük. A három kislemez együtt már majdnem egy nagy. 

A három kislemez után a '81-ben megjelent nagylemez, a Mobilizmo annyira nem tetszett. Nem nem tetszett, hanem annyira nem tetszett, mint a három kislemez. Valahogy annyira nem voltak döngölősek a nótái. Előzmény nélkül nagyon tetszett volna az LP.

Ráadásul bár nagyon szerettem Tunyó (Tunyogi Péter) hangját is, de Vikidál az „a” Vikidál volt. (Akinek a nevét nem hittem el, amikor először hallottam, mert, ugye, Viki... S milyen idegen hangzású név már ez egy pasasnak, aki ránézésre, kapásból honfoglaláskori időutazó?)

A P. Mobil dalokkal zeneileg soha nem volt semmi bajom. Klassz hard rock a javából. A szövegekkel nem tudtam igazából mit kezdeni. Egyfelől volt bennük spiritusz, de valahogy hiányzott belőle az a csettintésre késztető plusz. Miközben a zenekar tartóoszlopa, motorja, agytrösztje, mindene (csak zenésze nem; bár kongázni állítólag tud), Schuster Lóránt a színpadon meg nagyon ott volt. Volt áthallás a szövegekben, de nem annyi, mint például a coclista rendszer másik két, fekete bárány-zenekarában, a HBB és a Beatrice szövegeiben. 

Másfelől néha valahogy túl egyszerűnek tűntek ezek a szövegek. Akkor is, ha egyáltalán nem voltak közhelyesek és semmitmondók. 

Azonban mit tudtam még akkor, hogy miről szól a műfaj egyik legnagyobbja, a Smoke on the Water... Úgy semmiről: kigyulladt egy kaszinó a Genfi-tó partján, ezért füst szállt a víz felett. 

S ha már szövegeknél tartunk, akkor lássuk csak a kétoldalas könyv B-oldalát!

Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad

Eredetileg az egyes fejezetek egy weboldalon jelentek meg, amely azóta sajnos lehúzta a rolót. Az egyes fejezetek egy-egy P. Mobil nótáról szólnak. Ha jól számolom, harmincnyolcról. 

Betekintést kapunk a dalok születésébe, az első elhangzás körülményeibe, ha felidézhető, megtudjuk, mely felállás játszotta, hol, mikor, hányszor rögzítették lemezre, milyen kötelező szertartások fűződnek hozzá, ha egyáltalán, kik voltak a szerzőik. Ilyesféle adatokat kapunk. Meg persze arról is vastagon van szó, folyik a találgatás, hogy a fellelhető bootleg felvételeken egyáltalán ki zenélte el a nótát? Mert ugye ez nem mindig teljesen egyértelmű, sőt. 

Az írások nagyon érdekesek. Tényleg. A fejezetek sorrendjének a tematikáját fel nem foghatom, mert nem találtam ilyet. Simán lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de nekem olyan kis ahogy jön, úgy puffannak tűnik az egymásutániság. Ami nem baj, csak nem mindig jó. Egy kronológiát követő sorrend sokkal szerencsésebb lett volna. Vagy alfabetikus: akkor már érthető a kronológiai ugrálás. 

Ami viszont nekem nagyon hiányzott: a szövegek elemzése. Van szó a szövegek változásáról, változatairól, méghozzá igen részletesen. De nagyon kevés hangsúly van a jelentésükön. Illetve azon, fontosak-e, miért fontosak, mit jelentenek, jelentenek-e valamit? Ahogy nyilván annak is van oka, hogy miért pont ezeket a számokat válogatta be a harmincnyolcba? 

Az is tény, hogy a zenekar egész munkásságára tekintettel volt és a szemezgetés minden korszakukat érinti. 

Ezek ellenére Andrássy Bálint elképesztő munkát végzett amikor megírta a dalok történetét, kalap le, meghajlás! Már csak azért is, mert valóban tengernyi háttérinfót is meglelhet a szövegben az érdeklődő olvasó/rajongó. Bár az utóbbi valószínűleg úgyis tudja. De az elsőnek, ha érdeklődő típus, felettébb érdekes, én mondom neked. 

Különösen nagy hasznos böngésznivaló a részletes diszkográfia a könyv végén. Végre kezdtem átlátni a tengernyi koncertlemezt, és a megjelenések miértjét. Ebben egyébként a forgatókönyv másik fele, a Schuster-interjú is nagyon sokat segít. 

Hegedűs István: Mobilógia

Ahogy mondtam, interjú. Hosszú. Viszonylag összeszedett. De egy pillanatig sem unalmas. Miközben lekötött, amit Lóri a Móóóbilról mesélt, mindvégig azt próbáltam összerakni magamban, milyen ember is ez a Schuster Lóránt? (Ő maga azt mondja ebben az interjúban, hogy az általam eredetileg keresett Kaptafa című könyvben jobban kicsomagolta a személyiségét, na ez egy teljes kibontakozás.)

