Nyirő József is azon magyar írók egyike, akiknek az irodalmi teljesítménye nem annyira lényeges, mint az, hogy a fasizmus mindennél súlyosabb, lemoshatatlanabb, visszataszítóbb vádja egyszer, valamikor, valahol, valamiért rájuk vetült.
S ez a vád nagyjából mindent elmos. Nagyjából két író van, akinek érdekes módon megbocsátható a fasizmussal, nácizmussal való kokettálás: Knut Hamsun és Louis-Ferdinand Céline. Igen, az Éhség és az Utazás az éjszaka mélyére című könyvek íróiról van szó.
De a magyar írók között is van, akinek jár elnézés, s van, akinek semmiképpen.
Ha a huszadik századi magyar rókat nézzük, volta- és tulajdonképpen egy sincsen, akinek ne járna ki minimum az antiszemita jelző. Kinek ténylegesen, kinek csak azért, mert nehogy már ne. Gondolnád, hogy például Móricznak is voltak antiszemita mondatai?
A fasizmussal leginkább vádoltak listáját minden bizonnyal Nyirő és Wass Albert vezetik. Hogy okkal vagy ok nélkül itt és most nem megyek bele. Wass Albertről többet vélek tudni mint Nyirőről.
Két dolgot azonban leszögezek. Az első tényszerű: Nyírő szépirodalmi írásaiban semmi dehonesztáló kijelentés, megfogalmazás sincsen, ami a szellemi eldeformálódására utalna.
A második elméleti kérdés. Meglátásom szerint a fasizmus, nácizmus és a kommunizmus között semmi érdemleges különbség nincsen. Egyformán gyilkos, torz, beteg rendszer mindkettő. A gyakorlati különbség annyi a kettő között, hogy amíg manapság a fasizmusnak csak az árnyéka is karrirer-törést jelent, addig például egy kommunista tömeggyilkos manapság simán lehet a WHO elnöke is. Még a Nyugatnak sincsen ezzel baja.
Egy íróra nézve pedig semmit sem jelent akár az aktív kommunista tevékenység sem. Sem a jelenlegi, sem a múltbéli. S az, hogy valaki Sztálinról, Rákosiról írt egekbe menesztő sorokat, még csak felszisszenést sem vált ki. Az egy olyan világ volt, nem lehetett másként.
Ez persze nem menti a valóban fasiszta gondolatokat. Viszonylagossá sem teszi. Csak árnyal néhány költői-, irodalmi életművet. Ha egyáltalán... Mert a világ nem a tiszta logika mentén ítél. Az abortusz manapság jog. De ha a megszületett csecsemőmet pár órával a születése után feldarabolom akkor undorítóan brutális, beteg állat vagyok, ki kell taposni a belemet, miután letépték a tökeimet. Ugyebár.
No lássuk a lényeget!
No, most vért izzadtam az MI-vel. Az Ideogram oldala nem működött ingyenesen, bár azt mondja, hogy működik.
A ChatGPT és a Tengr.ai egyaránt idióta. Az utóbbival készült ez a kép is. Nem is fárasztalak a meghatározással, egyszerűen nem ért a szóból...
FÚ, DE NÁCI!
Csak egy adalék Nyíró József antiszemitizmusához. Az a baj, hogy már nem emlékszem, interjúban, valami felvételen vagy élő beszélgetésben került szóba, de Sándor György egyszer megemlítette Nyíró József könyvet: olyan szent áhítattal beszélt a halina-kötéses sorozatáról, hogy az ember kamaszgyereke mindeNféle ht nélkül is majdnem letérgyepelt, és önkéntelenül is gyufa után kutatott, hogy lehajtott fejjel meggyújtsa a tömjén illatú gyertyákat... Hát még ha tudta is volna, mi a csuda az a halina...
halina főnév ..nát, ..nájaErős szálú, durva gyapjúból készített fehér, érdes posztó, nemez. A könyv halinába van kötve. Halinából van a csizmája. || a. Az ebből készült ruha v. ilyen szárú lábbeli, főleg csizma. Vett egy halinát. Halinában jár. Nyolcan voltak, csinos, fekete zsinórzatú halinákban, újdonatúj bocskorokban. (Mikszáth Kálmán)Szóösszetétel(ek): halinacsizma; halinakötés; halinanadrág; halinaposztó; halinatakaró.
Ha tudnád, milyen boldog voltam, amikor nekem is lett halina-kötéses Nyírő-könyvem! Sajnos nem mindegyik úgy van meg!
