Kerülgetem egy ideje Bukowskit. Egyfelől mert nem bírom a függő írókat, akik képtelenek másról írni, mint függőségük tárgyáról (jó-jó, PKD kivétel, mert áttranszferálta a drogjait történetekké, és milyen történetekké!; meg állítólag nem is annyit és nem is akkor, amikor írt, az csak a közbeszéd tatja így), másfelől nem szeretem az egyirányú szenvedéseket, és nekem olyan blikkem volt Bukowski-ról, hogy ő ilyen.
Namost: a könyvtár polcáról látatlanban (ebből volt egy, tehát minden bizonnyal marha jó, mert mindig kiveszik) és tökéletesen tudatlanul emeltem le éppen ezt a kötetét. Mellette, a leemelt könyvek között volt a Blacksad-képregény is. A tudatlanok véletlenje, ugye. Mert mindkettő noire: magánnyominger, akit néha megvernek, de aki célirányosan megy, avagy jelen esetben issza magát szarrá a cél felé.
S ahogy normál viszonyulásaimban a Blacksad esetében az állatosság kizárná az élvezhetőséget, ám most dehogyis, emitt meg a függőség ecsetelése, meg ((SPOILER: a halál személyes megjelenése)), mert, ugye, nem egy Pratchett-regényben vagy egy Sütő-színdarabban vagyunk, illetve ((SPOILER: az femme fatal űrnéni genyózásai)) alapesetben kivágatnák a nyitott ablakon a könyvet. Ha már tavasz van. És nyitva az ablak. De nem teszik. Mert lassan-lassan olyan poénos őrületté válik az egész, mintha Chandler-be oltott Douglas Adams-e olvasnék, Sin City szósszal. Lassan-lassan ráérezve az ízére, és oldalanként felröhögve.
Szóval nem ilyennek képzeltem Bukowskit. Hanem valami olyasminek, hogy kurva sok homok közepette nyavalygunk sok-sok alkohollal a kaktuszok sré árnyékában, izzadtak, lepukkadtak, de még utolsó virágzásukban ölelgetjük a gömbölyű, reményvesztett, céltalan életű nőket, akik pont tőlünk várják egyre csüggedtebb életük megváltását, és nem kapnak mást, csak félárbócos, meleg viszkis ejakulációkat, amikre az ember már akció közben is csak legyint egy nagyot. Valami izzadt, pállot-hónaljú szépirodalmi szenvedésre számítottam, amit nem kívántam igazán.
Erre egy jópofa, őrült, misztikus-, sci-fi-krimi paródiát kapok. Soha rosszabb szcenáriót (ahogy Svájcban ragadt barátom mondaná)! A Ponyvá-t nem tudnék semmihez sem hasonlítani, mert ugye a noire meg a poénok annyira nem kompatibilsek egymással. Most megtudtam, hogy de. S a döbbenet, hogy bár az egész olyasféle hangulattal bír, mintha Károly bácsi két delirium tremens között, a delírumok élményiből írta volna meg a könyvet, amit marhára, de rohadtul nem kedvelek, de ezt most mégis, és nem csakazértis mégis, hanem úgy, magától, önmagáért.
Külön poén, hogy a főhős egy kicsit sem rokonszenves, löttyedt, nagy hasú sokéves balfék, akinek azért mégis drukkolunk, akik körül minimum három bomba testű nőci (illetve, khm, ha belegondolok, csak az egyik hús-vér, a másik kettő, hát, ezmegaz) köröz, nincs kemény ökle, nincsen vas logikája, egyáltalán semmi köze Philip Marlowe-hoz vagy bárkihez, de mégis megoldódnak a dolgok a keze ügyében, vagy inkább körülötte, többnyire az aktív közreműködése nélkül, és legnagyobb megkönnyebbülésére.
A Ponyva: ponyva. Valószínűleg azért ez a címe. De mert tudatosan ponyva, akkor már nem is ponyva. Ahogy nem misztikus-krimi, és nem sci-fi. És semmi se nem, de minden igen.
De mert ilyen, isszuk a szavait. Öregem, tölts nekem is, de vigyázz, a seregben egyszer öten megittunk hat üveg vodkát, azóta már magától a vodka szótól is fel tud fordulni a gyomrom, szóval inkább ne az…! De csak mértékkel, élvezni akarom a megboldogult Károly bácsi szavait.
Ja, és bakker, és ahogy az értékeléseket nézem, ez a legrosszabb könyve! Lehet, hogy a többinél fog csalódás érni?
Mondjuk a vége ennek is nagyon gyík, olyan, mintha Karcsi bácsi nem tudta volna hogyan befejezni, de valahogyan be kellett, s hát így. De mondom, ami előtte van, nagyon faja!
4/5
(2017)
