Soha nem voltam pariban Neil Gaiman dolgaival. Még nem találkoztam semmivel, ami a nevéhez kötődik és igazán, mélyen megérintett volna. Nem a témaválasztásai zavarnak, a távolságtartásom nem dogmatikus, nem teológiai. Pratchett-nek például teljesen simán elnézek rengeteg mindent, ami világnézetileg nem smakkol azzal, ami hozzám közel áll. Talán azért vagyok vele ilyen kis rugalmas, mert nála a nemsmakkolós dolgok eszközök. Adódik, hogy Gaiman esetében céllá válnak. Úgy érzem, ezt még magyaráznom kell.
Itt van hát egy komplett kötet a halálról. Oppárdon: a Halálról. Aki személy, nem pedig esemény és állapot.
S nem semmi egy személy: feketébe öltözött, igen csibészesen kedves arcú fiatal lány, egy ankh-kereszttel a nyakában, cilinderrel a fején.
Éppen ma reggel olvastam G. K. Chestertont. Aki, ugye, katolikus konvertita volt. A konvertita azt jelenti, hogy hitetlenből lett hívővé, nem beleszületett, hanem felfedezte magának a kereszténységet. Többek között a következő gondolatot olvastam ma reggel tőle:
MIDEN FONTOS – CSAK A MINDENSÉG NEM FONTOS.
Vagyis a huszadik század embere (merthogy Chesterton, ugyebár akkor írta a könyvét) elvész a részletekben, de az egész már nem érdekli. Mert nem hisz már benne.
Számomra döbbenetes az az elképesztő, mert eszementen nagyvonalú, ahogyan egyes irodalomi és filmes alkotások átlépnek Isten valóságán, miközben a démonokkal, Sátánnal, sőt, még a jó angyalokkal is simán számolnak. De az sem semmi, ahogyan totálisan kiforgatják a metafizikai igazságokat. Amiképpen teszi ezt Neil Gaiman könyve is.
Induljunk picit távolabbról! El fogom mondani, miért. Ígérem!
Gondolatok a Lucifer című sorozatról
Magamtól biztosan nem kapok rá ingerenciát. Nem a bennem élő dogmatizmus miatt, hanem mert némely tapasztalatok után volt sejtésem, merre haladunk majd. Sajnos alaposan alábecsültem a sorozat készítőit!
Azt kellett látnom a filmben, hogy Sátán feljön a Földre a pokolból. Most felejtsük el a Biblia tanítását a halálról (öntudatlan állapot, amelyben az ember sehol sincsen), arról, hogy halhatatlan-e az ember lelke (nem), hogy van-e pokol, mint büntetési hely (nincsen), de az tény, hogy a filmben előforduló permanens blaszfémiának ezek a bibliátlan marhaságok pompás alapot adnak Isten szakadatlan szapulására.
Szóval Lucifer megunja, hogy pokolkodnia kell, feljön a földre és marhára élvezi, hogy itt lehet: pia, nők, punák, mellek, fenekek, drog, zaba...
Vele jön egy démonjai is, Mazikeen, a pokolbéli főkínzó démon, aki a földön mintegy testőrködik Lucifer mellett. Mazikeent egy fekete nő (mi más?) játssza. Mazikeen meglehetősen egyszerű és pragmatikus lény, s ahogyan Lucifer, úgy ő sem válogatós a földi örömöket illetőn. Ja, az evidencia, hogy mindketten akár a saját nembelijükkel is, mert az jó buli, meg ma már lassan kötelező is. ...
Sátán földi neve Lucifer Morningstar. Vicces. Ki nem tud angolul? S ki nem tudja, hogy a Bibliában Sátán neve Fényhordozó, és Fényes Csillag, Hajnal Fia?
Lucifer után leereszkedik a Földre Isten egyik angyala, Lucifer testvére, Amenadiel. Aki jó angyal. Természetesen őt is fekete bőrű színész játssza. Amenadiel itt marad a Földön. Mert szerelmes lesz. S mert ráérez ő is arra, amire Lucifer ráharapott: Isten egy logikai szempontból követhetetlen despota.
Ideáig még csak-csak. Ám az, de hogy Lucifer legfőbb tulajdonsága, hogy mindig igazat mond, soha nem hazudik, ezen nem tudtam, hogy dühöngjek vagy sírva röhögjek.
