Születésnapomra kaptam Szerelmetesfeleségtársamtól; eddig ez még nem volt itt a polcon. Immár itt van! Köszönöm! (S jött vele az Éden a folyónál is.)

A kötet egyike a Vonnegut halála után megjelent posztumusz köteteknek, a sublótfiókból előkerült novelláknak.

A könyv az, amit a fülszöveg és az alcím mond: Új és kiadatlan irományok háborúról és békéről. Persze és természetesen vonnegutul. Vagy nem is annyira vonnegutul? 

Mert a kötet úgy indul, hogy az természetesen és magától értetődőn Vonnegut. Duplán. Mert az előszót Mark Vonnegut, Kurt fia írta. Kurt stílusában. Vagy a családéban. Mindenesetre roppantul élvezetesen. Még az is lehet, ha rászokna az írásra (kisesélyes), elhinném, hogy az apja írta, átverhető lennék. 

A második írás már Kurt. Bár igazából nem írás, hanem egy beszéde, amit Mark mondott el helyette, mert ő már nem tudta. Röhögés a köbön. A Vonnegut-év megnyitóján hangzott el a szöveg, és egyértelműen kiderül, hogy a Mester valami marhára nem vette komolyan se saját magát, se a Vonnegut-évet.

No, és a novellák. Nem egyenletes a színvonal, de a tizenegyből nekem tíz nagyon bejött. Nem megyek sorra, mert akkor spoiler lenne az egész bejegyzés. De azért egy-két szó. 

A kezdő novella, a Minden térségen siralom lesz Drezda értelmetlen, felesleges, népirtásáról szól. A szövetségesek szarrá bombázták a várost, mondván, hogy a vasúti hálózat a célpont. Igen vacakul célozták: többszázezer civil áldozata volt a szőnyegbombázásnak, jobbára gyerekek, nők és öregek. De mivel a győztes visz, a népirtás ténye azóta sem téma. Vonnegut nem pepecsel a kifejezésekkel: holokausztnak hívja, ami történt, népirtásnak hívja, ami bekövetkezett, s rohadtul nem büszke a győztesekre. Teheti, ott volt, neki, nekik, amerikai hadifoglyoknak kellett az egymáshoz égett, cafatokra szakadt holttesteket a pincékből, óvóhelyekről, a romok alól felhozniuk. De csak addig, amíg belátták az őreik, semmire nem mennek ezzel, onnantól a pincékben, lángszórókkal hamvasztották a tengernyi holttestet. 

Drezda miatt, tudtommal nem indult emberiség ellenes per, nem volt miatta Nürnberg, nem volt semmi következménye. Vagyis ha a tömeggyilkosságok áldozatai a megfelelő nációkhoz tartoznak, akkor az nem büntetendő, akkor arról beszélni sem kell…

Ez a novella, visszaemlékezés megadja az alaphangot. S miatta „megbocsátható”, hogy a többségük nem a már megszokott Vonnegutos-feelinget hozza. Komolyabb, nem fintoros, (Éppen ezért eget verő baromság a könyvein rendre megjelenő A fekete humor mestere-cimke.) De elgondolkodtató, megrázó, szinte sírni kell tőle, néha a tehetetlenségtől, hogy ez az Isten-teremtette átkozott faj semmiből nem tanul, a génjeiben van a pusztítás (vö.: Boldog születésnapot, 1951), s néha attól, hogy az embertelenségben is lehet belső tartással embernek maradni (vö.: Zsákmány).

Az egyetlen igazán Vonnegutos novella a címadó Ördögcsapda. Aminek a végén az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, röhögjön vagy dühöngjön? 

De mert csak ez úgy istenigazából Vonnegut-os, nem marad mégsem elégedetlenség az emberfia olvasóban. Mert a szerencsésen megválasztott tematika, a szerkesztés egységessé teszi mégis a kötetet. S nehezen feledhetővé. 
Köszönöm, Mester! (S ezen a Mesteren most minden bizonnyal könnyesre röhögi magát.)

4/5

(2015)