Asimov olvasmányélményemról az első nagyon éles emlékem, hogy ülök az óbudai, Harrer Pál utcai lakás fürdőkádjában, nagyon általános iskolás vagyok, és éppen befejező félben van az Apu polcán talált Alapítvány-trilógia utolsó kötete, és én éppen megtudom, kicosda az Öszvér, és megfagy körülöttem a kádban levő forróvíz a döbbenettől. Akkor úgy nagyjából mindörökre a szívembe zártam ezt az orosz származású amerikai zsidó sci-fi írót/biokémikust. A szívbezárás miértje roppant egyszerű: Asimov roppant élvezetesen, izgalmasan ír, szereti a csavarokat, a logikát, mer nagy térben és hatalmas időtávlatokban gondokodni, nem rág szájba, de nem is lila, van benne költőiség (ha nem is annyi, mint Ray Bradbury írásaiban), és képes volt egy igen komplex, meglehetősen koherens világot megteremteni, ami (s ezt akkor még egyáltlán nem tudtam), jócskán túlnőtt az Alapítvány-trilógián.
Akkor mit sem tudtam Asimovról. Sem az orosz származását, sem a zsidóságát, sem a tudományos munkáját, sem azt, hogy mennyi minden mást írt még a Trilógián kívül. Csak azt tudtam, hogy a személyes kedvenceim között csont nélkül helyet kapott.
Aztán az addig, az Alapítvány-trilógia kötetein túl megjelent egy-két könyv után szép lassan, bár nagyon lassan, megjelent magyarul az összes regénye, jobbára a Móra Kiadó gondozásában, majd a gigantomán Szukits-nak hála az olvashatatlanul Ytong-tégla nagyságú életmű-sorozatban minden, ami Asimov. (Csábító volt nagyon a kiadáskor is, meg mostanság alaposan leárazva is árulja a Szukits, de ellenálltam: marha sok helyet foglal, ráadásul a nagy része már itt volt a polcomon, olvasható méretű kiadásban.) Aztán néhány költözés, pár barát, és megcsappant a majdnem teljes sorozatom, nem győztem beszerezgetni a hiányzó köteteket. Ez a kétkötetes Robottörténetek kb. két hete landolt a tulajdnomba a regikonyvek.hu előjegyzési lehetőségének köszönhetőn.
*
Az a gáz, hogy fogalmam sincsen, olvastam-e valaha a Robottörténetek-et? Ez a két kötet egy novellafüzér, s volt olyan történet, ami ismerősnek tűnt, de simán tán csak azért, mert a harmincegy novella közül kilenc megjelent már az Én, a robot címmel kiadott kötetben is. Amit viszont, ezt biztosan tudom, jó pár éve már olvastam.
A ROBOTIKA HÁROM TÖRVÉNYE
1.
A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2.
A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.
3.
A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.
A robotika kézikönyve,
56. kiadás, 2058
Ha jól lapátoltam össze az információt, a Robottörténetek 1982-ben jelent meg először, de némely története még az ötvenes években született. Viszont mert a Robottörténetek novellái nem egyszerre jelentek meg, így, ahogy most, szépen sorban megírva, együltőben átgondolva, hanem Asimov munkássága során mikor, hogy, itt és ott, úgy harminc év alatt, azt kell mondanom, jó volt a könyv szerkesztője. Jó, mert mégis mutatnak egyfajta ívet a novellák. Egyfajta, hm, történelmi ívet a robotok és az emberiség viszonyáról, viszonyairól, a viszonyok alakulásáról, változásairól, a félelmekről, előítéletekről, a reményekről és a visszaélésekről. Vagyis az a tény, hogy a könyvnek a harminc év ellenére van szerkezete, egyfajta kisebb csoda. Az is tény viszont, hogy megmagyaráz néhány elhanyagolható ellentmondást is.
Asimov gondolatjátszik. Megalkotta a robotika három alaptörvényét, amely törvények biztosítják, hogy a robotok semmilyen körülmények között nem árthatnak az embereknek, és maguknak is csak akkor, ha embert védenek. De Asimov ennek ellenére jól látja, érzékeli, prófétálja, hogy a robotok léte, fejlődése, működése számos, vagyis inkább számtalan erkölcsi, etikai kérdést felvet, fel fog vetni. Mert az, hogy a robot semmilyen körülmények között nem árthat az embernek, a mindennapi élet gyakorlatában rengeteg szituációban kevésnek, elégtelennek bizonyul. Akkor is, ha az Asimov által megalkotott három alapvető robotikai törvény kizárja a Terminátor-féle rémjövőt (vagy mégsem?), amikor is az emberen túlnőtt robotok harcba szállnak a hatalomért.
