Valamikor a nyolcvanas évek közepén történt, hogy az Iron Maiden talán először hazánkban járt, és az egykori MTK-stadionban koncertezett. Akkoriban olyan olcsók voltak a koncert-jegyek, hogy kíváncsiságból is el lehetett menni egy-egy előadót megnézni. Az is igaz, hogy akkoriban még nem is jöttek ennyien mifelénk. Elmentem erre az Iron Maiden-re. Ha jól emlékszem, egyedül. Igazából nem ismertem a Maiden-t, csak kiváncsi voltam rá. Láttam egy-két lemezborítót, a Killers és a The Number of the Beast volt a lemezjátszómon, de annyira nem győzött meg. A kabala-szörnyük, Eddie pedig a maga tökéletességében riasztott. A dalok pedig nem voltak dallamosak, a riffek pedig megjegyezhetők.
Akkoriban LGT-t, Rick Wakeman-t, Eddát, Hobót, Omegát, Jethro Tull-t, Peter Gabriel-t, Genesis-t, Supertramp-et hallgattam. Heavy metalt annyira nem. A Deep Purple még jöhetett.
A koncert mégis lenyűgözött. Elsősorban az energiájával és a látvánnyal. Egy dal sem volt, ami úgy igazán megfogott, de mégis úgy jöttem el a sationból, hogy ezt nagyon jó volt látni.
S aztán sem hallgattam Iron Maiden-t. Majd a YouTube-on egyszer valahogy mégis. Valamit csináltam, szólt a random betett Maiden lemez, és megszólalt a When the Wild Wind Blows a 2010-es The Final Frontier című albumról. Lenyűgözött, megragadott, el nem engedett, s azon kevés zenék egyike, amit bármikor meg tudok hallgatni.
Akkor egy kicsit belevetettem magam a Maiden-világába. Messze nem lettem hatalmas spieler a munkásságukban. Elég hamar leragadtam a The X Factor című lemeznél. Mit sem tudva arról, hogy ezt a lemezt annyira nem illik szeretni, mert nem Bruce Dickinson énekel rajta, hanem Blaze Bayley és miegymás. De ez a lemez úgy ahogyan volt megnyert magának a pazar ritmusváltásaival, a dallamosságával. Ledőltek a falak. Fan nem lettem, csak aktív érdeklődő.
Tisztázzuk: a könyv 2017-es. Nálunk tavaly, 2020-ban jelent meg. Tehát az idei lemez, a zseniális Senjutsu kijövetele előtt. Ami lemez volt az első olyan Maiden-lemez, amit én, a későn érő is vártam, majd a megjelenéskor egyből pakoltam fel a telefonomra, és úgy egy hétig hallgattam folyamatosan. De még nem hagytam abba a hallgatását.
A múlt héten Szerelmetesfeleségtársam, aki egy ideje már nem járt velem könyvtárba (sajnos mostanában nem olvas mint akkoriban, amikor megismerkedtünk) egyszerre csak azt mondta, el akar velem jönni a könyvtárba, mert megnyílt az új zenei gyűjtemény, és kíváncsi rá. Eljött. Nagyon hurrá! Sokkal jobb vele lenni mint nélküle, de komolyan! Még tizennégy év együttlét után is.
Nos, ahogy kutakodtam a pop-rock polcon, ott láttam meg ezt a Maiden-könyvet. Belelapoztam, jött velem. Holott az a tény, hogy nem a hivatalos Maiden-betűtípussal szedett a cím, elárulta, hogy nagy eséllyel nem hivatalos kiadványról van szó. (Kicsit előre futok, de sajnos ezt erősíti meg az a tény is, hogy amikor a szerző lemezről lemezre áttekinti a sorlemezeket, egyiknél sincsen ott a borító. Ez egyébként marha zavaró. Ha már az áll a könyv címlapján, hogy nem csupán a banda fanatikusainak szól. Akiknek adott esetben tán lövésük sincsen, ugye, mi merre hány méter a Maiden táján.)
S akkor máris egy fatális félrevezetés: az alcím. Szó sincsen történelemről. A dalok mögött pláne nincsen. A dalok tartalmáról (erről később kicsit részletesebben is) semmit nem tudunk meg, tehát ne is gondolj olyasféle könyvre, mint a Metallica filozófiáját tárgyaló, Willia Irving szerkesztette összeállítás. A dalok mögötti történelem maximum az együttes vonatkozásában értelmezhető. Voltaképpen még úgy is nehezen.
A könyv szerkesztési koncepciója
piszok egyszerű. Egy-egy fejezet jobbára négy oldal. Az első kettő a szöveges, a második kettőn a fotók a dominánsak. Miközben az egész kiadvány elsődlegesen képeskönyv. Amely tartalmilag három részre oszlik.
