Philip K. Dick-re (PKD) természetesen a Szárnyas fejvadász miatt lettem kíváncsi. Mármint a film első része után, amikor is évekkel a többszöri megnézése után megtudtam, hogy adaptáció, és van irodalmi eredetije. Az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányok-kal. Mivel az angol tudásom semmitmondóan szegényes, meg kellett várnom, hogy magyarul is megjelenjen a könyv. Megjelent. Megszereztem. Elolvastam. Csalódtam. Úgy uszkve nyomokban tartalmazta a film témáját, de voltaképpen és mindent összevetve túl sok köze nem volt hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy bár minden sci-fi szerető embert zseninek tartja PKD-et, s szánalmasan szegényes lenne nélküli az amerikai sci-fi filmek ágazata, voltaképpen nem létezik olyan műve, amit úgy vittek volna filmre, ahogyan ő megírta. A Szárnyas fejvadász zseniális darab lett, tulajdonképpen sokkal jobb, mint az eredeti. De a Truman show is jobb lett, mint az alapanyaga, a Kizökkent idő volt (és nem mellesleg Jim Carrey nagyon kevés, de nagyon nézhető filmjei közé tartozik.)
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy PKD írásai nem jó írások. Zseniálisak. Állandó, visszatérő témája a filozófia alapkérdése: mi a valóság? Mennyire megismerhető? Hol van benne a helyünk, és egyáltalán, benne vagyunk-e mi magunk a valóságban? Ezt boncolgatja a regényeiben, és ezt a novelláiban. A novelláiban, amik iránt kezdetben nem mutattam túl nagy érdeklődést. De mert PKD, ezért elolvastam az Agave PKD-sorozatában megjelenő két novelláskötetét, a Lennt a sivár földön-t és a Már megint a felfedezők-et. És rájöttem, hogy PKD novellái talán még jobbak, mint a regényei. (Ugyan Bradbury-t nem előzi meg, ő überelhetetlen, de ott kocog szorosan a nyomában.) Aztán a kezembe került még egy nem Agave-s novellagyűjteménye is, a Különvélemény. Csak kullogtam a tények nyomában. Mármint olyan értelemben, hogy a filmváltozatok esetében mindig utólag döbbentem rá, hogy ismét PKD-feldolgozást láttam. Ilyen volt az Emlékmás, a Különvélemény és a Sorsügynökség is. Egy tájékozatlan újszülöttnek minden PKD új, ugyebár. Nem lehet azt sem mondani, hogy a filmek zs-kategóriás művek lettek volna. Olyan nevek voltak a főszereplők, mint Arnold Schwarzenegger, Tom Cruise, Matt Damon, Colin Farrel. Az Emlékmás-ból remake is készült, a Különvélemény-ből pedig sorozat. Impozáns, nem igaz?
Egyszerűen nem értem, hogy erre a könyvre miért nem csaptam le, amikor megjelent. Fel nem foghatom... Egészen konkrétan csak két hete kapcsoltam. Védhetetlen. Szánom-bánom, de jóvá tettem. Ezért írom most ezt az értékelést.
A kötetben tizenkét novella kapott helyet. A tizenkettőből, ha jól kutakodtam, négy jelent meg eddig kötetben: a címadó Emlékmás, a Különvélemény, a Második változat és az Apáink hite. Úgy tudom, a többi nyolc itt debütált magyarul.
A három prominens novellára is igaz, ami nagyjából bármilyen PKD alapanyagból készült adaptáció eredetijére: az adaptáció nyomokban PKD-et tartalmaz. Tény azonban, hogy így a novellák, hiába a kronológiai győzelmük, tudnak újdonságot mondani. (Vagy régiséget?:-) ) Egyik sem fedi le a későbbi filmverziót. Viszont tény, hogy, ez sem a novellára, sem a filmverziókra nem vet rossz fényt.
PKD nem volt optimista ember. Ez nem azt jelenti, hogy pesszimista lett volna, de azt igen, hogy reális. Úgy fest, alapvetően nem hitt abban, hogy ez lenne minden világok legjobbika (kérdés persze, egyáltalán melyik ez a világ?), de abban sem, hogy a technikai fejlődés szükségszerűen jobbá teszi a világot. Látta a háborúk kilátástalanságait, s hogy a technikai nem pusztán embertelen tud lenni, hanem akár ember nélküli is (Második változat). Érzékelte, hogy a logika, az embertelen következetesség, a céltudatosság mindenekfelettisége, hiába célravezető, megöli a kapcsolatokat (Az utód), ezért nem lehet az emberi lét meghatározója.
És így tovább. Nézegetem most a tartalomjegyzéket, és idézgetem felfelé magamban a novellákat. Jobbnál jobbak. Talán egy volt a tizenkettőből, amivel, bármekkora élvezettel olvastam is, nem igazán tudtam mit kezdeni: Az apáink hite. Illetve egészen a befejezésig kézben tartottam a dolgokat, de a szöveg az utolsó pillanatban kicsúszott a kezemből.
A regényeivel szemben ebben a kötetben több novellának is vannak idegen lény szereplői. De PKD kezében az idegenek nem feltétlenül embertelenek. Még akkor sem, amikor az emberiséggel küzdenek. (Szemben azzal, amikor az ember teremtménye fordul szembe az emberrel [Második változat]. PKD idegenjei néha emberségesebbek az embernél, jobbak az egyénhez, mint a saját fajtársai.
Egyszóval jó kis kötet ez! Agyalni is lehet, izgulni is, megdöbbenni is, jobbá lenni is, és még a felelősségérzetünk is erősödhet. De mindenképpen jól szórakozhatunk, ha elolvassuk.
