2007-BEN VÁLTAM. Tizenhét év házasság után. Két gyerekkel. S tizenhét év aktív keresztény élettel a hátam mögött. Mint egy keresztény folyóirat főszerkesztője, s egy gyülekezet felszentelt vénje.

2004-ben megtudtam, hogy felülmúlhatatlan férj vagyok, remek szerető, pompás apa, utolérhetetlen társ, vagyis ha Superman-nel egyszerre ugrunk ki az ablakon, csak annyi a különbség köztünk, hogy én pofával landolok a betonon, amíg ő vidáman tovább repked. Más különbség nincs. (Hacsak az nem, hogy én nem kívül hordom az alsónadrágomat.) De hiába a mindenben felsőfokú megfelelés, minden szuperlatívusz, csak éppen mint férfi nem kellek tovább. (Vagy igazából eddig sem?)

Az ismeret birtokában lefagytam, próbáltam újrabootolni. Fél év után leköltöztem a közös galériánkról, belátva, hogy teljesen felesleges az alváson kívül bármi másért ott lennem.

Az első évben próbáltam feldolgozni, amit hallottam, és mérlegeltem a hogyan továbbot, nyüszítettem, még takargattam, titkoltam, sebet nyalogattam és nem akartam elhinni, hogy velem történik.

A második évben rá-ráléptem újabb utakra, mert elhittem, hogy minden rendszer egyensúlyra törekszik. Azt gondoltam, ha én változtatok, akkor a túloldal kompenzálni fog, beáll tehát a javulás. Lettem rosszabb emberré is, de inkább még jobbá lettem. S még jobb férjjé. Apának addig sem voltam semmi. Az, hogy még jobb lettem azt jelentette, ilyen-olyan tettekkel, figyelmességekkel, kedvességekkel, házimunkák elvégzésével megpróbáltam megvásárolni az exem szeretetét, szerelmét. Persze dőre próbálkozás volt. Ez is, mint annyi más is. Kipukkadt a lufi.

A harmadik év felénél jutottam el oda, nézve, látva a rokoni, barátiköri példákat, hogy: „Negyven éves vagyok, nem akarom így leélni az életemet!” 

Úgy döntöttem, elengedem a feleségemet. Úgy döntöttem, adok esélyt magamnak a boldogságra, a szerelemre, a szenvedélyre. A gyerekeimnek meg arra, lássanak más, jó példát is a párkapcsolatra. (Mára mindketten harminc felé battyognak és a párkapcsolataikban egyikük innen, a másikuk onnan szemlélgeti a tíz évet. Ilyen szempontból jól megvannak mindketten.)

Vagy fél évig gondolkodtam azon, hogy logikus érv-e a gyerekek miatt együtt maradni? Arra jutottam, hogy csak akkor, ha teljes értékű házasságban tesszük ezt. Önmagában a fizikai együttlét csak gyűlöletet eredményezett volna. Amiatt nem érdemes. Sőt, nem szabad. Erre jutottam.

Meg arra, hogy ha sikerülne az addigi legjobb szintre visszahozni a kapcsolatunkat, nekem már az sem lenne elég. Szerelmes akartam lenni, szenvedélyt akartam érezni  S végre bevallottam magamnak: kettőnk között az a büdös életben nem lenne lehetséges.

Az, hogy magam is kiábrándultam útközben, és semmilyen szinten nem kívántam már a feleségemet, nem sok jóval kecsegtetett. A válás előtt három évig nem volt más közünk egymáshoz, csak a gyerekek és az anyagiak.

Beláttam azt is, hogy ami történik tragikus, de egyben esély is. Kénytelen voltam azzal is szembenézni, hogy csodálatos dolgot építettünk fel mi ketten, de a kép, amit mutattunk, igen nagy mértékben, minden szándékunk ellenére csupán látszat volt. Anélkül, hogy képmutatók lettünk volna.

A látszatságunkra akkor döbbentem rá, amikor valaki azt találta mondani, mi vagyunk számára a példaképek, ami a házasságot illeti. Megrémültem, miféle akaratunkon kívüli hazugságnak lettünk a forrásai.

(Amikor ugyanezt mondták rám és Szerelmetesfelségtársamra, még inkább megrémültem, röhögve sikítottam: „Akkor hamarosan válunk! Így szokott ez lenni az életemben.”)