Az első harmad az együttes történetéről szól: hogyan alakultak meg, mik voltak a pályafutásuk legfontosabb állomásai. A második, legnagyobb falat az együttes diszkográfiájának a bemutatása, lemezről lemezre. A harmadik rész a tagok bemutatása egyesével.
A egyes részek értékelése
1.
Az első harmaddal voltaképpen nincsen bajom. Laza áttekintést olvashatunk az együttes pályafutásáról, amelyből valóban laza áttekintést nyerhetünk, kik is ők, mit is tettek le az asztalra.
2.
A diszkográfia érdekes. Ahogy mondtam, borzasztó zavaró, hogy az egyes lemezeknél nincsenek ott a lemezborítók. Vélem, szerzői jogi okokból. De akkor is, ha megveszek egy ilyen könyvet (ahogy nem), és annyiért, amennyiért (nem olcsó), akkor basszus már, de komolyan!
A szöveges két oldal egy-egy lemez bemutatása. Mindent összevetve egy-egy dal egy-egy mondat. Egyfelől azért bravúrosnak kell lenni, hogy ez sikerüljön. Meg másfelől is, hogy ne váljon unalmassá, hiszen tizenhat lemezről van szó. Kérdés, hogy a szükség alkotta kényszer elég nyomást helyezett-e a szerzőre és a szerkesztőre. Válaszolok is: sajnos nem. Nem is tudom, hogy ezt lehetséges-e egyáltalán megoldani. A célkitűzés szép, de egy-egy mondat egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy egy dalt az eltúlzott általánosságon túl bemutasson és ne váljon ismétlődővé ez a bemutatás.
Nem tudom, én fáradtam-e el vagy a szerző, de nekem a végére már nem is működött a rendszer. Arról nem beszélve, hogy a lemezek, a dalok szövegéről, mondanivalójáról gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Mert azért az elég kevés, hogy hiába van harckocsi és katonák tömkelege a borítón, ez voltaképpen egy háborúellenes lemez...
3.
A harmadik rész érthetetlen katasztrófa. Egyfelől alapos, mert nagyon precízen összeszedi az Iron Maiden-ben valaha is játszott tagokat, évszámtól évszámig megjelölve, mikor zenéltek ott. Majd van egy viszonylag alapos diszkográfia is. Azért viszonylag alapos, mert sorra veszi a sor- és kislemezeket, a dvd-ket, de simán kihagyja a bármilyen hanghordozón megjelent élő felvételeket.
De az igazi gond az együttes tagjainak a bemutatásával van. A banda húsz éve hat tagból áll. De a hat tagból valami érthetetlen szerkesztési ok miatt ebben a szekcióban csak négy kap helyett, Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Nicko McBrain. Szerepel ellenben a Bruce Dickinsonon kívüli másik két énekes, Paul Di'Anno (három év) és Blaze Bayley (öt év). Adrian Smith (mindent összevetve harminc év a Maidenben) és Janick Gers (szintén harminc év) a fasorban nincsen. Erre mondanám a helyükben a szerzőnek és a szerkesztőnek, hogy elmentik ti a büdös pics@ba! Fel nem foghatom, hogy ezt az udvariatlan barbárságot vajon mi a gyulladt tehéntőgy motiválhatta?
Összérték
A könyv szép. S inkább szép, mint informatív. Kérdés, mit akarunk vele kezdeni. Ha inkább nézegetni szeretjük a monoggráfiákat, hurrá. Ha inkább információkra vágyunk, akkor nagyon gyenge. Már csak azért is, mert a hátsó borító szerint
A szerző, Chris Welch nem csupán széles körben elismert zenei szakíró, de jól ismeri az Iron Maiden tagjait, együtt turnézott a bandával, és számos alkalommal készített velük interjút.
Na most, ebből a bennfentességből lópikula nem jön le a könyvben. Pedig ha már, akkor legyen már! A tagokról voltaképpen semmit nem tudunk meg, egy fia személyesség nincsen egy oldalon sem. Az alkotás módszertanát, a szövegek születését, sőt, egyáltalán szerzőjét felejtsd el. Ahogyan arra is keresztet vethetsz, hogy az egyes lemezek koncepciójáról bármit megtudj.
De még a csúf és félelmetes Eddie-ről sem tudod meg, miért született, hogyan született, ki szülte, mit jelképez...
Álomgyár, Budapest, 2020, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156145222
6/10
2021, szeptember vége, még mindig a fosós, hőemelkedős valamivel itthon, szagokat érzek, nem köhögök, Iron Maiden-t hallgatok, írok, és csudálkozom, hogy elkészült az „Alapítvány” filmsorozat. Még emésztgetem.