Sármos, jóképű, alapvetőn jószándékú lény, aki több monológban kifejti, hogy Apuci mekkora despota, kitalálhatatlan az akarata, soha nem válaszol semmire (ebben Amenadiel is megerősíti), igazságtalan és következetlen. Igen, az Apuci szó Istenre vonatkozik. S bár Lucifer soha nem hazudik, ebben van egy hatalmas csavar. A héber Abba [nem az együttes!] szó valóban fordítható így, mintegy érzékeltetve, hogy mennyire lehetséges a Teremtővel a személyes kapcsolat. Ámde az a gúny, amellyel Lucifer kiejti az apuci szót, félreérthetetlen, egyáltalán nem nehéz értelmezni. Nagyjából a qva anyád mellé kalibrálható.
Ezen felül Lucifer kizárólag a gonoszoknak, mármint a gonosz embereknek mutatja csak meg valómagát. De leginkább csak a barna szemét izzítja fel izzó vörösre. Elég az, besz@rnak attól is.
Hab a tortán: Lucifer persze jóképű, fergetegesen pompás a humora, a negyvenes éveinek az elején jár, a legszebb férfikorban, ugye, van még libidó, okos, intelligens, mit mondjak még róla? Olyan sármos a pasi, hogy a Hair Woofja, aki nem biszexuális, de Mick Jaggert nem hajítaná ki az ágyából, erre a Luciferre tigrisugrással rávetődne és mindent megtenne neki és vele. Szóval az még csak hagyján, hogy blaszfémia az egész sorozat, ám ráadásul megnyerően tréfásan, roppant szórakoztatón az.
A filmben Isten jóságáról természetesen egy szó sem esik, Mármint de: kritikusai értelemben. Jézus neve el nem hangzik semmilyen formában, a megváltásban nyilvánvalóvá levő szeretet..., ugyan már, mit nem képzelsz, Apuci balga teremtménye?
Egyébként figyeld csak meg, az Isten-gyalázó filmek/könyvek Jézust, a megváltást többnyire kihagyják a pakliból. Istennel elszöszmötölnek egy kicsit, megcsipkedik, belerúgnak, kiforgatják, mint a kesztyűbábot, de Isten Fiával inkább semmilyen szinten nem állnak szóba.
Na, akkor itt mondok valamit, amit úgysem fogsz elhinni.
Végignéztem Szerelmetesfeleségtársammal ebből a rettentő szellemes marhaságból három évadot. Jó, volt hogy inkább csak hallgattam, mert közben ezt meg azt csináltam a laptopomon. Ám három évad alatt sem tűnt fel valami, illetve utólag azt mondom, de, csak simán ignoráltam: tudniillik, hogy a Lucifer-sorozat is Gaiman ötlete alapján készült!
Most, hogy nem jutott eszembe a fekete bőrű jó angyalnak a neve, és utánanéztem, hogyan is hívták, akkor szembesültem a ténnyel, mindaz, ami elvi bajom van a Death-tel, s amire a Lucifert hoztam pár-példának, azért hihetetlenül parallel egymással, mert ugyanabból a kútfőből származik. Tehát egyáltalán nem véletlen a hasonlóság.
Ennyit a figyelmességemről! De azt azért tükrözi, hogy Gaiman világnézete feltűnően konzekvens.
A Death világnézete
Ha játszani akarnék a szavakkal, azt mondanám, a Death világnézete: halál-nézeti. Vagy még olcsóbban: a Death világnézete haláli.
Tényleg, miért Death? Miért nem Halál? Ha már az alcímben a „teljes Halál-gyűjtemény” kifejezést olvashatjuk. Oké, Superman az Superman, Batman az Batman, de Spiderman már Pókember. Helyesnek nem helyes ugyan, de ezek bevett, mondhatnók immár klasszikusan történelmi nevek.
A Halál, legalábbis a Gaiman-féle variációban (még?) egyáltalán nem az. Már csak azért sem, mert a borítón kívül, magában a történetben, illetve a fordításban soha sehol nem lesz belőle Death. Mindenhol magyarul, Halálnak neveztetik. Szóval a könyv címének angolkodása teljesen indokolatlan.
Ehhez persze Gaiman-nek és a munkatársainak semmiköze nincsen.
A könyvben, ahogy mondtam, a halál egy élő személy. Egy bájos, kedves, megértő, tündéri leányzó. Semmi félelmetes nincsen benne, beszélgetni lehet vele, senkit sem bánt. Csak éppen vasszigorú következetességgel elveszi az emberek életét.
Egy csepp, teológiából fakadó logika: ha az embernek halhatatlan a lelke, és ennek a halhatatlan léleknek továbbra is köze van a világ dolgaihoz, uram bocsá', még kommunikálni is tud e világnak az élőlényeivel, akkor ugyan mi félnivalónk van a haláltól? S ha ez a lélek pluszban még nem is foglya az időnek, akkor azoknak az embereknek, akik szeretik egymást, kézenfogva kellene a másik torkát most azonnal felvágniuk! Érted, ugye?
