Tizenhét évig egy keresztény gyülekezetbe jártunk. A családjaink összejártak, a gyerekeink is barátok voltak.
Aztán a családunkon végigsöpört egy zord cunami, teljesen szétzilálta ezt a partszakaszt. Még tartottak az utózöngéi, amikor a Barátom és köztem volt egy olyan konfliktus, amit semmilyen más esetben kapcsolat túl nem élt volna, de mert ő, a Barátom hihetetlen szinten viselkedett Emberként, hát barátok tudtunk maradni.
Aztán jött még egy cunami, az a partszakasz is tökéletesen széthullott, összezilálódott, a vihar náluk is elmosott mindent. S a Barátom, ahogyan néhány évvel én is előtte, elkezdett keresgélni, kutatni, ahogyan ő mondja, gondolkodni mind a lelki, mind a szellemi hogyan továbbon.
Gondolkodott ő addig is, csak a kereszténysége határt szabott a gondolkodásnak: tudni vélte, merre nem érdemes mennie, mire nem érdemes időt szánni. Így persze sok mindenre nem volt benne nyitottság. Vagyis tömérdek időt megtakarított, amit tökéletesen feleslegesen pazarolt volna el. Nem úgy mint most.
A találkozásunk előtt, egy telefonbeszélgetésünk során ezt mondta nekem:
– Szepes Mária és Müller Péter. Ők azok, akikre manapság felnézek. Az utóbbival jó lenne találkozni, amíg él még az öreg! Szepes Máriával ez már, ugye, nem lehetséges.
Hogy miért őket tartja szellemi etalonnak, afelett elsiklottunk. Ezt a könyvet a beszélgetés után pár nappal találtam egy közösségi könyvespolcon.
Akkor már megbeszéltük a Barátommal, hogy az ünnepek alatt személyesen is találkozunk. Hogy ki megy kihez, az még nem tisztázva. Végül ő jött hozzánk. Úgy volt bennem, hogy odaadom neki a könyvet. Aztán mégsem adtam oda. Kíváncsiságból. El akartam előbb olvasni, hátha a nyomára bukkanok, ő mit lelt meg benne.
Nem történt ilyen.
Talán mondanom se kell, a könyvpiac tele van agyament baromságokkal. De amíg van fizetőképes kereslet, miért is ne adnának ki bármit és akármit? A barátom ajánlotta például az Urantia könyvek-et:
– A Csillagok háborúja kompletten ott van benne, Lucas állítólag innen vette az alapötletet.
Az Urantiát letöltöttem, beleolvastam, majd azonnal jegeltem is, és még mindig fogom a fejemet. Pedig az érdemi részig el sem jutottam benne.
SZEPES MÁRIÁRÓL
nem tudom, mi a véleményem. A Vörös Oroszlán-t, amit bátran nevezhetünk a fő művének olvastam. Semmi sem maradt meg bennem belőle, csak valami asztrológiai kalandregény benyomás. De semmi maradandó, sem a cselekményből, sem az üzenetből. A Surayana élő szobrai évtizedek óta a polcomon van. Ahogyan a Varásztükör és a mágiákról szóló könyvei gyűjteményes kiadása is. Mitöbb, a Raguel hét tanítványa is. Olvasatlanul. Talán méltatlanul birtoklom őket. Mármint, ha megfelelően beilleszkedek a szellemiségükbe.
NEMERE ISTVÁNNAL
sem nagyon tudok mit kezdeni. Ebben a könyvben is említi, a dolgozószobájában ott sorakoznak az eddig megjelenet könyvei: mind az ötszáz. Ezt 2007-ben állítja. Azóta eltelt tizenöt év. Vajon hol tarthat most a kiadott kötetek számában?
S főleg: hogy a viharba lehet ennyi könyvet megírni? Anyagot gyűjteni, rendszerezni, megfogalmazni, lektoráltatni, miegymás... Persze az igazi kérdés nem is ez, hanem az, hogy egy-egy könyv milyen minőséget mutat. Legyünk igazságosak!
A nyolcvanas években nagyon szerettem a könyveit. Volt belőle egy polcnyi. Főleg a sci-fijeit kedveltem. Aztán édesapám kölcsönadta őket egy kollégájának. A megkérdezésem nélkül. Állítólag. De simán lehet az is, hogy alkohollá tette őket. Dühített, de csak fékezett habzással, s ezen magam is csudálkoztam rendesen. Soha nem vadásztam az eltűnt kötetek után.