Nem tudom, sikerült-e? Mármint Lórit megfejtenem. Összbenyomásom persze lett, és nagyjából lefedte, amit eddig is sejteni véltem. 

Lóránt szókimondó. Nem lacafacázik egy pillanatig sem. Akkor sem, ha a szakmáról van szó, de akkor sem, ha a zenekar volt tagjairól.

Tapasztalatom szerint a szókimondó emberek nem annyira kedvesek azoknak, akikről a szókimondó kimondja a szót. Pedig lehet, fáj a szókimondás, de gyógyíthatja a kapcsolatot, önismeretre késztethet. Mármint ha valóban szókimondás és nem csupán beszólogatás. 

Hogy Schuster melyik, igazából nem tudtam eldönteni. Leginkább is-is. De inkább szókimondónak tűnik. S nem csupán azért, hogy védjem az olvasmányélményemet.

Az viszont mindenképpen kiderül hogy számára a P. Mobil az élet. Nem egy adott formációja, hanem a zenekar mint olyan. Ennek érdekében simán kihajított bárkit a zenekarból. A maguk helyén klasszisokat is. Emiatt azonban több esetben a padlóról kellett felállítania a bandát. S rendre sikerrel tette. 

Mindvégig azon gondolkodtam, hogy miért volt évtizedekig átjáróház a P. Mobil? (2009 óta viszonylag stabil a formáció.) A könyv állítja: állítólag úgy száz ember fordult meg az együttesben. Nekem túlzónak tűnik a szám, de ki vagyok én, hogy megítéljem. Mindenesetre tény, a fluktuáció hatalmas. Ám emellett a tény is tény: a Mobilosok, a közönség kitartott a Mobil mellett a tengernyi tagcsere, újjáalakulás ellenére. 

Szóval Schuster személyisége... Miközben róla gondolkodom, abban egészen biztos vagyok, hogy maga Schuster egy mozdulattal félretolná a töprengésemet, és maga helyett a Móóóbilra mutatna, hogy kapjak már helyértékre, és a lényeggel foglalkozzak. Én meg vitatkozom vele, hogy mi a lényeg? Mert persze a Móóóbil. De mitől Móóóóbil, a Móóóbil, ha nem tőle?

Vissza az interjúhoz. Van koncepciója és íve. Schuster jól mesél, nem beszél félre. A kérdező Hegedűs István pedig felkészült, tájékozott. Ezáltal ketten képesek felidézni a P. Mobil egész történetét, a kezdetektől a könyv kiadásáig. Az általánostól a bosszantó, dühítő, szívmelengető, értetlenkedést kiváltó, lelkesítő, stb. részletekig. 

A P. Mobil története a magyar rock története, nem csupán egy zenekaré. Sőt, bizonyos értelemben korrajz is. 

Koncert a Hajógyári-szigeten, 2022. május 1. 

A magyar szélsőjobbnak titulált (megérne egy bejegyzést, de itt és most ez nagyon messzire vezetne) két párt, a Jobbik és annak totális balos fordulata, ennek következtében széthullása után a Mi Hazánk hosszú évek óta minden évben majálist tart a Hajógyári-szigeten. Az eseményre természetesen minden évben meghívtak zenekarokat is. Járt itt például az Ismerős Arcok, a Lord, a Kárpátia, a Pokolgép, a Kormorán, az Egészséges Fejbőr, a Nemzeti Hang, a Hungarica, a Romantikus Erőszak. Akik hirtelen az eszembe jutottak. 

Szintén plusz bejegyzést kívánna a rock-popzene és a politika viszonya a magyar viszonyok között. Különös tekintettel például arra, hogy Schuster MIÉP-es korszaka miatt hárman hagyták el a zekekart, és többen elfordultak tőle. Egy sor kérdés feltehető lenne, minden oldalról- Még az a politika oldaláról is. Sőt, általánosan is: a kultúrának valóban feltétlenül semlegesnek kell-e lennie, illetve létezik-e egyáltalán a semlegesség? Van-e világnézetnélküli ember? Egyértelmű politikai állásfoglalás-e  egy ilyen majálison való részvétel? S ha igen, akkor miért csak a jobboldali rendezvények szereplőire nézve dehoneszteló a fellépés vállalása? De ebbe most, bár csábító, mégsem megyek bele. 

Idén a Romer és a P. Mobil volt a fő attrakció. Az utóbbit még Tunyogi Péterrel láttam utoljára színpadon. Tehát nem éppen friss az élmény. Sok minden történt a világban azóta. A P. Mobilban is. Van azonban, ami állandó. A P. Mobilban Schuster. Aki nélkül nem lenne P. Mobil. (Ez még akkor is igaz, ha történetesen ezen a koncerten egy térdműtétje miatt nem tudott itt lenni. Úgy, hogy mégis itt volt.)

