Háttér

Volt egy idő, amikor viszonylag sok pszichológiai témájú könyvet olvastam. Jobbára önfejlesztés gyanánt. Idővel aztán meg a gyereknevelésből fakadón, hogy okosabb és bölcsebb legyek. Nem hiszem, hogy nagy sikerrel jártam.
De ahogy teltek-múltak az évek, egyre kevesebb ilyen könyv került a kezembe, mert egyre kevésbé hiszek abban, hogy a pszichológiával sokkal előrébb vagyunk. Már ami a megoldásokat illeti. Nem segített ebben az sem, hogy amikor pszichológusokkal lett dolgom, bár nem az én személyem miatt, nagyjából odáig jutottunk, hogy megfogalmazták cihológiaiul, amit úgyis tudtunk, viszont marha sokat kellett érte fizetni. De sem megoldás, sem iránymutatás nem volt. De komolyan semmi. Ötlet is csak egy olyan basszusvalamitkellmondanom. Meg kellett kérdeznem a cihómókustól, hogy most komolyan ennyi, ezért csesztünk el a rendelőjében ennyi időt? Ezért.
Szóval egy ideje nem olvasok pszichológiai témájú könyveket.

Amiért erre a könyvre rávetődtem, annak az oka roppant egyszerű. Érintve vagyok. Nem mint címszereplő. Aki ismer, tudja, nem vagyok sem agresszor, sem manipulátor. De mert van a környezetemben valaki, aki mindkettő, így már nálam is alakul a dolog. Az illető része a mindennapjaimnak.

Kezdetben segíteni akartam neki. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a nagyon sok idő, felfogtam, hogy rá is igaz, hogy segíteni csak annak lehet, aki hagyja. Ő viszont a problémát sem fogja fel… :-(
Számára egyetlen dolog létezik, egyetlen cél lebeg csak a szeme előtt: kivétel nélkül minden szituációból játszmát csinálni, és kivétel nélkül minden játszmát megnyerni. Senki más akarata nem érvényesülhet sehol, semmiben. Akkor is feltétlenül neki kell győznie, ha az sem a rövid, sem a hosszú távú érdekeivel nem egyezik meg. Mert nem a cél a fontos. Cél, célok nincsenek. Hacsak magát a mindenáron való győzelmet nem tekintjük annak. De mondom, a játszma-győzelme nagyon-nagyon sok esetben éppen a saját érdekeit rombolja. Elképesztő!

Pár éve a Balaton partján kirobbant belőlem ezzel a személlyel kapcsolatban két-három napló-oldal. Szinte már szűköltem miatta a tehetetlenségtől. S jobb, hogy szűköltem, mert ha nem ezt teszem, hanem valami mást, az már büntető-törvénykönyvi esemény lett volna. A naplómban nyoma van, hogy kitaláltam egy új pszichológiai fogalmat, úgy hívják, pragmatikus erkölcs. A lényege, hogy a célszemélyem nem erkölcstelen. Van neki olyanja. Igaz, az erkölcsös viselkedést kizárólag mástól várja el, de mindenki mástól, és mindenkitől maradéktalanul. Őszinte és mély a felháborodása, ha a mindenki más nem az elvárásai szerint teljesít. Tisztában van az erkölcsi kategóriákkal, követelményekkel,, az ok-okozatokkal, ám egyirányú utcaként éli meg ezeket a mindennapokban: maga felé evidenciaként, a maga részéről, mások felé ellenben magasról tesz az egészre.

A kommunikációja valami hihetetlen! Megszámolni sem tudom, hány olyan eset volt, amikor a reakciói következtében beállt nálam a kékhalál, újra kellett boot-olnom a rendszeremet, s csak pár perc néma pszichés gyász után voltam képes megszólalni. Hogy kedvenc, Svájcban élő barátomat idézzem, a kommunikációjának a döntő része hasonlóan zajlik:
– Figyelj, a macskád már megint a küszöbömre szart!
– Jó, de vedd már észre, rajtad meg sárga nyakkendő van!
Ugye, hogy ugye?

A támadás, a védekezés, a mellébeszélés, a tagadás, a hárítás, a felelősség eltolása, mind-mind lételeme. Ha kell, agresszorból másodperceken belül válik áldozattá, akiért minimum zokogni illik.
A valósággal meglehetősen sajátos kapcsolata van, ha érted, mire gondolok. Egyfelől ha kinyitja a száját, és levegőt vesz, már azt is nehezen tudom elhinni. Másrészt a történések interpretációja már ezerszer nyomatékosította, hogy annak, amit hallok, annak a felét sem szabad készpénznek venni, mert a dolgok mindig úgy történnek, hogy az neki rossz legyen, ám ebben a személyének természetesen semmi része nincsen, ő mindössze mások és körülmények kegyetlen összjátékának a martaléka.

Hosszú-hosszú évek óta tehetetlen vagyok vele szemben. El kell ismernem, elismerőn, szégyenkezve, bárhogyan: ő győzött. Nincsen ellenszerem, nincsen módszerem, nincsen érvem, nincsen megfelelő motivációs eszközöm. Tény, már nincsen türelmem sem, sőt, odáig jutottam, hogy már nincsen bennem különösebb segítőszándék sem (vö.: segíteni annak lehet…). Érzelmileg már nagyon régen képtelen vagyok mellé állni. Nyilván. Megalázott vagyok, tehetetlen, frusztrált, dühös és türelmetlen. Nem mintha őt ezzel manipulálni akarnám. Meg sem próbálom. Már megtettem. Ezt is, mint annyi minden mást.