A valóságban nem így gondolunk a halálra. A halál az ellenségünk. Ha valakinek nem, azzal valami baj van. Az életet védjük, óvjuk, nem sietünk a halál felé. (Most nem az extrém esetekről beszélek. Persze, elképzelhető, lehet olyan, hogy valaki egészséges gondolkodással is várja a saját halálát.) S nem siettetünk másokat sem a halálba. Mert közös tapasztalatot fogalmaz meg a Biblia, amikor azt mondja, hogy a halál az ellenségünk. Nem a barátunk. Nem a filozófiai partnerünk. Az ellenségünk.
Persze, mindenkinek van saját története, és mindenkinek a saját története a legtragikusabb.
Én hét éves voltam, amikor meghalt az én mosolygós anyukám. Ő akkor huszonhét volt. Gondolj bele, huszonhét! Írtam már róla többször. A leghosszabban talán ebben a bejegyzésben.
Nem rokkantam bele a halálába, egyáltalán nem a személyes tragédiámról szóltak a gyerek- és kamaszkorom mindennapjai. De nekem senki se akarja bedumálni, hogy a halál egyfajta kedves cimbike!
Vagyis a Death alapképletében ellene mond a normál, mindennapi, emberi tapasztalatoknak. Vagyis inkább érzéseknek és félelmeknek.
A Death hangulata
Zseniális!. Próbáltam megfejteni, mitől. Persze, a rajzoktól is, bár ez nem kielégítő válasz, hiszen a könyvnek xxx rajzolója van. Akik egyetlen dologban voltak viszonylag következetesek: a Halál ábrázolásával. De az valószínűleg a franchise része.
Az is tény, hogy hiba a rengeteg, egymástól, történetről történetre eltérő stílusú rajzoló, mert a kötet nem egy, hanem hét rövidebb-hosszabb történet, álom, trip, ötlet, miegymás. Nem egységes színvonalon. Van amelyik elgondolkodtató, van amelyik izgalmas, volt amelyikkel nem tudtam mit kezdeni. Az összhatás azonban meglepően és konzekvensen egységes.
Az üzenet egyértelmű: a halál nem ellenség, hanem a feladatát végző, jóindulatú entitás, aki maga nem gonosz, csak a feladata több mint kellemetlen a halandók számára. Ő maga is azt magyarázza, hogy vele nem lehet alkudni, de nem azért, mert önmagában hajthatatlan, hanem azért, mert az ember halandó, ez a rend.
De az egész úgy egyben mégis roppant vonzó, és megkapó. Ezt ezerrel elősegíti a rajzok egyértelműen művészi megfogalmazása is.
Kikerülhetetlen metafizikai konzekvencia
Tökéletesen hiányzik a rendszer egészének a bemutatása. Ez a félrevezetés a könyvben. Nem annyira átlátszó a hazugsága, mint a Lucifer sorozatnak, s ezáltal jelentősen tettenérhetetlenebbül álnokabb a mondanivalója. Mert az átlátható, egyértelmű hazugság kevésbé képes ártani, mint az elfedett félrevezetés.
Ugyanis pár kérdést teljesen figyelmen kívül hagynak ezek a történetek (is). A legizgalmasabbakat. Ha a halál személy, ha adott feladata, munkája van, akkor magától adódik néhány súlyos kérdés.
- Vannak-e más, hozzá hasonló lények is, akiknek az ilyen-olyan, bármiyen feldata jóval túl van a mindennapi emberi tapasztalatokon? S ha vannak, kik ők, milyen feladattal?
- Kitől kapta, ki adta, a feladatot a halálnak?
- Milyen következményei lennének, ha egyszercsak azt mondaná, nem csinálja tovább, nem végzi el többet a feladatát, felháborítja, hogy hajthatatlanul kegyetlennek kell lennie?
- Van-e a Death világában bármi szerepe Istennek?
- Van-e a Death világában bármi szerepe Sátánnak?
- Honnan jött az ember, és miért kell meghalnia?
- Honnan jött a Halál?
- Van-e átfogó rendszere a Death világnézetének?
- Miért természetes, hogy a halál után létezik öntudat az ember számára, s ha létezik öntudat, mi a test és mi a Halál szerepe?
- Van-e szerepe a Death világában az erkölcsnek?
Nem is folytatom a sort. Ezek azok a kérdések, amiken gondolkodnom sem kellett. Mondom, Gaiman következetes: azt a lehetőséget, miszerint Isten egy jó entitás teljesen kihagyja a számításból. Mert vagy nem jó, vagy nincs is. Csak egy adott rend van. Ez a rend azért olyan, amilyen, mert csak. Az ember számára mindössze két út létezik: vagy lázad (ki ellen, milyen céllal?), vagy beletörődik abba, hogy végső soron az élet csupán permanens haldoklás.