Az volt a dráma, hogy másfél évtizedig nem érezte rosszul magát egyikünk sem a házasságban. Jól együttműködtünk a mindennapi dolgokban. Szerettük egymást. Csak éppen szerelmesek nem voltunk. Én megtanultam az lenni. Voltak hiányok, voltak hibák, de egyáltalán nem volt élhetetlen a kapcsolat. Igaz, nem volt igazán élő sem. 

De a közelében nem volt annak, amit SzFT iránt az első, na jó, a második pillanattól fogva érzek. Tizennégy év után is boldogságot jelent este csókkal jó éjszakát kívánni, reggel pedig nézni az arcát, vagy éppen utána bámulni, ahogy álmosan téblábolva a mosdó felé veszi az útját; ha érted, mire gondolok... A hangját hallani, nézni, ahogyan dolgozik, tréfálkozni, évődni, vitatkozni [senkivel ilyen vehemenciával nem veszekedtem még, a lányát kivéve] előre félni az ötleteitől, amiket elősziporkáztat, és amik között rengeteg zseniális, használható is van, stb. Szeretem, ahogy van. Bruttó. Kívül, belül. A tökéletlenségeivel, hibáival együtt. S most hallom magamban, ahogy műfelháborodottan felkiált: 
– Milyen hibáim? Milyen tökéletlenség? Engem fenntartás nélkül kell imádni!
És nevet. Mondhatom, ahogyan teszi, azt is imádom!

Persze, komolyan el kell gondolkodnom ezen, az is lehet, hogy boszorkány, és permanens bűvölet alatt állok. Ezért nem is tudnám nem szeretni, ha akarnám se, akkor sem. Mert nem tudom őt nem akarni. Ördögi karika. 

Az exemmel nem voltunk egymással boldogtalanok. De sajnos boldogok sem. Nem voltak rossz érzéseink egymás iránt, de nagyok sem. Nullszaldó.

A legnagyobb belső küzdelmet a hitem jelentette, illetve az egyházam tanítása a válásról. Amit nem minden ponton lehetett összeegyeztetni a Bibliával, de volt benne ráció.

Azonban a bibliai tanítást sem tudtam összhangba hozni a mindennapi gyakorlattal. Képtelen voltam át- és belátni, hogy Isten Igéje valóban egy életre boldogtalanná kényszerítene két embert.

Aztán egyszer a tavaly elhunyt Szigeti Jenő ezt találta mondani egy előadásában, amire én hívtam meg a gyülekezetünkbe:
– A házasság akkor ér véget, amikor az egyik felet elkezdi nem érdekelni a másik bármiféle igénye.

Hm. Iszonyatosan súlyos szavak. Gondolj csak bele!

Az intimszféránk például soha nem működött fényesen. Illetve a házasság és a kereszténység előtt majdnem. Utána visszafogottan, kéthetes ciklusokban.Tizenhét évig.

Nem mi voltunk a legsanyarúbb helyzetben. Egy alkalommal az egyik velemkorú keresztény tesó ezt találta mondani nekem egy sétánk alkalmával: „Kéthetente? De jó neked! Én félévente ha hozzájutok az asszonyhoz!” A mai napig házasok. Vélem, ahogy öregszenek a tendencia nem javult. Egek!

Szóval volt trágya rendesen a palacsintában, lépnem kellett. Léptem.

Az utolsó pillanatig iparkodtam korrekt lenni a nővel, akivel tizenhét évet együtt éltem, aki megszülte a gyerekeinket. Ő a válás után kipattant Angliába. (Ezt mondjuk nem értettem, de úgy gondoltam, ehhez már nincsen közöm.) A srácaink velem maradtak, jöttek az új kapcsolatba.

A válásunk sem volt háborús. Szerintem még az előtt váltunk, hogy a mindennapok katasztrófa sújtottá váltak volna.

A második tárgyalás után, amikor már hivatalosan sem voltunk házaspár, a bíróságról kijőve beültünk egy közös ebédre a Nyugati pályaudvarnál a mozi melletti arab étterembe. Sőt, egy hazalátogatása alkalmával SzFT találta ki, hogy az alatt az egy hónap alatt, amíg Magyarországon van, lakjon nálunk, hiszen velünk élnek a gyerekei... Két hét lett belőle, hidegháborús befejezéssel.

Szóval nem volt nagy háború, nem lett gyűlölet, nem borult ki a bili, nem repkedtek tányérok. De így is rettentő fájdalmas volt, így is sérült mindenki.

