Ajjaj! De nagyon ajjaj! 

Azért ajjaj, mert pozitívan elfogult vagyok Méhessel. S mert megértem, naná, hogy de mennyire meg, hogy ha ember jól sikerült házasságban él, amiben van szerelem, szenvedély, testi, lelki, szellemi találkozás, harmónia, összhang, megértés, akkor voltaképpen az az élet legfontosabb történése, nem más! 

Persze, hogy az, hiszen az Isten is azt mondta az Édenben Ádámnak és Évának, hogy lesznek ketten egy testté. Nem a gyermekekről, nem a szülőkről, nem a testvérekről, hanem a férfiról és a nőről beszélt. 

Nyílván, ha valaki írni tud, akkor legszívesebben csak arról írna, akit ennyire szeret.

Az Egyetlenem Méhes hattyúdala – írja a fülszöveg. Vagyis idősen írta. Érzelmesebben. Ez nem lenne baj, ettől még kíváncsibb lettem. 

Csakhogy a könyv nem regény, nem memoár, nem szerelmi vallomás, hanem egy rosszul szerkesztett emlékezgetés. Rosszul, mert aránytalan, s mert még csak nem is Méhes egyetlenéről szól teljességében. Elcsúsznak az arányok a megismerkedés idejére, hogy aztán nagy ugrásokkal a háborúnál legyünk, majd egy másik nagy ugrással a született gyermekeknél, majd a befutott írónál, majd Méhes egyetlenének halálánál. Egyre vékonyodó terjedelemben. Hogy aztán a végére egy szerkezetileg értelmetlen és túl hosszú katonatörténettel visszaugorjunk a második világháborúba.

Pedig komolyan nagyon akartam szeretni (ez a „beszippantott” kifejezés után a második Molyos közhely), de komolyan nagyon, mert mondom, szeretem Méhes írásait, és mert magam is eszementen szerelemes vagyok a feleségembe. De nem, az Egyetlenem sajnos rosszul sikerült könyv.

Bocsánat GyuriElek bácsi!

2/5

(2014)