S akkor most mi van a könyvvel?
Semmi. A szokásos. Esztétikai szempontból tökéletesen, élvezetesen, szemgyönyörködtetőn megfogalmazott, szokásos világnézeti marhaság. A szemen keresztül tévutak az agynak. Két csepp cián a tejbegrízbe. Még jól is esik a mandulaíz...
S miközben ezt írom, azon tépelődöm, miért vagyok ilyen kérlelhetetlen? Talán mert öregszem, és nincsen kedvem tiszteletköröket futni külső kényszerre. S talán mert úgysem visznek sehová a tiszteletkörök. Emiatt egyszerűbb kimondani dolgokat akkor is, ha a kimondás értelme vajmi kevés.
Fumax, Budapest, 2019, 304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700296 · Fordította: Totth Benedek, Sepsi László, Bayer Antal, Benes Attila, Holló-Vaskó Péter · Illusztrálta: Chris Bachalo, Mark Buckingham, Michael Dringenberg, P. Craig Russell, Malcolm Jones III, Colleen Doran, Dave McKean, Mark Pennington, Jeffrey Jones
5/10
2022 júliusának a közepe, Gyula, kettesben Szerelmetesfeleségtársammal. Másodszor vagyunk itt, a Ti és Mi szálláson. Ti(bi) és Mi(rtil) úgy fogadtak mint barátokat, érkezés után lecsüccsentünk a kertben, és vagy három órát beszélgettünk. Nagyon szimpatikusak számunkra mindketten. Ahogyan az általuk kiadott ház, kert is. S idén már bringa is van a szálláson.
Idén nagyon vártam már a szökést Budapestről. Nem tudom miért, mibe fáradtam el- és bele, vagy ha tudom is, nem volt több, mint bármikor máskor, csak többnek éreztem.
De most csak kinézek (nagyon reggel van) a kertre, nemsokára kiülünk kávézni (bár én már ittam egyet), azt csinálunk, amit akarunk, szerethetjük egymást, ülhetünk egész nap a fenekünkön, elmerülve a semmittevésben, bringázhatunk, autókázhatunk, leülhetünk, fekhetünk, állhatunk, mehetünk, rajtunk áll. S ez nagyon jó!
Tegnap elmentünk a Körösök összefolyásához. Ebédeltünk, fürödtünk, semmit tettünk. Bringával voltunk. Szerelmetesfeleségtásam akkor vette észre, hogy a hátsó kereke teljesen leengedett, amikor elindultunk hazafelé. Szerencsénkre negyedórán belül indult haza a Gyula–Szanazug között gumikerekeken közlekedő kisvonat. Megkérdeztük, feltehetjük-e cíngákat, mert így jártunk. Rendes volt a vezető, emg szerencsénkre nem is volt sok utas. Gyula központjából már nem volt akkora megpróbltatás hazatolni a lerokkant eszközt, mint kilenc kilométer távolságból.
SzFT itthon nem találta a jeggyűrűjét. Járt az agya piszkosul, de nem állt össze neki a kép. Meg volt győződve, a bringástayó kis zsebébe tette. De ott nem volt.
– Kirántottam?
– Akkor nem megyünk Police-koncertre [Police Tribute Band], irány Füsti [a kis Yarisunk]!
Visszasöpörtünk Szanazugba. Fél óráig néztük a füvet. Aztán elmentünk a büféhez, ahol a kisvonatra szálltunk. Betont vizsgáltunk, érdeklődtünk. Majd megtettük a strand kerítésén kívül levő étteremnél is, ahol ettünk a fürdés előtt. Sehol semmi.
Bánatunkban hazafelé a Tescoban jól beakcióscipőztünk és tisztára mostuk a még mindig útporos kicsi kocsinkat, hogy neki is jó legyen.
Hazaérve SzFT pakolgatott a táskájában, és egyszerre szkeptikusan megjegyezte:
– Itt van a gyűrű! Összefogtam a maszkkal, amikor ipakoltam a bringás tatyót.
Persze, értem, hogy a tárgyaknak nincs lelke, meg minden, de amikor Szanazugból ellőször hazaértünk, és még elveszettnek hittük a párját, levettem a saját gyűrűmet, és betettem a csicsika-helyére (SzFT kifejezése egy kis zöld, bársony gyűrűtartóra), annyira, de annyira magányos volt... És rögtön arra gondoltam, mennyire magányos lehet a kis elveszett, női párja, valahol a nagyvilágban, taán egy idegen zsebben...
Ráadásul sikerült még a KISS-koncertről is megírnom a cikket a koncert.hu-nak és magamnak is.