Három hónappal azelőtt találkoztam Szerelmetesfeleségtársammal, hogy kimondták a válásunkat az exemmel, 2007 tavaszutóján. Vagyis se nekem nincsen közöm az ő válásához, se neki az enyémhez. Mert vannak, akik úgy gondolják, a botor balgák, hogy de. „A hülyeség ha nem is xilofonozik, foszforeszkál” – mondta Sándor György. 

Már együtt voltunk SzFT-vel, s Ofi barátom akkor már felbukkant a múltból...

Vele is együtt gyülekezdiseztünk. Csak ő előbb vált, és előbb lépett ki a közös karámunk játszóteréből. Egykor az esküvői tanúja voltam. Tíz évet kihagytunk a barátságunkból, volt mit megbeszélni. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, bár kicsit döcögősebben, mert külföldön él a családjával, az új feleségével meg a közös és nem közös gyerekeikkel.

Szóval Ofival összehoztunk egy levelező-csoportot. Olyan emberekből, akiknek kíváncsiak voltunk a véleményére, vagy éppen fel akartuk nyitni a szemét. Jobbára karámista egyedek voltak. Akiket szerettünk, kedveltünk. Nem volt bennünk messiás-tudat (illetve Ofiban mindig is volt legalább egynegyed adag, de őt így szeretjük), nem kioktatni akartunk, hanem megtudni és átadni. Miből mit és mennyit.

Hihetetlenül tanulságos, több évre elhúzódó beszélgetés lett az ötletünkből.

A legfontosabb két tanulságává ez vált: 
1.) mindenki úgy látja dolgokat, ahogyan látni akarja. Akkor is, ha ezt nem tudja. „Én lehetek hülye, nekem papírom van róla!” – szokta mondani Ofi, de süketel, nem erről van papírja. Csak egy határterületről ennek a kijelentésnek. De ő arra utal, hogy nekünk, akik teljesen egészségesek vagyunk, nincsen jogunk hülyének lenni.
2.) Mindenkinek olyan Isten-képe van, amilyet a személyisége megenged. Ezt az Isten-képet a belső lehetőségeink, a világhoz, az emberekhez való hozzáállásunk határozza meg. S ezzel semmiképpen nem azt mondom, hogy az Isten mindössze a temporális lebenyünk maszek gyártmánya (ahogyan azt Szendi Gábor állítja). Aki nyitottabb az emberek felé, annak az Isten-képe megengedőbb, elfogadóbb, rugalmasabb Istent mutat. Aki bizonytalan önmagában, aki jobban szereti a határozott korlátokat, elvárásokat, aki önállótlanabb, annak az istene szigorú, törvényekhez, szokásokhoz, elvárásokhoz ragaszkodó Isten lesz.

– Számomra – mondta Román, a vért is megfagyasztva a sashalmi gyülekezet jó néhány tagjában, a délutáni, közösségi Biblia-körös beszélgetésünkön – minden egyes Nórival való együttlét Isten-tisztelet! Köszönöm Istennek, hogy Nóri a feleségem, köszönöm a testét és köszönöm mindazt, amit a testén keresztül kaphatok!

Hát lehet ezzel vitatkozni?  

– Tudod, édes lányom, azért szégyen ez a ti válásotok! – mondta az exemnek az édesanyja, amikor az exem még nem az exem, hanem a jelenem volt,de már elkezdődött a metamorfózis. – A mi családunkban még soha, de soha nem volt válás!

Hugi, exem húga felkapta a fejét és értetlenül nézett az anyjára.

– Velem mi a helyzet, anyu? Így hogy a második férjemmel élek, és már neki is szültem két gyereket? Mégsem a ti lányotok vagyok?

Baki.

AZ ELSŐ HÁZASSÁG SEMMI MÁS CSAK EGY FŐPRÓBA.

(Grafitit a Facebookról)

Könnyű nekem, még ki sem mondták a válásomat, Szerelmetesfeleségtársam már meg volt nekem. Ahogy mondtam, abban, hogy váltam, semmi része nem volt, hiszen nem is ismertem még akkor, de olyan biztonsági játékot játszhattam, amire nem számítottam előtte. Miközben fejest ugrottam a trambulinról a csupasz porond felé, egyszerre olyan biztonsági háló szövődött alattam, amit nem kerestem, amire nem is számítottam. A válás következtében mindenféle értelemben stabilabb környezetben találtam magamat. De ezt úgy értsd, hogy valóban mindenféle értelemben.