Ez persze nem ellensúlyozza, hogy Nyirő a második világháború végén harsányan tömjénezte a Harmadik Birodalom propagandaminiszterét, Joseph Goebbelst, és magát a Führert is. Abba a kérdésbe, hogy tagja volt-e vagy sem Szálasi pártjának, nem megyek bele. Menjenek bele a történészek!
Még azon sem akarok lamentálni, hogy vajon elválasztható-e egymástól az író hétköznapi politikai tevékenysége és az irodalmi munkássága. Számomra ez nem kérdés: ha semmit sem tudok Nyirőről, csak megállok a könyvespolcom előtt, vagy egy könyvesbolt tárlójánál, és leveszem egy könyvét olvasni, ugyan mit tudok meg arról, hogyan vélekedett, milyen marhaságokat mondott a szerzője nyolcvan évvel ezelőtt? Hacsak maga a könyv nem tartalmaz marhaságokat?
Azt mondod, szemellenző? Azt mondom, a tiéd meg politikai elfogultság! Mert oké, tök simán átjöhet a szövegen a szerző politikai meggyőződése. Az ám, de mi van, ha ez egyáltalán nincsen így? Mert Nyirő esetében arról van szó, hogy nincsen erről szó. Mármint az irodalmi szövegeiben semmi ilyesmi nincsen.
Vagyis van a történet, a stílus, amiben, amivel megírta, és vagyok én az olvasó.
Erre mondtam, hogy néha jó lenne úgy olvasni, hogy semmit sem tudok a szerzőről, se nációját, se a nemét, se a korát, se semmit sem róla. Azért, hogy semmilyen szinten elfogult ne legyek, se pro, se kontra.
Mondjuk megbeszélés nélkül is erre reflektált a sógorom és a párja karácsonykor, amikor kaptam tőlük tizenkét bekötött könyvet, amelyeknek a belső címlapját is bekötötték, és csak egy-egy hónap név van a könyveken: melyiket melyik hónapban kell olvasnom. Fú, tényleg, a január kimaradt! Az első hónap könyve ez volt.
FÚ, DE ERDÉLYI! FÚ, DE JÓ ÍRÓ!
Mert az bizony! Nagyon erdélyi is, meg nagyon jó író is. Egyértelmű, hogy mi a viszonyítási alap: Tamási Ábelje, meg Tersánszky Kakuk Marcija és Wass Albert Tánczos Csuda Mózsija. Ugyan Kakuk Marci kilóg a sorból, mert nem az erdélyi havasok figurája, de mégis csak hasonló módon góbé mint a másik kettő. Illetve a Halhatatlan élet Bojzás Küs Danijával együtt négy.
Bojzás Küs Dani az apjával éldegél, miután az édesanyja meghal. Az apja is nagy kópé, apa és fia fene nagy szeretetben tréfálgatja rendre egymást, de felülre egyik sem kerül, mert nem akar egyik sem felülre kerülni. A tréfák soha nem a másik fölibe kerekedésről szól, sőt!
A kettejük közötti apa-fiúi szeretet, majd később a férfi-férfi barátság átjárja, áthatja az egész könyvet. Aminek a története végső soron nem sok: hogyan talál magának a megszállottan agglegény Dani társat, feleséget, hogyan jut a kezére akaratlan az édesapja, Bojzás Küs Ignác minden vagyona, hogyan születik meg a fia, és miképpen tartja a felszínen a családját, a velük élő édesapját is.
Erdélyi magyar hétköznapok a második világháborút megelőző évekből.
És a felszínen tartás közben a szereplőnk elénk élik a múlt század negyedének felének erdélyi faluját, annak legjellegzetesebb szereplőit, viszonyait, a jegyzőtől a plébánosig, a szolgabírótól, a zsidó kereskedőig, és természetesen a pár parcellás parasztoktól kezdve azoknak anyósáig. Látjuk, miképpen szeretik egymást, miképpen próbálják túlélni a világ fordulásait, a kisebbségi lét megpróbáltatásait, megaláztatásait. S látjuk, milyen természetességgel szeretik a földet, amely a fejük felett, az akaratuk ellenére cserél országot, hogy aztán a az új ország fiai számára ők a saját szülőföldjükön legyenek bozgorrá, az anyaországiak szemében meg gyalázatos, ostoba módon románná, miközben ők semmi mások, csak székelyek vagy csángó magyarok...
Mindez itt van a vékony kis regénykében, és ennek ellenére sem lesz komorrá, vagy szomorúvá, dühössé vagy bosszúért kiáltóvá. Mindvégig derűs marad és a azt hirdeti minden demagógia nélkül, hogy a szeretet a legnagyobb úr.
Azt is számigáltam, hogy legalább két napig a lovak helyett én rúgok ki a hámból, de apám cédulát küldött, hogy minden dolgomat hagyjam el, mert az asszony leromlott, s ha apa akarok lenni, hát siessek haza.