Mostanság akadt az utamba a Műkincsrablók-sorozat három kötete, jöttek velem haza, de még azokat se vettem sorra az újraolvasásban. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára Nemere-könyvet.
Vagyis igazából egyik szerző sem mozgatott volna meg önmagában. A jelen értékelés tárgyán, Az élet örökön meglepődtem. Mármint Szepes Mária beszélgetőpartnerén, Nemere Istvánon. Vagy fordítva. A tudatom szerint a két személy inkompatibilis. Teljesen. Aztán mi derül ki: egyáltalán nem az, sőt, mi több, dehogyis!
A kötet beszélgetés. Szepes Mária utolsó interjúja, interjúi. Mert, hogy több hónapon keresztül zajlott a beszélgetés.
Amely részben Szepes Mária
ÉLETÉRŐL
szólt. Ez a rész csuda érdekes volt a számomra.
Az írónő a huszadik század elején született, s tanúja volt majdnem az egész századnak. Olyan embereket ismert személyesen mint például Herczeg Ferenc, Rejtő Jenő, Karády Katalin, Márai Sándor, Hamvas Béla. Ott volt a magyar film születésénél és megerősödésénél, ő volt több Karády-film forgatókönyv-írója.
Az írásai hol megjelentek, hol nem, teljesen betiltva és elhallgatva soha nem volt, mint például Herczeg Ferenc.
Ami érdekesség: Szepes Mária irodalmi tevékenységéről alig esik szó. Pedig írt sci-fiket, gyermekmeséket, ezoterikus könyveket, illetve szépirodalmi-ezotériát is.
Ugyan nem viszonyítási alap, csak tájékozódási pont, de körülnéztem a moly.hu-n, mi is az olvasó nép véleménye Szepes Máriáról. Azért nem viszonyítási alap a moly.hu, mert több okból sem kiegyensúlyozott, amit ott találunk. Egyfelől mert nem lehet az, másfelől mert vannak olyan szerkesztési elvek, amelyek nem teszik lehetővé a kiegyensúlyozottságot. (Dúró Dóra fizikailag darált könyvet, emitt virtuális, digitális könyvégetés folyik: a magam részéről nem látok különbséget.)
Szóval Szepes Mária a moly.hu-n nem nagyon olvasott, s ha olvassák is, annyira nem közkedveltek a könyvei. Ez szólhat egyfelől az irodalmi, tartalmi minőségnek, de a mondanivalóját tekintve akár lehet természetes is, hiszen sokak szerint egyfajta próféta volt, és ugyan kicsoda próféta a maga hazájában?
Az általánosan elfogadott és szeretett „Pöttyös Panni” könyveken kívül két könyve van, amit a közönség kiemelten kedvel: a legismertebb írása, „A Vörös Oroszlán” (87%-ra ítélte a Moly népe) és a spirituális regény, a „Raguel hét tanítványa”, amely a tiszteletre méltó 92%-on áll. A többi könyve sehol sincsen, több olyan van, amelyikről még egy darab szöveges értékelés sem született. S több olyan, jobbára a sci-fi regényei, amelyeket nagyon lehúzza az olvasó nép.
Nagyon érdekes a könyvnek az a része is, amelyben Nemere István Szepes Mária egyik mindennapi segítőjét, Terikét kérdezi a múltról, konkrétan arról az időszakról, amikor a Szepes-lakásban szabadegyetemet tartottak. Ne feledjük, hogy mindez a kommunista időszakra esett, amikor minden ilyesmi és hasonló tiltott volt.
Ebből a könyvszakaszból tudjuk meg azt is, hogy A Vörös Oroszlán szövegét Hamvas Béla mentette meg a teljes eltűnéstől, (Bár ennek valóságossága kérdéses, hiszen 1984-ben, vagyis még bőven az elmúlt rendszerben, húzott terjedelemben ugyan, de megjelent a regény. Ha csak a Hamvas mentette példány állt rendelkezésre, akkor vajon hogyan? Vagy az alapján jelentette meg Kuczka Péter a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban? Ebből a könyvből nem derül ki.)
