Ünneprontó leszek az általános lelkesedés közepette. És igazságtalan is leszek, előre szólok. De megfogadtam, nem állok be a sorba, és csak őszintén mondom a véleményemet.

Katz könyve érdekes könyv. Nem regény. Nem tudom, mi. De vidám könyv. Meg szomorú is. Nem regény, mert gyakorlatilag nincsen összekötő szál a történetek füzérében, a szereplőkön kívül nincsen összekötő elem a cselekményben. Ez önmagában nem lenne baj, nem egy ilyennel találkoztunk már a világirodalomban, gondoljunk csak Krúdy Szinbádjára, Wass Albert Tizenhárom almafájára, Nyírő Úz Bencéjére vagy Méhes György ifjúsági családtörténeteire. A nagyobb baj, hogy Katz-nál nem tisztázott a hangulat, hol ilyen, hol olyan.

De bevallom, végigszenvedtem magam rajta, s a szenvedésem akkor vált szenvedéssé, amikor újra a zsidók szenvedése lett a téma. Nem vonom kétségbe, mert miért tenném, hogy volt ilyen. És mondom, igazságtalan vagyok, mert Katz régen írta ezt a kis valamit. De bevallom, már az unalmon is túl vagyok, és szép lassan az ordításnál tartok, ha a zsidók szenvedéseiről hallok. A dömping miatt. Amiatt, hogy mindenhonnan ez folyik. Amiatt, hogy egyre inkább úgy tűnik, ha valaki Oscar-t vagy Nobel-t akar kapni, csak le kell húznia egy újabb holokauszt bőrt, és ha tehetségesen teszi: esélyes. Amiatt, hogy a csapból is ez folyik. Erről nem Katz tehet. Ez nem antiszemitizmus (de utálom ezt a szót, jaj, de nagyon, mert önmagában utálatos, és mert egyre inkább szitokszóvá és a párbeszéd ellehetetlenítő okává válik), nem kérges szív, hanem afelett való értetlenség, hogy miért mindig csak erről olvasunk, más nemzetek szenvedése, kiirtási kísérlete, sanyarú történelme miért nem ennyire fájdalmas, miért nem ennyire központi kérdés? S mondom, a dömping végett már menekülök a témától. Másik végén csattan az ostor.

De mondom, ez nem Katz hibája. Ahogy írtam: nem mai az írás, s nem ez a központi problémája. Ez az én problémám. Katz megtette, amit megtehetett, és amit megtett, az olvasmányos és nagyjából vidám.

2/5

(2017)