Furmányos viszonyban vagyok Murakami Harukival. Nem olvastam minden könyvet, ha jól emlékszem, csak ezeket: Kafka a tengerparton, A világvége, Szputnyik, szívecském, Birkakergető nagy kaland, A határtól délre, a naptól nyugatra. 
Igazán mély élmény csak a Kafka volt, de abban is az a vicc, hogy ha el kellene mesélnem, miről szól, vagy fel kellene idéznem akár csak egy jelenetet, komoly slamasztikában lennék. De a fílingje, no, az nagyon vastagon megmaradt bennem. A Humanic központi raktárában dolgoztam, voltak elrendelt szüneteink a munkában, és alig vártam a szüneteket, hogy olvashassam Murakami Kafkáját. Murakami akkoriban még nem bírt ilyen nagy és ilyen fényes glóriával, mint manapság. 
A többi könyve nem volt akkora élmény, sőt, volt, ami egyáltalán nem tetszett.

S akkor itt van ez a Sötétedés után. Murakamihoz képest átlagos könyv. Szikár elbeszélés, érdekes párbeszédek, átpillantás odaátra, meg visszapillogás emide, van egy kis erőszak, vannak kedvelhető szereplők, van egy olyan valóság, amiről nekem a Jim Jarmusch filmek jutnak eszembe, nem egy konkrét, hanem úgy általában, de mindenképpen a fekete-fehérek, hangulatában meg leginkább az Éjszaka a földön, és Tom Waits kell bele. Annak ellenére, hogy a könyvben, micsoda ellentmondás!, egy-két daltól eltekintve (Pet Shop Boys, bleeee!) jazz szól. Jó jazz. (Persze nála mindig szól valami, s jobbára jó dolgok.)

Szóval sötétedik. ((SPOILER: Egy lány egyedül olvas egy vendéglátóhelyen. Megismerkedik egy rézfúvós jazzista sráccal. Majd egy szexhotelben kínait fordít japánra, egy megvert és kirabolt fiatal kurva érdekében. Aztán megint olvas, majd hajnalban újra találkozik a sráccal, de nem lesz hosszú románcuk, mert a lány megy Kínába tanulni, de a skac megígéri, hogy vár rá, és olyan rohadt hosszú leveleket ír majd neki, mint amik a klasszikus nagyregényekben vannak. Közben a lány két hónapja alvó nővére hol emitt van, hol meg beleesik a tévébe, és amott. A miérthez semmi közünk, de a lány olyan szép, hogy megkönnyebbülünk, amikor a végén visszakapja ez a világ. Vagyis a regény reális szintje. Ami azért innen az a világ, nem ez, de semmiképpen nem amaz, ami a tévében van.)) És ennyi.

Mennyi az ennyi? A csuda tudja. Én egyszerűen nem tudtam eldönteni még egy esetben sem, hogy Murakami Haruki lazán áthajigál mindenkit a palánkon, vagy egyszerűen csak tájékozatlan és műveletlen vagyok a könyveihez, s ha nem lennék az, akkor lazán visszafejteném, mint nagyi egy sima, egy fordított kötését (egy általa kötött, sötétkék, csavart mintás pulóver még mindig itt van a szekrényben, és mindig is ott fog maradni. Néha fel is veszem. Nagyi meg már sehol…). De aztán leginkább mégis olyan érzésem van, hogy szerzőnk szórakozik mindenkivel. Ám az a tréfás, hogy közben meg olyan őt olvasni, mint kacsázni a Duna-parton egy nagyon jó baráttal: értelme túl sok nincsen, de micsoda pompás, meghitt szórakozás! S ha megkérdik mit csináltál, hát tulajdonképpen semmit, de milyen csuda egy semmittevés volt! Mint az élet maga: ki tudja miről szól, ki tudja miért úgy, ahogy, ki tudja a miérteket, hol itt vagyunk, hol ott, hol átvirrasztjuk az éjszakát, mert jazzt akarunk játszani, vagy egy marha vastag könyvet kiolvasni (az vagy Dosztojevszkij volt, vagy bár engem legyőzött, az Ulysses). Hol átalszunk egy csomó mindent, vagy elképedünk az erőszak értelmetlenségén, és reménykedünk, hogy az egyik gazember csak rendbe teszi (értsd: helyben hagyja) a másikat, s hogy annak az édes kis kurvának semmi baja nem lesz, ha már ennyi minden összejött neki, már így az elején, meg abban, hogy jó jogász lesz a jazz-zenészből (de kár érte, de ez van, élni kell, megéli kell). Közben beszélgetünk, és néha örülünk, ha arra érdemesre találunk, de ha nem, hát tudunk hallgatni is, ha már ez jutott, se túl okosak, se túl szépek nem vagyunk. S várunk egymásra, ha várásra érdemest találunk egymás szemében. S nyomjak a jazzt, szárnyalunk, hogy reggel azt mondjuk, csináljanak utánunk rendet a többiek, nekünk és a jazznek ennyi. S aki alszik, reménykedünk benne, hogy feléred, mert jó lenne vele lenni, beszélgetni, hozzábújni, mint akkor, egyetlen egyszer, de ébredjen fel, hogy legalább a lehetőség meglegyen, légyszi! S közben kezet nyújtunk egymásnak, adni akarunk, nem úgy, mint az a tetű gennyláda a szegény kis kurvával, aki még hazudik is, mint az atom, a tetű; de meg van neki is a maga baja, nem tudhatjuk… 

C'est la vie!