Más részben a könyv Szepes Mária
METAFIZIKAI, TRANSZCENDENS, EZOTERIKUS MEGGYŐZŐDÉSÉRŐL, KÜLDETÉSÉRŐL
szól. S itt kerülök bajba. Mint általában is a hasonló témájú, mondanivalójú könyvek esetében.
Szepes Mária beszélgetőpartnere, és az a néhány ember, aki hol ott volt, hol nem a beszélgetéséken mind egyértelműnek és magától értetődőnek tekintette, hogy Szepes Mária az ezotéria magyar nagyasszonya. Jelentsen ez bármit is. Maga Szepes Mária sem kételkedett abban, hogy neki üzenete van ehhez a néphez, ehhez a generációhoz, hogy őt ide küldték, már többször is. Neki a szeretet kell hirdetnie. E küldetésnek az eszköze a reinkarnáció, amely által már többször járt itt.
Nem merülök el a cinizmusban, ezért nem kérdezem meg, vajon miért magyarként küldték az üzenettel, amikor magyarul alig beszélünk néhányan ezen a Földön? Azt sem kérdezem meg, ha küldték, s ha írni küldték, hogyan nem lett, nem is tudom hogyan fogalmazzak, minőségibb íróvá? Aki pazar íráskészségű bestsellereken keresztül szórja az igét? Miért a gyerekkönyvei a legismertebbek és legszeretettebbek?
Ám ami Nemerének is, meg a többi körülöttük tüsténkedő evidencia, nekem nem volt az. S emiatt nagyon komolyan hiányzott számomra az, ami a többi hasonló könyvből is: a viszonyítási pont. Az a pont, az az igazság, ami cölöp, s amihez hozzá tudom mérni, amit olvasok. Mert valahogy kevés, hogy csak arcba kapok ezt-azt, és el kell fogadnom, mert L. Ron Hubbard, Joseph Smith, Ellen G. White, David Koresh, Szepes Mária mondta. (Bár a példák nem annyira jók, a felsoroltak mind vallásalapítók, amig Szepes Mária nem volt az.)
Így minden a levegőben lóg, és semmi sincsen, ami tartja. A mondanivaló nagy vonalakban a következő: halál nincsen, az élet örök (értsd: a halállal nincsen mindennek vége, a tudat, a szellem nem hal meg, ezért aki meghalt, azzal továbbra is lehetséges a kommunikáció). A meghaltak a reinkarnáció által újra kezdhetik az életüket, jobbá lehetnek és új csatornákon adhatnak, terjeszthetik a szeretetet. A reinkarnáció csak embervoltra vonatkozik, állatként nem születünk újjá.
Az a probléma nyitva marad, hogy ha a meghalt szellem más testben (időben, térben) újjászületik, akkor vajon, hogy a viharba lehetséges továbbra is a régi formájával kommunikálni? Szepes Mária ugyanis ezt állítja (meg sokan mások). De a kettő, nekem úgy fest, kiüti egymást. Vagy tovább él az eddigi tudat (s akkor tud Szepes Mária beszélgetni a családtagjaival, ahogyan állítja, vagy reinkarnálódik az ember, az előbbi életeinek a tudata nélkül, más emberként, más személyiséggel.
– Annyit tudok manapság – mondta a Barátom, kényelmesen elnyúlva az ágyunkon, némi csokit ropogtatva –, hogy semmit sem tudok. A Bibliát a niceai zsinat állította össze. Kivettek hatszáz oldalt. Miért? S akkoriban került bele, például a Szentháromságot igazoló legerősebb ige. S vajon még mi minden? Az ószövetségi, kisdedeket falhoz csapkodási parancsot kiadó istennel pedig egy másodpercig sem tudok azonosulni.
A vacak székünkön hintáztam, úgy hallgattam. Akkor még nem tudtam, hogy egy óra múlva az evangélium olyan szép és kerek összefoglalását mondja el Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy csak bámulok. Nem tudtam neki ellene mondani. Ha tudok, valószínűleg akkor sem teszem meg.
Az ellenemondás kényszere csak két órával később érkezett. Akkor, amikor nem sokkal a kvantumjelenségek emlegetése után azt találta mondani, hogy már semmit sem tud elhinni, csak a saját tapasztalatát.
– Ööö... Az elvarázsolt kastély... – fogtam bele.
– Nem olvastam! – vágta rá a Barátom.
– Nem is! A Vidámparkos, még gyerekkorunkból.