Szóval a novellák elindulnak onnan, hogy még messze nincsenek emberszabású robotok, de vannak már némileg emberszerű gépek. Amikkel így-úgy, de viszonylag sűrűn van valami baj, a viselkedésük meglehetősen gyakran vagy sürgős töprengésre készteti az embert, vagy hosszas töprengésre készteti. A novellákat két dolog köti össze: elsősorban persze a robotok, másodsorban a robotokat gyártó cég, az Amerikai Robot. Ami a pozitronagy megalkotásával a robotok első számú majd egyetlen gyártójává lesz. Az Amerikai Robot az ember legfontosabb segítőkének tekinti a robotokat. De az emberek még kétszát évvel a robotok gyártásának a megkezdése után is bizalmatlanok az emberszabású gépekkel szemben.
A novellafüzért több, nagyon logikus egységre bontották a szerkesztők.
Az első egység az egyáltalán nem emberszerű robotokról szól, robotkutyáról, robotautóról, egy mesegépről.
Aztán Asimov mesél a fémrobotokról, majd a humanoidokról is.
Négy novella Power-ről és Donovan-ról szól, a két robottesztelőről, akiket mindig az első sorba állítanak, ha új munkarobotokat állítanak valahol csatasorba. S azok persze soha nem működnek az elvártak szerint.
A novellafüzér legtöbb novellája az Amerikai Robot nagy robotpszichológusáról, Susan Calvin-ről szól, az érzés és humor nélküli, hideg, kérlelhetetlenül logikus és hihetetlenül okos vénkisasszonyról. Az alakja Asimov-tól szokatlanul árnyaltaln megformált, mind külső, mind belső tulajdonságait illetőn. Susan Calvin szintén rejtvényeket old meg, ahogyan Power és Donovan, csak ő a robotok hm, „pszichéjéből” indul ki. Voltaképpen jobban ismeri őket, mint az embereket. De az bizonyos, hogy jobban bízik bennük, és jobban szereti őket.
Majd olvashatunk két novellát a csúcsrobotokról. Az egyik az ismert filmnek, A kétszáz éves ember-nek (Robin Williams az irodalmi eredetije.)
Asimov nem foglal állást a robotok mellett vagy ellen. Abban igen, hogy a robotok megalkotása hatalmas felelősség, és rengeteg veszályt rejt magában. A veszély forrása az ember, ha meggondolatlan. A robotszereplői jobbára ártalmatlanok, de mindenképpen ártatlanok, és még amikor nem ártalmatlanok, akkor is ártatlanok: az ember alkotta őket, tetteiket soha nem a rosszindulat vezérli, csak az ember féltése és logika. Esetleg valami apró gyártási hiba. A gyártási hiba és a logika viszont nem mindig az emberért dolgozik. A Terminátor hátborzongató csírája felfedezhető a ...hogy engedelmességgel tartozol neki-ben, a robotok végtelen szeretetreméltósága pedig A két évszázados ember-ben.
*
Egy biztos: unatkozni nem lehet a két kötet olvasása közben. Letenni sem nagyon lehet őket. Alapvetőn nem szeretek könyvet könyvvel hasonlítgatni, de a Robottörténetek-et olvasva hol Lem, hol Bradbury jutott eszembe. Az agytekerős rejtélyek megoldásakor természetesen Lem, az érzelmesebb, inkább a lélekre ható sztoriknál Bradbury. Sőt, a robotautók esetében még az is felvillant, hogy Stephen Kingnek is volt kitől csórnia tanulnia. De mondom, buta dolog ez a hasonlítgatás. Asimov leginkább Asimov-ra hasonlít, amikor ír. Akit jó olvasni. Mert gondolkodni is lehet, és megdöbbenni is, de nem maradnak parlagon az érzelmeink sem, miközben veretes, klasszikus sci-fi-jét olvassuk.
Móra, Budapest, 1993, ISBN: 9631171043 · Fordította: Baranyi Gyula, Bihar György, F. Nagy Piroska, Füssi Nagy Géza, Kugler Györgyi, Nagy Sándor, Németh Attila, Sóvágó Katalin, Szántai Zsolt, Vámosi Pál, Villányi György
5/5
(2019)
Mr. Weston tízesztendei házasság után még mindig olyan érthetetlenül bolond volt, hogy szerette a feleségét. („Robbie”, 1. kötet, 151.)