Ez a P. Mobil persze nem az a P. Mobil. (S persze még az is kérdés, melyik az az, a Vikidálos, a Tunyós, és melyik Tunyós? Hagyjuk...!) A jelenlegi, teszem hozzá, a vadonatfriss dobos kivételével hosszú évek óta stabil felállás a következő: Sárvári Vilmos (gitár), Baranyi László (ének, gitár), Tarnai Dániel (basszusgitár, ének), Szabó Péter (billentyűs hangszerek), Gulyás Máté (dob). 

Amit azonnal tisztázni kell: a P. Mobil nem csupán nosztalgiazenekar. (Ez egyébként ugyanúgy igaz az utódzenekaraira is.) Rendre készítenek új albumokat is. Alkotnak. S az új dalokat játszák a koncerteken is. Nézd csak meg, miket játszottak a Hajcsin: klatty. A tizenkilenc dalból négy ennek a formációnak a dala. Három szerzemény pedig cover (feldolgozás) volt. Tény, hogy a többi elhagyhatatlan régi nóta. 

A koncert időben kezdődött. Mármint a megadott időben. A színpadkép csontegyszerű volt: színpad, Mi Hazánkos háttérvászon, néhány teljesen felesleges lámpa. Slussz. Mondjuk Lóri a könyvben ki is emeli, hogy sohasem kaptak rá a technika-függő látványosságokra, jobbára maradtak az egyszerű színpadképnél. Na, az itt is megvolt. 

Schuster nem tudott itt lenni ezen a koncerten egy térdműtétje miatt. A beszólásait (amik, a könyvből tudhatjuk, jobbára nem is spontánok, hanem tervezettek; kivéve, amikor nem) produkálta a zenekar. A performanszait persze nem, ahhoz túl sok hangszer volt a kezükben. 

Ahogy megszólaltak az kétségtelenül P. Mobil volt. Mindenestül a helyén volt minden. Számomra a legfurcsább az volt, hogy Baranyi hangját teljesen simán, már az első dalban el tudtam fogadni. Pedig nem lehet semmi az elődök után színpadra lépni. (Jó, nem most tette először, 2008 óta a Móóóbil tagja, s az tesók között is tizennégy év.)  Egyszerűen profi a fickó. S bár nem ő kommunikált a közönséggel, ezt Schuster híján Sárvári mint rangidős vállalta fel (vagy ragadta magához), mégis az egész jelenség csont nélkül szimpatikus volt. 

A viking tipusú basszeros, Tarnai Péter látványilag simán passzol Baranyihoz, játékában pedig az együttes muzsikájához. (Ő 2009 óta tag.) Amikor a konszolidált dizájnú billentyűs Szabó Péter elengedte magát, akkor is tökéletesen rendben volt minden. Rock and roll! 

A csuda se tudta, hogy a dobos, Gulyás Máté idei friss hús a bandában. Fel semmiképpen nem tűnt. 

Nagyon általános dolgokat mondok. Vegyük személyesebbre! Valahol a Főnix éjszakája közben kapcsolódtam be igazán. A dalt mindig nagyon szerettem. S úgy szólalt meg itt is, ahogyan hallani akartam. S onnantól teljesen ott voltam a zenével. Még azokkal a dalokkal is, amiket nem ismertem. Aztán jött az Ismerős Arcok dalának a csoda remekül sikerült feldolgozása is. Meg az Oh Yeah. Meg A zöld, a bíbor és a fekete. (Amiről Schuster nem győzi hangsúlyozni, hogy nem a saját számuk.) Utolsó cigaretta, Menj tovább. No, meg a Kopaszkutya. 

Ezeréves dalok. De mondom, a koncert mégsem nosztalgiabuli volt. 

Körülöttem Mobil-pólók tömkelege. Szinte idegen anyagnak éreztem magamat a fekete pólómban, kék felirat: Power Industrial, amit minden különösebb megfontolás nélkül húztam otthon magamra. Tény, hogy a körülöttem állók között az életkoromat tekintve viszont simán el tudtam vegyülni. Semmi erőszakos őrület nem tombolt, sör a kézben. önfeledt, egytől-egyig ismert dal a szájon, lány a nyakban (életkort tekintve vér szerinti, nem kiszemelt), Móóóbil!

A parvonalnál más volt a helyzet. Szerelmetesfeleségtársam az idén első ízben nyáriul tűző Nap elől kimenekült az árnyékba. A koncert végén mondta: 
– Volt itt egy sehányéves kislány, fejből nyomta A zöld, a bíbor és a feketét. Nagyon élvezte. 
Erre mondják, hogy a P. Mobil kortalan zenekarrá lett? 
– És te, kedvesM?
– Tulajdonképpen tök jó volt! A Kopaszkutyánál gondolkodtam, hogy odamegyek hozzád. Kopasz. Kutya. Érted?
(Mert hogy Morzsa kettőnk között a becenevem.) Meg az Ötvenéves férfiról is eszembe jutottál. Adta magát. 
Kár. hogy az Asszonyt akarok nem volt a setlistben, tudtam volna válaszolni SzFT-nek. Így dal nélkül akarom őt.