Nincs benne egy szikrányi cselekvőkész empátia sem. Tudja, mit okoz, tudja, a szavainak, tetteinek mi a következménye. Nagyon pontosan tudja. Csak valami hihetetlenül, rohadtul nem érdekli. Tudja, az érzéseimmel nekem kell valamit kezdenem, az nem az ő dolga. És nincs igaza? (Mindjárt hányok!)

Az érzéseimet már nagyon régen nem szégyellem sem mások, sem önmagam előtt. S ez nálam nagyon nagy dolog. Maximum bizonyos kapcsolatokban rejlő fullasztón fárasztó következmények miatt cizellálom őket a kommunikációmban.

A könyv

Kell-e folytatnom, miért csaptam le erre a könyvre, mint tyúk a takonyra? Aki fuldoklik, annak a szalmaszál is mentőövnek tűnik. Ugye?

S ahogyan olvasni kezdtem, hallelújázásba fogtam. Igen, ez az, erre vártam, ezt kerestem! Úgy van, nem beteg a célszemélyem! Úgy van, nem pátyolgatni kell, ezt mondom évek óta magam is! A pátyolgatással csak visszanyal a fagyi, semmi nem fog semerre sem menni, csak még mélyebbre merülünk az iszapbirkózás közben. Úgy van, szembe kell vele állni, ki kell mondani a frankót, keményen meg kell szabni a határokat, nyíltan meg kell fogalmazni számára a kommunikációja tarthatatlan problémáit, a cselekedeteit, az über-önzését! Minősíteni nem szabad. Öööö… ez már nem megy. Nagyon sokáig működött. Most már képtelen vagyok rá.

Olvastam, olvastam a könyvet, és ujjongtam: igen, erről van szó, úgy van, ezt élem meg, feketén-fehéren itt van a célszemélyem jellemzése, a reakciói, a módszerei, persze, pont így, pont ezt ő is. Ez az örvendezés úgy addig a fejezetig meg is maradt bennem, amíg a megoldást taglaló részhez el nem értünk.

Isten látja lelkemet, amióta tudom, hogy léteznek (Eric Berne: Emberi játszmák első magyar megjelenése), azóta iparkodom kerülni a játszmákat. Legalább azokkal, akik a szívem csücskei. Majd húsz évig kevesebb sikerrel. Amióta Szerelmetesfeleségtársamat ismerem, azóta sokkal többel. Vannak nagyon komoly tanulságai egy válásnak és következményeinek. (Bár manapság gyanakszom, hogy valami körmönfont módon mégis csúszunk bele valamibe, pedig sok hosszú évig nagyon büszkék voltunk rá, hogy mi nem játszmázunk.)
Tehát tisztában vagyok vele, hogy egy agresszív, manipulatív személlyel kapcsolatban, vagy ahogyan Simon hívja, egy karakterzavaros emberrel óhatatlanul kialakulnak játszmák. Ő ezekből él. Nem tud máshogyan létezni, kommunikálni.

Szóval jött az a fejezet, ami a megoldástokra világit rá. Minden bizonnyal túl nagy elvárásokkal voltam felé, a saját élethelyzetemből kiindulva.

Mert azt mondja, ismerjük az agresszor manipulátorok technikáit. Fel is sorolja őket. Nagyjából ismertem.

Aztán azt mondja, ismerjük saját magunkat, és tudatosítsuk, hogy a manipulátor-agresszorokat nem fogjuk tudni megváltoztatni, sokkal előbb magunkat. Hökk! Akkor minek a könyv?

Aztán mégis jönnek a tanácsok, hogyan állhatunk ellen, hogy változzon a kapcsolat, és még példákat is kapunk rá, hogy X. és Y. milyen kis konzekvensek voltak, és lám-lám, életük agresszor-manipulátorai igen gyorsan észbe kaptak.

Én meg csak lestem, mint a moziban, mert aztán a könyv sitty-sutty véget ért. Még annyit se tudtam mondani, hogy bocsi, de a technikákat, tanácsokat jobbára próbáltam alkalmazni, vagy béna vagyok, vagy a könyv alanyai mocsok ügyesek, vagy az ő manipulátor-agresszoraik nem voltak olyan konzekvensek, mint az enyém, de a sztorik, amiket olvastam, nevetségesen kispályások, séróból mondom, hogy a saját agresszor-manipulátorom hogyan reagálna. Mondom, mert ismerem, mert borítékolom a dolgait, a szavait, a reakcióit.

Vagyis nálam kudarcot vallott a könyv. A gondfeltárás pöpec, a manipulátor-agresszorok bemutatása nagyon a helyén van, a gyakorlat ellenben harmatgyenge. Mert nézzük csak azt a tényt, hogy akinek van hasonló gyötrője, magát a gyötrőt, a módszereit pompásan ismeri, de az ellene, vele szemben alkalmazható ellenszereket, praktikákat nem annyira. Viszont a könyv tartalmi eloszlása olyan, mint a magyar parlament: kétharmad az első rész, egyharmad a megoldás, de annak semmi ereje.

[csüggedten]: Így passz, megy vissza a Rukkolára.

Háttér, 2009, ISBN: 9639365889

3/5

(2018)