– Valami csak kellett, hogy létrehozzon, Zseni – magyarázta Powell. – Hiszen azt magad is elismered, hogy a mai tökéletes emlékezőképességed ellenére semmiről sem tudsz, semmiről az égvilágon, ami egy hétnél korábban történt. Én megadtam neked ennek a magyarázatát. Donovan és én egy héttel ezelőtt állítottunk össze téged azokból az alkatrészekből, amelyeket egy űrhajóval szállítottak ide.
Zseni hosszúkás, hajlékony ujjait nézegette. Zavart viselkedésében volt valami furcsán emberi.
– Szerintem erre kielégítőbb magyarázatnak is kell lennie. Mert az, hogy maguk csináltak engem, nagyon valószínűtlenül hangzik.
– A Föld szerelmére, miért? – Powell hirtelen fölnevetett.
– Nevezze ösztönös megérzésnek. E pillanatban csak ennyit mondhatok. De majd kiokoskodom a megoldást. Helyes logikai következtetéssel meg lehet állapítani az igazságot, s én kitartok, amíg csak el nem jutok odáig. ( „Logika”, 1. kötet, 250.)
A robot egy másik széket húzott oda.
– Elhatározásra jutottam – kezdte higgadtan. Donovan felborzolódott, és félretolta a szendvicsét.
– Ha megint arról a dilis...
De Powell türelmetlenül leintette.
– Folytasd csak, Zseni. Halljuk, mit akarsz mondani.
– Az elmúlt két napot elmélyült önvizsgálattal töltöttem – kezdte Zseni –, és igen-igen érdekes eredményekre jutottam. Az egyetlen cáfolhatatlannak tekinthető feltevésből indultam ki, tudniillik abból, hogy én magam létezem, mert gondolkozom...
– Ó, Jupiter! – nyögött fel Powell. – Egy robot-Descartes!
– Ki az a Descartes? – dühöngött Donovan. – Mondd csak, Greg, mi a fenének ülünk itt, és hallgatjuk ezt az őrült kasztnit?...
– Maradj csendben, Mike!
– És a kérdés – folytatta zavartalanul Zseni –, amely nyomban felmerült, így hangzott: mi lehet a létezésem oka?
Powell állkapcsa megfeszült.
– Ne hülyéskedj! – mondta. – Már megmagyaráztam neked, hogy téged mi csináltunk.
– És ha nem hiszel nekünk – kontrázott Donovan –, örömmel szétszedünk. A robot lekicsinylő mozdulattal széttárta acélkarjait.
– Én csak bebizonyított tényeknek hiszek. A hipotéziseket észokokkal kell alátámasztani, másként értéktelenek, az pedig kifejezetten ellentmond a logika törvényeinek, hogy maguk csináltak volna engem.
Powell lefogta Donovan ökölbe szorított kezét.
– És ezt mire alapozod?
Zseni fölnevetett. Nem emberi nevetéssel, sőt a valóságban ennél gépszerűbb hang még sose hagyta el a torkát. Éles, kirobbanó hang volt, szabályosan kattogó és színtelen, mint a metronóm hangja.
– Nézzenek végig magukon – magyarázta. – Nem lebecsülésképpen mondom, de nézzenek csak végig magukon! Az anyag, amelyből készültek, puha és petyhüdt, nem tartós és nincs benne erő. Energiáért olyasféle szerves anyagok elégtelen oxidálódásához kell folyamodnia, mint az ott. – És ujjával helytelenítőleg Donovan szendvicsének maradványaira mutatott.
– Amellett maguk időnként kábulatba esnek, s a hőmérsékletben, légnyomásban, nedvességben vagy sugárzásban bekövetkezett legkisebb változás is károsan befolyásolja képességeiket. Egyszóval maguk silány készítmények. Ezzel szemben én tökéletes gyártmány vagyok. Közvetlenül nyelek le elektromos energiát, és csaknem százszázalékos hatékonysággal használom fel. Erős fémből készültem, állandóan öntudatnál vagyok, és a legszélsőségesebb külső körülményeket is könnyedén elviselem. Ezek tények, s ha hozzáteszem azt a bizonyításra nem szoruló tételt, hogy semmi se teremthet önmagánál tökéletesebbet, akkor mindez együtt halomra dönti a maguk csacska hipotézisét. ( „Logika”, 1. kötet, 253–255.)