Erre se nekem, se a lovaknak nem kellett biztatás. Repültünk, mintha a szemünket kivették volna.
– ELKÉSTÉL, – csendesített apám – mert már megszületett.
– Mi lett? – hebegtem szemérmesen és bizonytalanul.
– Onoka! dülleszti ki büszkén apám a hasát.
– Nem azt kérdem! – türelmetlenkedtem. – Fiú-e, vagy leány?
– Vizsgáld meg, ha kíváncsi vagy! – Nekem elég annyi, hogy o-no-ka! – s kevélyen végigsétált az udvaron, mintha ő volna a kakas.
[...]
A szorongásom valahogy elmúlik, de alig bátorodom hozzá a helyzethez, feltámad a régi bolond természetem, s kacagni szeretnék mindenen.
Elsősorban magamon, hogy mibe cseppentem bele.
Nem adnám egy százasért, ha tükörbe nézhetnék, hogy lássam, milyen vagyok, de az asszony le nem veszi a szemét rólam. Odaadóan néz, mint a hű kutya. Közben apám is bebilleg a szobába. A torkomig szökik a röhögés, mikor látom, hogy a boldogságtól ő se bírja összefogni a száját, s a tekintetével szinte falja ezt a szendergő apróságot.
– Ignánc lesz, mint a nagyapja! – harsan fel kevélyen az asztal mellett.
Anikó azonban azt szeretné, hogy az apja nevét viselje.
– Kicsi Dani! – ízleli az édes szót.
– Elég egy sütetből egy kenyér! – tiltakozik az öreg.
– Hogy olyan semmirevaló tekergő legyen, mint az apja?
Azt má nem! Ignánc lesz! Kikötöm!
Mind a ketten rám néznek, hogy döntsek.
Én azonban csak legyintek:
– Tőlem akár Nápóleonnak is nevezhetik!...
Bojzás Küs Nápóleon! – röhögök.
Megütközve néznek rám, s az Anikó ijedt, erőtlen feje elmerül a párnában. Apám is elsetétedik, s a ráncok megélesednek az arcán.
Ná-pó-leon? – lő meg a szemével, de többet nem mond, csak elgondolkodva nézi a két öklét.
Tisztában vannak mind a ketten velem. Anikó elfordított arccal belül sír, hogy ne lássam, apám töpreng és elszáll belőle minden jókedv. Nehéz, fekete felhő borult a házunkra.
Magam is elhalványodom és szidom, gazemberezem magam titokban, a sárga földig mocskolom, mert érzem, bizonyosan tudom, hogy most, mindjárt jóvátehetetlenül megszakad köztünk valami, de már nem tudok segíteni rajta, minden erőm, minden gondolatom kifogyott, s csak az ujjával kellene mutatnia apámnak, hogy örökre elmenjek a háztól.
Ő azonban még mindig töpreng, küzd, s olyan emésztően gondolkodik, hogy belesorvad a sárgás homloka. Kissé félve, de azért aljas konoksággal lesem a szemem szőre alól, hogy mire végzi a vÍvódását. Szeretném, ha haragudnék, dühöngene, megütne, kivetne a házból, hogy ezzel megkönnyítse a lelkiismeretemet, megszabadítson belső kötöttségemből; de – úgy látszik – az én öregemnek nincs ilyen szándéka. Kézhosszra ül tőlem és én mégis úgy érzem, hogy véghetetlen messzi távolodott, már ő se az én apám, aki volt, hanem valaki idegen, bölcs és tisztelnivaló öreg ember. A pillanatok súlyosak és hosszúak. Hármat se lendül az óra rózsája a falon és mi azalatt mégis világokat járunk be. Sajnálom, bánom már, ami történt és kétségbeesetten akarom szeretni ezt a porontyot, aki az én fiam, de nem megy, süket szívem nem akar magától megdobbanni és addig úgyis hazugság, áltatás minden. Azzal is vigasztalom magam, hogy ezzel így van kezdetben minden férfi, csak nem mutatja s majd, későbben megszokom és szeretni fogom a gyermeket; de alig gondolom el, mindjárt meg is tagadom az ártatlant, pedig vér a véremből, hús a húsomból. Nem így képzeltem el. Csalódtam benne. Talán az az oka, hogy túlságosan vártuk. Amíg Anikó a szíve alatt hordozta, egész életét elterveztük, s nem győztük lesni, hogy a világra jöjjön. És most?…
Apám azonban – úgy látszik – döntött.
Felmozdul a székről és egész magasságában kiegyenesedik. Indulatnak nyoma sincs az arcán, inkább szomorú, fájdalmas. Szája nehezen mozdul és csak annyit mond gyászosan:
– Legyen mégis Dani a neve!