Ez igaz akkor is, ha soha, senkivel, semmiikor akkorákat nem veszekedtem mint Szerelmetesfeleségtársammal, soha addig amíg patchwork-család nem lettünk, olyan tehetetlen nem voltam a gyereknevelésben, és volt időszak, amikor anyagilag olyan kilátástalan helyzetben nem voltunk, hogy egy hónap három hetében zsíroskenyeret ettem. Mégis azt mondom, mindenféle értelemben stabilabb lett a külső környezet. 

A váláshoz vezető út összezúzott, hogy aztán felszabadítson. Fel kellett adnom rengeteg mindent, hogy sokkal többet nyerhessek.

Nem csupán az elképzeléseimmel, bizonyos működésképtelen elveimmel kellett leszámolnom úgy, hogy gyökerestül felszámolom őket, hanem szembe kellett néznem azzal, hogy miközben én voltam a stabilabb, kiszámíthatóbb, következetesebb, addig bizony az exem volt az őszintébb. Ő kimondta, hogy nem kellek neki. Bár részéről ennek pragmatikus következményei nem voltak, de két és fél év múlva ez vezetett el engem oda, hogy túl az elveken, valláson, a gyerekek érzelmi jólétén szembenézzek végre a saját érzéseimmel és vágyaimmal. Amik tulajdonképen nem különböztek az övéitől.  S szembe kellett néznem azzal is, merre vezet az út, ha nem akarom ezeket az érzéseket, vágyakat újabb évtizedekre elfojtani. 

Mi volt ezeknek az érzéseknek, vágyaknak a lényege? Soha nem rá vártam, nem ő volt semmilyen értelemben az álmaim nője. De ezért nem volt hibás. Sőt, a felelősség az enyém, amiért ennek tudatában, mert a tudatában voltam, csak nem vallottam be magamnak, mégis elvettem feleségül, mégis a gyermekei apja lettem. Nem éltünk rosszul egymással. Sokan példakép házaspárnak tartottak minket. Csak nem éltünk boldogan. Egy pillanatig sem lángolt köztünk semmi, semmiféle értelemben. Megtanultam szerelmesnek lenni belé. Bizony, ilyesmi is lehetséges én sem gondoltam volna. De tizenhét év elteltével, Szerelmetesfeleségtársam megjelenésével értettem meg, hogy az én ízlésem szerint egy vajas kenyér soha nem kelhet birokra a csülkös bablevessel. Semmiféle szempontból. (Jó, persze, a hasonlat nagyon félrevezető lehet. A lényeg benne az „én ízlésem” kifejezés.) S hogy mennyivel jobb, amikor a szeretett nőre nézve nap mint nap himnuszt zeng a testem, lelkem, mint a csendes, békés közömbösség. 

Amikor az igazán soha nem működő házasságunk motordiagnosztikája során felfogtam, hogy mekkora részem van a működésképtelenségében, sőt, oroszlánrészt én vagyok az oka, hogy az út mellett ácsorgunk évtizedek óta, ahelyett, hogy önfeledten száguldanánk,  nos az volt az a pillanat, amikor képes voltam megbocsátani a feleségemnek.

Azért lettem erre képes, mert felfogtam, hogy nem szegett meg semmi megállapodást, nem hazudott és el sem rontott semmi. Bár a szavaival, amivel eltaszított magától alapjaiban forgatták fel az életünket, ez a felforgatás végső soron lehetőséget jelentett mindkettőnk számára.

A megbocsátás következménye az lett, hogy nyíltan ki mertem mondani önmagamnak, hogy ő nem az az asszony, aki az én oldalbordámból való, nem a másik felem. Sőt, nem hibás abban sem, hogy kimondta, nem akar erőlködni, nem akar úgy tenni a továbbiakban, mintha az lenne. Alapjában én voltam a vétkes abban, hogy stabilabb félként nem néztem ezzel szembe, nem mertem megfogalmazni a zsigeri összeférhetetlenségünket. Nem mertem, mert féltem, hová vezet, ha megteszem és mennyi mindennek kell ennek következtében megváltoznia. Miközben a valóban fájdalmas változások által elveszíthettem végre az érzelmi és szexuális életem aszott sivárságát is.