– Tükörszoba?
– Pont az! Ha bementél voltál dagadt, sovány, icipici és óriás. Magadat láttad mindenütt, különféle tükrökben. Melyik az igazi tapasztalat, aminek hiszel. A kvantumfizika minimális ismeretében? Ráadásul. Miközben azért a biblikus ismereteid ott sutyorognak a háttérben, hogy a tapasztalat önmagában nem mérvadó. Jöhet innen is, onnan is... A Mátrixról nem is beszélve... Tapasztalatok? Ugggyan már!
Értette, hallgatott. Én meg őt értettem, hogy dobja elfelé a francba a mindenféle elméleteket, amiknek évtizedekre alárendelte az életét, és voltaképpen sehová nem vezettek. Vagyis de, csak éppen romok maradtak utánuk, korom és üszkös romok.
Szepes Mária és Nemere István beszélgetésének spirituális része nem ad kapaszkodót. Nemere néha kérdez, de kérdéseit a rendszeren belül teszi, maga a rendszer nem kérdéses a számára. Szó sincsen arról, hogy a magyar ezotéria nagyasszonyával a kályhától indulnának. Mindketten az életük során összegyűlt végső következtetésektől kezdenek. A körülöttük ülők pedig csak hevesen bólogatnak mindarra, amit hallanak.
A kívülálló számára azonban semmi sem evidencia. Amikre Nemere hivatkozik, az elvétve előhúzott történeteket sem teszik viszonyítási ponttá: sajtósztorik. Ránéztem a barátunkra, és Google cimbora nem fukarkodik a reinkarnációs történetekkel. (Hányat írjak, mondd?) Amit vagy elhiszek, vagy nem. Ami vagy valóságos, vagy nem. Ami vagy fentről jött, vagy lentről.
S ha már itt tartunk: a beszélgetésben szó esik Istenről, Krisztusról, a Bibliáról is, bár jobbára annak alternatív értelmezésével, Jézus esszénus voltával, többszöri küldetésével, Júdás megbeszélt, előre tudott, betervezett árulásával. Bűnről, megváltásról szó sincsen.
De hogy tényszerű maradjak, igen komoly kritikát kapnak Szepes Máriától a spiritiszták és a spiritiszta szeánszok történései is. Ez számomra pozitívan meglepő fordulat volt, nem is illett a képbe. Mégis így van.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy van egy szakasza a könyvnek, amelyben sokkal inkább Szepes Mária interjúvolja Nemere Istvánt Atlantisszal, az emberiség korával, a múlt feledésre ítélt kultúráival, a Bibliából kiolvasható anakronisztikus technikai eszközökkel kapcsolatban. Rövid, de érdekes rész.
Szóval a bajom az, hogy semmi konkrétumot nem olvasok, semmi kapaszkodóm nincsen ahhoz, amit kapok, semmi viszonyítás pont nincsen a szerzők, a beszélgetőpartnerek kinyilatkoztatásain túl. A beszélgetőpartnerek lelkesen igenelnek, örülnek egymásnak. De ez számomra kevés. Mert mondani bárki tud bármit. Bármilyen nagyot is. Még én is tudnék, csak komolyan kellene vennem, amit mondok, hogy ne röhögjem el magamat.
Édesvíz, Budapest, 2007, 284 oldal · ISBN: 9789635289578
5/10
2022 legeleje. Ezt a 2022-őt most írtam le első ízben. Elvileg azzal telik az év, amivel az első napja. Rossz és jó ómen. Nem volt egyikünk sem jól, köhögés, gyengeség, láz nincs, de trutty állapot volt. Ergo ki sem mozdultunk a lakásból, feléltük a hűtő kapott tartalmát, olvastunk, filmeztünk („Ne nézz fel!”), írtam, aludtunk, felváltva kádaztunk, gyógyultunk. Ha ezt így nézem, akkor 2022 a lankadt befelé fordulás éve lesz. Amivel úgy egészében nincsen bajom. De az intimitáshoz nem volt erőnk, így kedvünk sem. Hiába is volt passzív, csak cirókakívánó bújhatnékom egész nap. Na, ez viszont csüggesztő!
A lányom ma írt: „Már csak egy hét, apci!” Mármint, hogy Lili unokám napvilágot lásson. Szóval már csak egy hét!