Megsajdulok, mintha a szívemnél fogva rántottak volna fel a székről és úgy nézek apámra, mintha maga az Isten állna előttem.
Egyszerre megvilágosodik előttem az áldozat, amit értünk hozott. Inkább lemondott fényes álmáról, öregségének nagy boldogságáról, az utolsó valamiről, amiért még érdemes egy ideig cipelni az évek terhét, csakhogy a névadással is hozzám kösse gyermekemet, közelebb édesítse szívemhez és megmentse a házasélet örömét, nyugalmát és zavartalanságát. Először mindenét, házát, földjét, vagyonát, most pedig a lelkét, utolsó örömét is odaadta értünk Elszédülök és megrendülök, mintha vihar korbácsolná fel teljes valómat. Harag gerjed bennem a gyermek iránt és a nézésemmel éppen lesújtom, mikor alvó kis szeme felpattan és arcocskájának alig bomló mosolyával rám néz.
Ekkor… ekkor… nem tudom mitől… nem tudom hogyan, egyszerre a szívem megdobban és áldott melegség önti el a mellemet. Ingok a lábamon, mint a részeg. Anikó, s apám egyszerre bámulnak fel, de már ők is látják, hogy felhúzta bennem az angyal a csizmáját.
A kezem kissé bizonytalankodik, mert szégyenlem a gyengeségemet, de kíméletesen mégis felmarkolom az anyja mellől az apróságot és – egye fene – megcsókolom. A kölyök elfintorítja az ábrázatát, mintha szőrös erdei majom nyúlt volna hozzá, de én úgy érzem, hogy a tavasz első tiszta virága ért az ajkamhoz. Az asszony örömében bőgni kezd az ágyban, apámnak is süt a megilletődött, meleg képe, s magam is elnyálasodtam ettől a szamárságtól; de hirtelen friss patakok csergedeznek át bennem, ujjongó, büszke kiáltás csendül a fülembe, s észre sem veszem, hogy már ütyörgök, csücsörgök, pattogtatok a fiamnak, kacagok, mint a bolond a jóidőnek, a bajszom szára rángatódzik, mint az egerésző macska farka, s rápruttyantok az anyja csicsére tapadó ember-bimbócskára:
– Fel az ágyból, Ignánc! Miféle legén vagy?... Apám mindkét kezével belém markol és vastag a lihegése a lelkétől:
– Hogy mondtad? Hogy... mégis... Ignánc?
– Én mondtam? Én? – lepődöm meg ravaszul.
– Te! – reszket előttem a vénember, mintha a halálos ítéletét várná.
Titkon Anikóra hunyorítva várok, hogy apám egy-két pillanatig kínlódjék, de aztán mégiscsak vállat vonok.
– Ha már kimondtam, hát kimondtam!
Az apám orra hegyesen a magasba emelkedik. Olyan büszke és nagy, mintha a keze hátával éppen most legyintette volna félre az útjából a halált.
Finom, tapintatos, mégis realisztikus. Ha a fasiszták így írnak szépirodalmat, akkor ide nekem az oroszlánt is!
Szukits, Szeged, 1996, 208 oldal · ISBN: 9639020125
9/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 januárjának a vége. Hatodik napja nem mozdultam ki a lakásból. Ma már talán képes lettem volna rá. Egész nap csupán egy alkalom volt, hogy menekültem az ágy felé, mert rosszul lettem. A hetet már itthon maradom. Pénteken megkísérlem a nagybevásárlást elintézni, és szombaton a Republic 35 koncert! Nagyon-nagyon várom, és eléggé tartok tőle, vajon bírni fogom-e?
*
Ma, csütörtökön egy kicsit teszteltem magamat. Egyfelől lemostam a kis szoba légkondijának a kültérijét. Olyan szerencsétlen helyen lakunk, hogy a galambok rendszeresen, vastagon telibeguánózzák. Már rászoktam arra, hogy fóliával behúzom a tetejét, és ilyenkor csak leszedem a trutymós fóliát, kicsit lemosom az algát és új fóliával csavarozom vissza a tetőt. Na, ezt ma megcsináltam. Ilyenkor persze lemosom a párkányt is, meg az ablakot is. Ezt is megcsináltam. Aztán mentem el sétálni.
Nem volt nagy iparkodás: elmentem a Pethe térre, meg vissza. húsz perc, ha volt. Meg az itthoni tevékenység. De egy órára le kellett ülnöm utána. Nem tudom, milyen hosszú lesz a szombati koncert, de ilyen szempontból kicsit tartok tőle.
Meglássuk.
