A vékonyka könyvet a csillaghegyi könyvmegállóban leltem tegnap. Tetszett a címe, a borítója és a RaRe sorozat jellemző, egymondatos ismertetője:
„– És a férjed?
– Az is van nekem, hé! Nem vagyok ám olyan nagy kurva! Csak hát Vácon van…”
Szemes Zsuzsáról alig találtam valami adatot. Három könyve jelent meg, a jelenlegi, A hallgatag mélyből és a Boldogsziget. Az első könyve fülszövege mondja: 1950-ben született Túrkevén, s itt végezte az általános iskolát is. 1967-ben került Csepelre, ahol 1974-ben szakmunkásvizsgát tett. 1979-ben szerzett diplomát a tanárképző főiskolán. És nagyjából ennyi.
A Kanca Hotel négy novellát tartalmaz. Az első, a Magzatvíz egy parasztcsalád gyermekének a megszületéséről szól, a vidéki éra kegyetlenségéről, segítőkészségéről, az arcba mondott őszinteségről, a pragmatizmusról és arról, hogy szív nélkül ez mennyire gyilkos lehet. Mintha Móriczot olvasnék. Nem kopintottat, igazit. Szemes számára ez a móriczi stílus nem célszerű plágium, hanem egyetlen járható út. Nem tudtam, milyen lehet a folytatás.
Hát a folytatás, az a baj, félreérthető lehetek, meg elijesztő, pedig Isten látja a lelkem, sokkal inkább kedvet akarnék csinálni a Kanca Hotel-hez, olyan, mintha valami hetvenes évekbeli szociológiába oltanánk valami keserédes szatírát. Mondjuk ha filmben gondolkodunk, akkor az valahogy úgy, hogy az Adj király katonát! összeturmixolni az Egészséges erotiká-val és az Árvácská-val. Hm. Az árgyílus kismadár egy tizenhat éves lány első munkahelyéről, egy csirketelep életéről szól. Annyira nem érdekfeszítő, ugye? Pedig nagyon jókat röhögtem rajta, s még gondolkodni is engedett, a tartás, a méltóság és a pragmatikus túlélés viszonylatában.
Az utolsó két írás, a Boleró és a Kanca Hotel a leginkább szociológiai. De míg az előbbi a nem várt gyerek naiv, elhitetett szerelem duplikált fájdalmával, a művi vetélés kényszerének zilált agyú fájdalmával rádöbbent és riaszt, addig az utóbbi egy női munkásszállón élő, cigány asszonyok közé keveredett magyar lány néhány életpillanata. Amíg az első novella durva és szép, addig a második mulatságos és elgondolkodtató, míg ez az utolsó a legszociológusabb. S mindegyik mosolygós realistán trágár (ami a szerző fotóját nézve a borítón, mintha Katika kuksizna ránk a murisan nagy szemüvege mögül a bérosztályról, valahogy antagonisztikus, és ettől még izgalmasabb az egész). S a „legszociológusabb” szóval egyáltalán nem az unalmat, hanem a realitást akarom hangsúlyozni. A novellácska a cigány lét összetartásáról, mocskáról és agresszivitásáról beszél. Arról, hogy köztük, velük élni kintről benézve gyomorforgató, de biztonságot ad, és végül az ember hamar beletanul, ráérez az… (ide az ízére szó nem a legmegfelelőbb, mert például a közös étkezés leírásánál, bár nem vagyok érzékeny, de fordult egyet a gyomrom*) …indulatok kiengedésének a lehetőségére.
Szóval Szemes Zsuzsát olvasni, legalábbis ezt a kötete, jó. Nem vált meg világot, nem mond ki sorsformáló igazságokat, de szemmel láthatón realista, de a realizmusa nem jelent akadályt abban, hogy szeresse a hőseit, és ganéközelben is meglássa, megmutassa azt, amin nevetni lehet. Miközben az egész, ahogy lenni szokott, persze, sírnivaló.
* Azt mondja az egyik, rendszeres buszos állomásom biztonsági őre, Ákos, hogy ő azért nem fog kezet, mert megfigyelte, hogy még a nagy bevásárlóközpontok mellékhelyiség látogatói sem mosnak a szükségleteik elvégzése után kezet. Azt állította, hogy olyan 70-30 az arány a kézmosók javára. Mivel a munkám végett volt alkalmam röpke megfigyeléseket végezni, alátámasztom, ránézésre való társadalmi szinttől független és reális arány, amit Ákos állított. Elképesztő, nem? Namost, ehhez képest a cigányok között, puszta kézzel evett pörkölt nem is annyira visszataszító.
